wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Nicolai Hartmann: Szisztematikus önjellemzés

N. H.: Systematische Selbstdarstellung c. müvének fordítása (Berlin: Junker und Dünnhaupt 1933). Horn András fordítása

I.

Az itt következö vázlat válogatást tartalmaz azon szisztematikus filozófiai gondolatokból, melyek munkáim során feltolultak. Nem egy rendszer bemutatásáról van szó, hanem a szisztematikus kutatás értelmének és feladatainak jellemzéséröl, ahogy azokat, úgy tünik, napjaink megkövetelik. Mindazokat csalódással fogja ez eltölteni, akik müveimnek rendszerképzési tendenciát tulajdonítottak és megnevezésekkel öket illetöen nem is fukarkodtak; a spekulatív címszók fegyvertára gazdag és az ember minden számára talál egy ahhoz többé-kevésbé rosszul passzoló "izmust". Más a sorsuk azoknak, akik filozófiai ösztöntöl hajtva a használható skatulyák terén takarékosak lettek. Ezek azok, akik nem eleve is már kézzelfogható eredmények után kapkodnak, akik a tapogatódzó vizsgálódás fáradságos útját nem nézik le, bárhová is vezessen az. Aki már kutatva próbára tette önmagát, ezt az utat természetesnek fogja találni és nem fog döntéseket sürgetni, melyekröl a probléma mai állása mellett beszélni még nem lehet.

A szisztematikus gondolkodás ma nem azoknál van otthon, akik rendszereket fabrikálnak. A konstruktív gondolkodás játéktere korlátozott. A tudomány minden területen elörelépett. Aki eredményeiröl nem vesz tudomást, az már eleve vesztésre áll. Immár nem arról van szó, mint elmúlt idökben, hogy egy bizonyos világnézetet alapul vegyünk és azt addig fejtegessük, ameddig e terhet viselni képes. Már nem elsö orientációról van szó a jelenségek káoszában. A jelenségeket magukat már átrostálták, feldolgozták; természetes rendjükböl már sokat ellestünk. Ahogy egyáltalán látjuk öket, azt már kategóriák formálják át. És ezek a kategóriák maguk is sokrétüek, minden jelenségterületnek megvannak a maga sajátos, összecserélhetetlen kategóriái. Aki manapság a "rendszer" egységes kinézését egy meghatározott kategória-csoport feltételezésével akarná elénktárni, annak a többi területet meg kellene eröszakolnia. A természetes sokrétüség kárára mesterséges egységet tárna elénk s azzal a világot olyanként, amilyen, már eleve elhibázná. A szellemet az anyagból vezetni le, vagy az anyagot a szellemböl, a létet a tudatból megérteni akarni, az organizmust mechanizmusra redukálni vagy a mechanikus történést álcázott életnek adni ki – mindez és nagyon sok más ma már lehetetlenség. Ellentmond már az elsö lépéseknél annak, amit a szakterületeken megbízható módon tudunk. A konstruktív gondolkodás leszerepelt.

És nem alaptalanul. Kezdettöl fogva kérdéses vállalkozás volt. A filozófiai gondolkodás története ezt mindig újra meg újra és valamennyi formájában felbomlasztotta. A filozófiai rendszerek ideje lejárt.

Vajon ezért vége lenne a szisztematikus gondolkodásnak is? Éppoly kevéssé van vége, mint amennyire az érdeklödésnek a metafizika örökké felmerülö rejtélyes kérdései iránt valaha is vége van. Söt a szisztematikus gondolkodás még mindig rendelkezik is a régi vággyal, hogy a nagy talányokat sommásan, egy csapásra megoldja. Ebben gyökeredzik a felszámolhatatlan vonzalom a konstruktív rendszerépítéshez. Ebben a mi idönkben sincs hiány. Csakhogy ezek már nem játsszák a filozófiai gondolkodás tényleges menetében ugyanazt a szerepet, amit valaha. Inkább csak kinövések immár, nem is kapcsolódnak azokhoz, akik az eleven kutatás hordozói. Nem gyöznek meg senkit sem, aki megtanult tudományosan gondolkodni.

A mai szisztematikus gondolkodás más úton jár. Már nem rendszerben való gondolkodás ez, hanem sokkal inkább problémákban való. A problémákban való gondolkodás nem minden szisztematikusság nélküli. Ö is áttekintést céloz meg. A célját mindig rendszerként kell elképzelnie. Csakhogy a rendszert nem elölegezi már eleve. Azt akarja, hogy mindenekelött rávezetödjék. Tudja, hogy létezik egy megszakadás nélküli világösszefüggés. De tudja azt is, hogy az nem minden további nélkül nyilvánvaló, hogy a jelenségek nem közvetlenül tükrözik, hogy valójában mindenekelött keresni és kikutatni kell. A konstruktív rendszerek a világösszefüggés egy elölegezett sémáját tették meg alapnak. Nem kutattak utána, úgy vélték, már eleve ismerik. Ezért próbálták a jelenségeket belöle kiindulva megrostálni, elvetették, ami abba nem passzolt bele, általánosították azt, ami nekik megfelelt. A következmény az lett, hogy bizonyos problémákat elhárítottak maguktól. Mi történik azonban akkor, ha egy elmélet az elháríthatatlant elhárítani meri? Igaztalanná válik, megsemmisíti önnönmagát. A szigorú idealizmus elvetette a kérdést, hogyan jön létre a tudattalanból a tudat; elfelejtette, hogy kivétel nélkül minden újszülöttben épp e létrejövetel folyamata zajlik le. A materializmus elvetette a szellem, söt már az élet sajátos struktúrájára irányuló kérdést is; nem vette figyelembe, hogy ez a sajátlagos stuktúra végtelen sok jelenségben kézzelfoghatóan elöttünk áll és csak az anyag törvényei felöl szemlélve érthetetlen. A pragmatizmus elveti az abszolút igazság problémáját; nem veszi észre, hogy saját állításaiban éppen ugyanerre az abszolút igazságra tart igényt. A pszichologizmus elvetette a logika sajátos törvényszerüségeire vonatkozó kérdést; saját következtetéseiben azonban maga is ezeket a törvényszerüségeket használta ki. Ezek az elméletek maguk ütnek saját szájukra. Saját elöfeltételezéseiket bontják le. És csakis következetlenségük miatt nem tudatosítják ezt.

A filozófia történetében két nagy vonal követhetö, a konstruktív rendszerekben való és a kutatással elfoglalt, problémákban való gondolkodás vonala. Legtöbbször szorosan összefonódva együtt haladnak; ugyanazok a gondolkodók, akik rendszereket építenek fel, általában elöbbre vivöi a nagy alapproblémáknak is. De egyetlen fej gondolatvilágában is a két vonal még jól megkülönböztethetö. De néha gondosan elkülönülve is haladhatnak. Az olyan filozófusokban, mint Plotinosz és Proklusz, Tamás és Duns Scotus, Hobbes és Spinoza, Fichte és Schelling a konstruktív gondolkodás egyértelmüen elötérben áll; olyanokban, mint Platón és Arisztotelész, Descartes és Hume, Leibniz és Kant a problémákban való gondolkodás áll elötérben. Nem véletlen, hogy filozófusok az utóbbiak fajtájából nem zárt rendszereket hagytak ránk; hogy legfontosabb szellemi örökségükként nyitott problémákat hagytak örökül. Ugyan ök is megformált rendszerekre törnek. De a rendszerkép nem akadályozza meg öket abban, hogy szabadon pillantsanak körül. Hagyják, hogy a problémák problémák legyenek; utánuk járnak tekintet nélkül arra, hogy ezáltal a rendszert elöbbreviszik-e vagy törést okoznak-e benne. Ilymódon messze objektívabb értékü munkát végeznek.

A konstruktív rendszerekben való gondolkodás felett elhalad a történelem. Megcáfolják, legyözik és végül elfelejtik öt. Csak mint történelmi furcsaság él tovább, mint a régmúlt gondolkodási mód tanúbizonysága. A mellette elhaladó kutatás maga mögött hagyja. Nem így a problémázó gondolkodás. Erössége az, hogy kitart az egyszer már felismert nehézség mellett, hogy nyugtalankodás nélkül felgöngyölíti a kiúttalanságok problematikáját, anélkül, hogy a szándékolt eredményekkel kacérkodnék. Ami ezen az úton felfedezésre kerül, az elég gyakran ellentmond az elfogadott világképnek. De ennek köszönhetöleg attól függetlenként is viselkedik. És ha az adott rendszer a történelem áldozata lesz, akkor nem bukik meg vele együtt, hanem megmarad érintetlenül. Általában bebizonyosodik még a kutató éppen zajló munkájának közepette, hogy a rendszer túl szük a feltoluló problémák befogadására. A problémák, már önmaguk átgondoltságában a mester keze alatt felrobbantják a rendszert, az már az ö gondolkodásában is elégtelennek bizonyul. Az epigon számára a különbség azonban sokkal plasztikusabban jelenik meg. Az ö számára a nagy mester gondolattömege mulandóra és elmúlhatatlanra oszlik, pusztán történelmire és történelemfelettire, holtra és elevenre. Általánosságban a halott és a pusztán történeti a rendszer-gondolkodáshoz tartozik, a történelemfeletti és életképes a tisztán problémákban való gondolkodáshoz. Ebben bújnak meg a gondolattörténet vívmányai.

[...] Az ókor a leggazdagabb a tiszta probléma-kutatás példáinak terén. A platóni párbeszédek vizsgálódó alapmagatartása a problémákra mint olyanokra való valódi filozófikus beállítódottság példaképpé vált östípusát képviselik. A filológusok filozófiai mitsemsejtése mindig is félreértette e párbeszédek közül soknak az eredménytelenségét, söt úgy is vélték, hogy ezért bevezetö és népszerü írásoknak tartandók. Azt hitték, nyilvánvaló, hogy a platóni filozófia magva valahol másutt keresendö, egy "idea-tanban", melynek rendszer-képét ezen írásokban csak nagyon tökéletlen formában és mindig új megfogalmazásokban villódzva lelték fel. Hallgatólagosan abból indultak ki, hogy Platón rendszerépítö volt késöi utódainak értelmében; nem is gondoltak arra, hogy nem inkább a konstruktív következményektöl óvakodott-e, s valóban a szókratikus Platónhoz mi sem állhatott ennél közelebb. Elödeinek a kozmológiái "mítoszoknak" tüntek a szemében, ö valami mást akart. És a történelem menete nem neki adott vajon igazat? Vizsgálódások, mint a "Menon"-béli az aprioritásról és a megtaníthatóságról, vagy a "Phaidon"-ban az önszemléletröl és a tiszta meglátásról, a hipotézisröl és annak ellenörzéséröl annak alapján, ami adott, – mindez minden félreértés ellenére is eleven maradt és a megismerés problematikájának történetét mindmáig meghatározta. Az ideák metafizikája ezzel szemben mindenkor is az álmodozók délibábja maradt.

Még koncentráltabb formában jut évényre a problémákban történö gondolkodás Arisztotelésznél. Minden vizsgálódása az apóriáknak mint olyanoknak a felgöngyölítésével veszi kezdetét, méghozzá tekintet nélkül megoldhatóságukra. Ez az aporétika, mely írásaiban a tér felét kitölti, egy gondolati anyagot rejt magában, mely úgynevezett rendszerének határain messze túlmenöen alapvetö maradt, ennek ellenére azonban a késöbbiek ezt alkalmasint korántsem merítették ki. Szisztematikus értékkel rendelkezik ugyanis függetlenül attól, mennyire bizonyult tehetbírónak ez az olyan kategóriákra épített rendszerváz, mint a forma és az anyag, a dynamis és az energeia. A rendszer maga többévszázados uralma után végleg összeomlott. Az aporétika viszont még ma is életben van.

Még nincs olyan filozófiatörténetünk, amely az elevenen megmaradtat kiemelné a holtak tömegéböl és egész tudatosan kimutatná annak a fejlödés során megmutatkozó termékenységét. Hiányzik még a tudata annak, hogy a konstruktív világképek hatalmas ellentétei csak a spekulatív rendszerek eltúlzott következményeit képviselik, hogy csak külsödleges történelmi megjelenési formák, melyek mögött elbúvik a beható kutatás valóságos teljesítménye. Még mindig elvakít az imponáló rendszer-építkezések ragyogása; kártyavárakéhoz hasonló összeomlásuk a történeti gondolkodást még nem józanította ki. Mégiscsak világosan belátható ugyan, hogy a rendszerek egymást megsemmisítö harca mögött valami egészen más rejlik, ami fennmarad, lassan növekszik, folyamatosan elöbbre lép, az igazi kutatás sokkal szerényebb, de állandó ellenörzésnek alávetett magva, a józan betekintés vékony köteléke, aminek folyamatosságából indul ténylegesen ki minden újabb kutatás. És a rendszeres kutatásban létezik ma is, csakúgy, mint régebben e folyamatosság egészen természetes tudatosulása. Épp az új hozzákapcsolódása a régihez bizonyítja ezt. Ez a hozzákapcsolódás független a polémiától. A polémia mindig a strukturáltság ellen irányul. Ott szükségszerü. A történelem egész vonalán csak a szisztematikus gondolkodás önvédelme ez amiatt, mivel a spekulatív konstrukció belülröl állandóan fenyegeti.

Hogyan lehetséges az, hogy ez az áttekintésünk kapcsán könnyen felfogható tényállás egészen napjainkig nem válik igazából tudatossá? Ez nem múlhat a "kritika" hiányán. Kritika nagyon is van az uralkodó rendszertípusok cserélödése során. Még az észnek magának radikális kritikája sem volt képes itt tabula rasat csinálni, ami pedig minden eljövendö metafizikához írandó elöszó kívánt volna lenni. Nem, a szisztematikus gondolkodás kölöncei másutt keresendök. Ott, ahová a radikális kritika mindezideig nem ért el – nem mintha nem rendelkezett volna a szükséges kritikai erövel, hanem azért, mert ezen fékek létéröl a leghalványabb fogalma sem volt. Három mozzanat hat itt elhomályosítólag: 1. a természetes türelmetlenség, ami minden áron megoldásokat akar látni, 2. az ösztönös hit, miszerint azok a problémák, melyeket nem tudunk megoldani, filozófikusan terméketlenek, és 3. az összetévesztése a problémák tartalmának a problémafelvetéssel, és az elutasíthatatlan kérdések objektív értelmének félreismerése.

E három mozzanat közül az elsö a legszubjektívebb és a legátláthatóbb. Az emberélet rövid, a problémák végigvonulása a történelmen lassú. Az ember kérdez, hogy választ kapjon. Ha a dolog nehézsége megtagadja a választ a kérdezötöl, akkor ez megpróbálja azt kikényszeríteni. A kikényszerített válasz azután konstruált lesz. Ez nagyon emberi dolog. De mélyen filozófiaellenes, söt ésszerütlen. A kutatás hosszú lélegzete, a bizonytalanság elviselése, a türelmes várakozás a filozófus voltaképpeni értelmi erénye. Nem mindenki képes rá. Ez rendszerint ugyanis azt jelenti, hogy az ember lemond az eredmény megpillantásáról, saját eröfeszítésének gyümölcseiröl. A filozófusnak úgy kell dolgoznia, hogy közben bízik a történelmi elöbbrejutásban, azaz a megismerésben, ami gyümölcsként más ölébe hull majd. Annak a tudatnak, hogy az ember a késöbbi megismeréshez a maga teljesítményével hozzá tud járulni, elégnek kell lennie ahhoz, hogy elégedett legyen. Bármikor is és bárhol is ennél többet kíván, feltartóztathatatlanul konstrukcióra ragadtatja el magát. Ez veszélyezteti munkájának tiszta hasznát. Ahhoz azonban, hogy az ember mindvégig kibírja az ilyen kritikus önmérsékletet – nemcsak a megfontolás pillanataiban, hanem szünet nélkül magának a kutatásnak a folyamán, egy hosszú emberéleten keresztül is –, ahhoz intellektuális altruizmusra van szükség, ami a legerösebbnek sem esik könnyen. A sisztematikus gondolkodás alapfeltétele a filozófiai etosz tisztasága.

Nehezebb kérdést vet fel a második mozzanat. Mi haszna van a továbbdolgozásnak egy olyan problémán, melynek megoldhatatlanságát az ember már eleve belátja? Megoldhatatlanság mégiscsak azt jelenti, hogy valaminek a megoldására soha nem fog sor kerülni. Így gondolkodik az ember és elcsábul vagy arra, hogy szkeptikusan egyáltalán elvesse a problémát, vagy pedig egy eröszakolt konstruktív megoldásra csábul, amit esetleg feltételesen helybenhagy. A filozófia története azonban arra tanít, hogy épp olyan kérdésekben, melyek a sok ráfordított munka ellenére sem oldódtak meg, betekintés terén folyamatos elöbbre lépés könyvelhetö el. Vajon a szubsztancia problémája megoldódott-e már? Vagy az ok problémája? Vagy a szabadságé, a lehetöségé és a valóságé, az életé? Egész bizonyosan nem. Söt, ma még kérdésesebb, mint valaha is, hogy egyáltalán megoldhatók-e. De pusztán ezért vajon mindaz a munka, amit Szókratész elödei óta rájuk fordítottak, meddö lett volna? Még kevésbé. Ez a munka sok mindent beláthatóvá tett, és csak ez helyezte a megoldhatatlan maradékot helyes megvilágításba. Minden újabb betekintés mégiscsak a megismerés vívmánya volt. Kiderült, hogy a látszólag egyszerü problémák nagyon is különbözö fajta kérdések sokágú hálójáva hasadnak. S ezek közül sok nagyon is megoldhatónak bizonyult. És pontosan ezen keresztül lehetett egyáltalán precizírozni, hogy voltaképpen miben rejlett az, ami megoldhatatlan. Azon kérdések feldolgozása tehát, melyek maradéktalanul nem válaszolhatók meg, távolról sem tekinthetö meddönek. Téves dolog azt hinni, betekintés terén csak a "megoldások" visznek elöre – ez a kezdök és a tanítványok elkerülhetetlen tévedése. Söt, általában éppenséggel ennek az ellenkezöje igaz: a vélt megoldások bizonyulnak spekulatív tévedéseknek. Ezzel szemben a problémáknak mint olyanoknak csüggedetlen feldolgozása, mely a dolog ügyének nem jutalom kedvéért szolgál – a metafizikai megelégedés jutalmáért –, ez az, ami voltaképpen értékes, fenntartható, maradandó a filozófiatörténet gondolati kincsében. Az, még akkor is, ha maga a kutató, aki ezt a feldolgozást végzi, vele szemben szkeptikusan bizalmatlan. – Így ez persze nem áll a filozófiatörténet kézikönyveiben. Még nem rendelkezünk a szisztematikus gondolkodásnak mint a problémákon végzett munkának megírt történetével.

De legkiterjedtebbek a tévedésforrások a harmadik pontot illetöen. Innen is indult ki leginkább az eltájoltság. Mindig az a vélelem, hogy a problémák elvégre emberi termékek, hatalmában áll az embernek, öket felvetni vagy nem vetni fel. Amely kérdésnek nem jár utána az ember, ahhoz nincs is köze; amiben nem képes elörehaladni, azt egyszerüen feladja. Ez meggyözönek és világosnak tünik. Egész másra tanít azonban a tapasztalás, melyre a filozófikus gondolkodás a maga története során szert tesz. A kérdések feltolulnak tekintet nélkül megoldhatóságukra vagy megoldhatatlanságukra. Ha elutasítja öket az ember, akkor más formában újra megjelennek. Nem hagyják nyugton az embert. Nem tud tölük tetszés szerint megszabadulni. Úgy áll ez, mint a mezön heverö kövel, amit az óriás hiába dob az égnek, hogy ne feküdjék lenn a földön; az bizony visszaesik, újra meg újra itt hever.

Ha csak a problémafelvetésünkröl vagy -megfogalmazásunkról lenne szó, a dolog másként állna. De nem arról van szó. Mindig a világ rejtélyességéröl van szó, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Ezt a rejtélyességét nem az ember teremtette és ö nem is szüntetheti meg. A világot nem tudja másmilyenné tenni, el kell azt fogadnia, ahogy az elötte megjelenik. És amit az a rejtélyek terén felad neki, azzal szembe kell néznie. Persze lehet róluk nem tudomást vennie, élhet úgy, hogy nem törödik velük; nem mindenkinek kell elvégre filozófusnak lennie. De ha egyáltalában tudomást vesz róluk, változtatni nem tud rajtuk. Ez az értelme annak, amit Kant mondott az elháríthatatlan, de meg nem válaszolható kérdésekröl. Ilyen kérdések az ember sorsához tartoznak, éppúgy, mint az, hogy bele van helyezve ebbe a világba. Méghozzá ezek az ember sorsának maradandó, történelmileg soha meg nem szünö tartozékai. Amig az emberlét erre a világra van béklyózva, filozófikus tünödései és válaszkeresései ezekre a rejtvényekre maradnak lebéklyózva, akár meg tudja öket oldani, akár nem.

Ebben az értelemben a problémák tartalma valami egészen más, mint a problémák felvetése. A problémafelvetés egyik kortól a másikig változik, söt egyik gondolkodótól is a másikig. Ez történetileg, csakúgy mint személyileg meghatározott. Vannak problémák, melyek meghatározott történelmi idöben vetödnek csak fel és egyáltalán nem voltak korábban felvethetök, noha a jelenségek, melyek tartalmukat alkotják, mindig is megfigyelhetök voltak. A kérdések jelentkezése meghatározott feltételektöl, egy bizonyos beállítódottságtól, a tudás egy speciális fokától függ. Ez nem azt jelenti, hogy az ember egy szép napon kiötlené öket. Valójában a világ milyensége hajt megkerülhetetlenül minket az ö irányukba világmegértésünk egy meghatározott érettségi állapotában. Tehát a problémafelvetésben mint olyanban sincs korlátlan szabadsággal dolgunk. De nagyon is adva van egy bizonyos játéktere a kérdezö érdeklödésnek azon belül, ami az adott pillanatban kérdésesként egyáltalán felkínálja magát. Ez a játéktér az, ami újra meg újra arra visz rá, hogy magukat a problématartalmakat is szabadon teremthetöknek vagy mellözhetöknek tartsuk. A konstruktív rendszerekben a problémaelhárítás terén zajló elrettentö önkényesség huzamosan kedvez e tévedésnek. Ameddig a filozófiában semmi egyebet nem lát az ember, mint a rendszerek egymásutánját – és ez még ma is az uralkodó látásmód –, addig az örök és el nem utasítható tartalmi problémákat nem pillanthatjuk meg. Innen az, hogy külön reflexióra van szükség a problémákban való gondolkodásnak a rendszerek homlokzata mögötti történeti vonalát illetöen ahhoz, hogy e tartalmi problémák felöl egyáltalán megbizonyosodjunk.

Persze vannak mesterséges apóriák, kiúttalanságok is, magunk- gyártotta nehézségek. Ilyenek minden korban fellelhetök. Történelmileg azon ismerhetök fel, hogy ha az emberek az elöítéletet, amin alapultak, feladják, akkor azok nyomtalanul el is tünnek, olyannyira, hogy az epigonok számára szinte érthetetlenekké válnak. Ezek a mesterséges nehézségek nem kiindulópontjai a spekulatív rendszereknek, hanem azok termékei. Csak a metafizika tévesen alapul vett feltételezései hozzák öket magukkal. Ebböl a fajtából való az akaratszabadság kiúttalansága a materializmus rendszerében (általános világmechanizmus), hasonlóképpen a finalizmus rendszerében (világteleológia). Még szemléletesebb az idealizmus példája a természetes valóságtudattal folytatott vitájában. Nem lehet ui. a tényt letagadni, hogy egész életünket azon meggyözödés alapján éljük le, miszerint a dolgok reális, vélelmeinktöl független valamit képeznek. Az idealizmus erröl kijelenti, hogy ez csupán látszat. Csakhogy ez esetben meg kell magyaráznia, min alapszik ez a látszat, és hogyan maradhat szakadatlanul fenn, mégha az elmélet megcáfolja is. Egy ilyen magyarázaton fáradozva Fichte és Schelling kénytelen volt nem-tudatos létrehozatalt tételezni fel. Valójában azonban ezzel az idealizmus önmagát számolta fel. [A szellem ui. mint per definitionem öntudattal rendelkezö valami, nem produkálhat tudattalanul. H.A.] Az apória azonban mesterséges, házilag elöállított volt. Nem volt semmi ok arra, hogy a világ realitását kétségbevonják. Csak maga a rendszer produkálta az okot, ö maga hozta magával a nehézséget. Az elmélet egy alapjelenségnek mondott ellent. A természetes valóságtudat ui. egy alapjelenség és mint ilyen egyáltalán nem cáfolható. A jelenségek mindig is erösebbek, mint az elméletek. A jelenségeket az ember nem képes megváltoztatni; a világ megmarad olyannak, amilyen, gondoljon róla az ember bármit is. Az ember azt csak megragadni vagy elvéteni tudja.

Le is írhatja azt, amit megragadott, kibányázhatja belöle, ami rejtélyes benne, és azután keresheti arra a megoldást. Ez egészen más, mint az, hogy az elmélethez ragaszkodva fejjel menjen a falnak. A jelenségekhez hü maradni, ez az elsödleges követelmény. A jelenségeknél keresendö mindenkoron a bizonyosság a tudat számára afelöl, ami létezik, továbbá annak milyensége felöl. Azok maguk is már eléggé rejtélyesek. De a rejtélyek, amelyeket prezentálnak, természetes apóriák. Ök tartalmazzák az elháríthatatlan, természet-szülte problémákat, melyeknek tartalmán az ember mit sem változtathat. És amennyiben ezek a problémák megoldhatatlan maradékkal rendelkeznek, annyiban bennük keresendö az a természet-szülte metafizika, mellyel mint feladattal a filozófikus gondolkodás van hivatva megbirkózni.

Mivel ez az általános tényállás csak lassan válik tudatossá, a rendszerek és izmusok ideje már lejárt. Persze egyesek még továbbélnek. De ez gyenge, epigonszerü élet. A kor voltaképpeni filozófiája nem bennük van otthon. Az átorientálódás jelei kézzelfoghatók. A szisztematikus gondolkodás forradalmon megy keresztül, elfordul a konstruktivitástól, visszahúzódik a tiszta kutatás sokkal egyszerübb, szerényebb, de biztos útjára. Ezt a forradalmat nevezhetjük akár a filozófia nagy kijózanodásának. Ezzel ugyanazt az utat járja be, melyen elötte sok szaktudomány végigment. A kijózanodás korszaka egyben mindig a nagy fellendülésé is volt. A filozófia is bizalommal telten tekinthet fellendülésének elébe. Épp a spekulatív remekelések kihalása, amit ma sokan a filozófia hanyatlásának éreznek, a tünete ennek.

Nem hiányoznak a pozitív tünetek sem. Az új szellemben végzett munka már régen kezdetét vette. Jól ismert az egészséges tendencia: vissza a jelenségekhez! Nem egyedül a szükebb értelemben vett fenomenológia járja ezt az utat. Neki csak annyi az érdeme, hogy egy széleskörü tendenciának metodológiai kifejezést adott. Lényegileg egyike a legrégibb kutatási tendenciáknak éled itt újra fel. Épp a céhszerü fenomenológia túlozta el ezt az elvet. Megállapodik a leírt jelenségeknél mint olyanoknál s úgy véli, hogy az általános "felmutatásával" már kezében van a dolog lényege, ezt abszolútként tüntetve fel. Ezzel félreismeri a jelenségekben rejlö problémákat. Söt, éppen ezzel azokat már metafizikusan eleve el is dönti – a fenomenológikus semlegesség leple alatt.

A valóban filozófikus tendencia ebben a mozgalomban sokkal radikálisabb. Számára a felmutatás és leírás a kutatásnak csak elökészítése, egy megközelítési mód, eszköz ahhoz, hogy a nagy alapkérdésekhez azok eredeti formájában újra eljussunk. Csak ha ez a viszonylat világos lesz, jut érvényre e fenomenológia életképes aspektusa a maga teljes jogosultságában. Aki már a lényegleírásnál leteszi a tollat, azt a látszatot kelti, mintha félig megértett problémákat megoldott volna, akár akarja ezt, akár nem. Ezzel öntudatlanul visszaesik a rendszerek atavizmusába. Az igazi munkának ott kell elkezdödnie, ahol ö felhagy a dologgal.

Ezt a lépcsösort: fenomenológia, aporétika, elmélet, nem lehet lerövidíteni. Az elsö két lépcsö, egyenként szemlélve, már magában is széles munkaterületet képez, egy egész tudományt. És éppen mivel egyikük sem képviseli a véglegeset és a voltaképpen fontosat, ezért rajtuk nyugszik a legnagyobb nyomaték. Az ö munkaterületükön vétkeztek a konstruktív rendszerek. Éppen ök húzták mindig is a rövidebbet. És épp ezért álltak az elméletek gyenge lábon. Itt kell maradandó alapokat lerakni – nem az elmélet objektív alapjait (ezeket valójában csak akkor fedezhetjük fel, ha már az apóriák feldolgozása elkezdödik), hanem a megismerés kiindulópontjait, ha azok többek kívánnak lenni, mint a lelt dolgok leírásai.

Ami magát a harmadik lépcsöt illeti, annak a kidolgozott apóriák puszta kezeléséböl kell állnia, méghozzá a jelenségekben lelt tényállás alapján. Az ilyen kezelés vagy feldolgozás nem minden további nélkül azonos az apóriák "megoldásával", az csak a megoldás irányában végzett munka lehet. Sem azt nem tudja elöre megmondani, milyen lesz a megoldás, sem azt, hogy ilyesmi egyáltalában lehetséges lesz-e. Az apóriák feldolgozása nagyon különbözö akkor, ha a jelenség és a probléma kapcsán végzett tiszta elömunkálatokra támaszkodhatik, s ha minden további nélkül a vélelmezetten adott dologból indul ki. A naívul szemlélt problémákat általában pontatlanul fogalmazzák meg s azok a dolgot csak legfeljebb érintik Az esetlegesen meghatározott kérdésfeltevést összetévesztik a probléma tartalmával. Így sok mesterséges apória forog a köztudatban, melyek a természeteseket elfedik. Föként azonban csak az aporétika elvégzett munkája után válik lehetövé, hogy az "elmélet" voltaképpeni és eredeti értelmét visszaadjuk.

Teória "látást" jelent. Ez ma majdnem feledésbe merült. Arisztotelész tiszta látásként fogta ezt fel. Értelme tehát sem rendszer, sem pl. magyarázat vagy megokolás. Értelme egyedül a behatoló látás maga, a tiszta betekintés mint olyan, amennyiben az messzeható körültekintés és óvatos eljárás alapján többet lát a naív odapillantásnál. Teória tehát szigorúan véve az egybelátása annak, amit azáltal ragadunk meg, hogy mindenoldalúan átadjuk magunkat a tárgy sokrétüségének. Ennyiben persze egy rendszer felé irányuló természetes tendencia rejlik benne. De csak a tendencia, nem az elölegezése egy rendszernek és nem is a garancia arra, hogy a gondolkodás végül is egy rendszerre lyukad ki.

[...]

 

IV.

 

[...] A szellem nagyon is reális valami, éppen ezért van történelme. De a hatalmak, melyek benne uralkodnak, semmiképpen sem kivétel nélkül reális hatalmak. Részben igen irreális eredetüek, tiszta ideák, gyakran éles ellentétben a valósággal. És hogy miként kerül arra sor, hogy reálisan hatékonyakká válnak, ez még külön problémát képez. Ilyen mindaz, ami normaként hatékony, ami lenni-kellöként lebeg elöttünk, más megint, amit értékellenesként élünk meg. Ha ezen ideális képzödmények nyomát követjük, elkerülhetetlenül maguknak az értékeknek a problémájához jutunk el. Ez metafizikai problema. Hogy az értékek voltaképpen micsodák, az semmi módon nem nyer kielégítö választ, bármennyire sokfajták is az elméletek, melyek efelöl ki akarnának minket okítani.

1. Ez a probléma az élet szempontjából teljesen egyedülállóan aktuális. Senki sem mehet el tartósan élete értelmének és céljának kérdése mellett. Senki sem bújhat el e kérdés elöl: mit is tegyek? Már régesrégen, jóval az elött, hogy a történelem filozófiai problémája felmerült volna, az etika már feltette ezeket a kérdéseket és megkísérelte megoldani öket. Platón tana az "ideákról" elsösorban ezekre a kérdésekre adott válasz volt. Ezek ugyanis lényegüket tekintve eszmei kérdések, tapasztalatilag nem lehet öket sem megválaszolni, sem pedig egyáltalán megvitatni. A tapasztalás, akár a legnagyobb tökély szintjén is, csak arra taníthat meg, ami tényszerüen megtörténik, nem arra, hogy mi történjék meg, és arra sem, hogy az emberek egyik cselekedete miért értelemmel teli és "jó", a másik értelem-ellenes és "gonosz".

Az etika minden formájában abba a kérdésbe torkollik, vajon mi az, amit "jó"-nak nevezünk. Bármennyire egyszerünek tünjék is ez a kérdés, bármennyire magától értetödönek erkölcsileg tudatos emberek számára a válasz, valójában sohasem feleltek meg rá teljesen megfelelö módon. A konkrétan megfogalmazott erkölcsökhöz nem tarthatja magát az ember, tartalmilag mindegyikük másként felel meg rá. Van, amelyik a boldogságot, a másik az igénytelenséget tartja jónak; ismét mások úgy vélik, az igazságosság az, ami a jó lényege, vagy az emberszeretet. A népek fiatalkorukban legtöbbször a bátorságot tartják abszolút jónak, a kezdödö érettség idején a közösségi érzést, a képességet arra, hogy az ember minden erejét bevesse és legyen áldozatra képes a város és az állam érdekében. Így létezik erkölcse az igazmondásnak, erkölcse a tiszteletadásnak, erkölcse a szabadságszeretetnek, és számos más. Mindegyikük úgy véli, megragadta a "jó" igazi értelmét; igazából mindannyian annak csak egy töredékét ragadták meg.

A filozófia már korán átlátta a konkrétan megfogalmazott erkölcsök kivétel nélküli egyoldalúságát és következetes módon a jó alapelvét valami másban, valami általánosabban igyekezett megragadni. Ilymódon azt mint nemet keresték a fajták sokféleségéhez. "A jó platóni ideáját" tekinthetjük e kísérletek legradikálisabbjának. Mi azonban a jó ilyen ideájának a tartalma? Hába keresték ezt. Sem Platón, sem pedig a késöbbiek egyike sem volt képes arra, hogy ezt megfogalmazza. Az idea üres nem, genus maradt, az egység puszta követelménye az adott sokféleség számára. Alapjában véve nem volt más, mint egy megragadhatatlan egység problémájának a kifejezése. A kérdés, hogy voltaképpen mi is teszi ki a "jót", nyitott maradt.

A filozófikus etika ezt a problémát többszörösen félreértette. Ezt avagy azt az erkölcsi értéket tette ugyanis vizsgálata tárgyává, ahogy azt a történelmileg leginkább kézenfekvö pontosan meghatározott erkölcs felkínálta, és megkísérelte azt "megokolni". Az elöfeltételezés lényege itt ez volt: nagyon is tudjuk, miben áll a "jó". Pontosan ez volt a hiba. Az etikus felfogások története itt könnyen felvilágosítólag hathatott volna. De éppen a történelmi gondolkodást csak késöbb tanultuk meg. Amikor egy fél évszázaddal ezelött [1933-tól számítva] Nietzsche e tényállást felfedte, elöször az egy rettenetes paradoxia hatását keltette: állítólag nem tudjuk, mi a jó és mi a gonosz. Csak lassan terjedt el ennek a megértése, a következmények felbecsülésének elsajátítása. A jó magában véve sokrétü, tartalmát még nem fedeztük fel a maga teljességében. Ami az embertöl elvárandó – ideájának megfeleöen, hogy ti. milyennek is kellene lennie –, az korántsem egyszerü dolog, semmi olyasmi, amit egy rövid képletbe süríthetnénk. Vagy másfajta fogalmi nyelven: az erkölcsileg jó: összefoglalása mindazon értékeknek, melyek valamennyien az emberrel szemben a megvalósítás igényével lépnek fel. És ezt az összefoglalást az ember értéktudata még semmiképpen sem ragadta meg egészen a végsökig. Az értékek birodalma a maga egészében egyelöre még felfedezetlen. Csak lassanként, történelmileg nagy körutakat megtevö érés folyamán derül rá fény a keresgélö és tapogatódzó értéktudat számára. Ezt a folyamatot nem lehet önkényesn felgyorsítani. Lépésröl lépésre kell az ember értékszervének megérnie ahhoz, hogy felérjen tárgya nívójáig., Ezt a nívót nem képes magából kieröszakolni, nem tudja tárgyát önnönmagát megelözve mutatni be – sem egészében, sem töredékként.

E tényállás oka az értékmegragadás sajátosságában keresendö. Nem "megismeréssel" van itt dolgunk a szó szokásos értelmében, nem semleges megragadásról, melynél az embert nem érinti az, amit megragad. Sokkal inkább engem ragad meg az érték. Hatalmába kerít, elragadtat az, ami értékességéröl, lenni-kelléséröl meggyöz. A viszonylat nem szemlélödö, hanem érzelmi jellegü; mint ahogy az aktusok, melyeknek keretében ez a megragadás megtörténik, az érzés, az állásfoglalás, a gondolkodásmód aktusai. Az elutasításban, az elvetésben, a felháborodásban vagy megvetésben értéktelenségek válnak tudatossá, a bensö egyetértésben, az elismerésben, tiszteletben, csodálatban az értékek tudata kerül felszínre. Egyik esetben sincs nyugodt megfigyelésröl szó, hanem arról, hogy valami megragad bennnünket, magához vonz vagy eltaszít. Ez a mellette- vagy ellene-lét nem lehetséges személyiségünk bevetése nélkül. Ezért nem ragadhatja meg az embert egyszerre minden lehetséges dolog, hanem mindig csak egy vagy néhány meghatározott érték.

Az értéktudat nem képes a létmegismerés módjára tetszés szerinti mennyiséget magába fogadni, nem tud tartalmilag egyre inkább gyarapodni. Elörehaladta nem hasonlít a megismerés elörehaladtához. A maga belsö érzelmi struktúrája alapján kiterjedésileg lehatárolt. Ha az értéktudat elörelép, akkor amennyit nyer, annyit veszít is. Amennyiben odaadóan megnyílik új értékek számára, annyiban a másik oldalon lezárja magát más értékek elött, melyekkel szemben azelött odaadó volt. Ezt a törvényt lehet "az értéktudat szükösségének" nevezni. Ezen alapszik minden pozitív [konkretizált] erkölcs szükségszerü egyoldalúsága; rajta alapul hasonlóképpen az etosz és a mindenkor érvényes norma átalakulásának törvénye is. Nem az értékek keletkeznek és tünnek el a történelem folyamán, csak az értéktudat változik meg. Mérvadónak és érvénnyel rendelkezönek mindig azok az értékek tünnek az értéktudat számára, amelyek éppen látóterének központi irányába esnek, s ez azt jelenti: amelyek éppen a legerösebben ragadják azt meg. Ilyeténképpen vándorol történelmileg az értéktudat a maga látóterével egyetemben az értéksokaság síkján. S ez teszi ki az értéktudat tartalmi változásait. Természetét alkotó szük volta akadályozza meg a kiterjedésben, az egész értékbirodalom átfogásában. Bármennyire új értékek felé foduljon is: aminek hátat fordít, azt maga mögött hagyja.

Ebben rejlik tehát az oka annak, miért nem tudjuk soha végleges érvénnyel, mi is a jó. Ez nem metafizikus ok, de megmagyarázza, hogy a jó problémája miért metafizikai probléma. Ezenfelül azonban e tényállás révén nagyon is beláthatóvá válik, hogy mennyire metafizikai az értékek létének a problémája. Épp az értékek létmódjáról bizonyosodik itt be, hogy az valódi, noha csak ideális magábanvalóság. Az érték olyasvalami, ami függetlenül létezik attól, hogy megragadjuk-e vagy sem, továbbá attól, miként vélekedünk felöle, amely magábanvalóság az értékérzésben magában, ha ez jelentkezik, ilyes független valamiként nagyon is érezhetöen dokumentálódik. Ezért érzünk minden belöle kiinduló erkölcsi felszólítást abszolútnak.

Ebböl azonban még egy további következmény is adódik az ember és evilági helyzetének metafizikája számára. Bármennyire abszolútak legyenek is az értékek a maguk idealitásában, ennek ellenére egyáltalán nem abszolútak a maguk meghatározó erejében az ember és a valóságos világ számára, amiben ö leledzik. A lenni-kellés, amely belölük kiindul, ugyan feltétlen lenni-kellés és mi annak is érezzük. De önmagában nem rendelkezik az erövel ahhoz, hogy az ember cselekvését minden további nélkül meghatározza. Szókratész tétele, miszerint az erény a jó felöli tudásban áll, nem tartható fenn. Nem elegendö, hogy tudjuk, mi a jó, pusztán ezért semmiképpen sem tesszük is meg. Ehelyett megörizzük az abszolútnak érzett követelménnyel szemben is szabadságunkat, hogy engedelmeskedjünk neki avagy nem. Az nem kényszerít minket. Ez lényeges vonás magának az erkölcsi jónak az értelme számára. Ha ugyanis kényszerítve lennénk, akkor az erkölcsi követelményekkel úgy állnánk szemben, mint a természeti törvényekkel; a követelmény teljesítése ugyan érték lenne, de nem "erkölcsi" érték, a vétek nem lenne "erkölcsi" hiba, nem tenne felelössé minket. Söt, vétek nem lenne egyáltalán lehetséges.

A meghatározás, mely az értékekböl kiindul, nem szigorú, nem törhetetlen. Másmilyen tehát, mint a természeti törvényeké és egyáltalán a léttörvényeké. Egy természeti törvény, mely kivételeket tesz lehetövé, nem természeti törvény. Egy kellési törvény azonban érintetlenül megmarad teljességgel abszolútnak, még akkor is, ha semmi reális dolog nem felel meg neki. Nem szoros értelemben vett törvény, csak parancs. Meghatározó erejét tekintve tehát gyengébb, mint egy léttörvény. Az értékek nem határozzák meg egyenesvonalúan a konkrétumot, amelyre vonatkoznak (tehát például az emberi viselkedést), hanem csak közvetve, megtörve. Követelményük csak akkor válik valósággá, ha egy reális hatalom támogatja, kiáll érte és azt – a mindig is meglévö létdetermináción túlhágva – keresztülviszi. Támpontra van tehát szüksége a realitáson belül.

Ez a támpont azonban csak egy olyan lényben lehetséges, mely megfelel három feltételnek. Elöször is reális lénynek kell lennie, a valóságos történések folyamában kell állnia, tehát teljes mértékben a létmeghatározottságnak kell alávetettnek lennie. Másodjára rendelkeznie kell az értékekhez rendelt szervvel, vájtfülünek lennie a kellés felszólítása számára; egy "ész-lelö" lénynek kell lennie, és ez azt jelenti: egy ésszel rendelkezö lénynek. Az "ész" lényege ugyanis éppen abban áll, hogy bensöleg észleli, amit a pusztán érzékeiböl élö lény nem észlel. És harmadjára, képesnek kell lennie arra, hogy az észleltet aktívan meg is valósítsa; képesnek kell lennie arra, hogy megeröltesse magát annak az érdekében, amit lenni-kellöként megragadott, és azt meg is valósítsa. A megvalósítás és a kivitel mármost a célirányos tevékenység kategoriális formájával bír. A célirányos tevékenység ugyanis a képesség arra, hogy az ember "tervbe vegye" azt, ami még nem valóság, a tervbevetthez kiválassza a neki megfelelö eszközöket – visszafelé menve a tervbevettöl a legelsö eszközig, melynek a cselekvö személy hatalmában kell állnia, és azután ugyanezen eszköz-soron keresztül a tervbevettet meg is valósítsa.

Ennek a három feltételnek az általunk ismert reális lények közül egyedül az ember felel meg. És ebben a megfelelésben rejlik képessége arra, hogy erkölcsös lény legyen – egyedül a sokféle élölény között, melyeken ezáltal túlemelkedik. Legélesebben ez a célirányos tevékenység mozzanatán tünik szembe. Ebben elörelátás és elöre-elrendelés egyként bennfoglaltatik, mivel minden célirányos megvalósítás a jövöre irányul. Az elmúlt mozdulatlan és immár meg nem változtatható, a jelenvaló szintén mindenkoron már kész. Csak a jövöbéli nem kész eleddig, így tehát a tevékeny akarat számára még nyitott. A cselekvö és erkölcsileg felelösségteljes életben az ember ténylegesen elörelátó és elöre elrendelö: mindkét vonatkozásban ugyan csak nagyon korlátozott mértékben, de elvileg mégis ugyanolyan módon, mint ahogy az istenség abszolút mértékben. Ezen képességével hatalmát tekintve túlnö minden egyéb lényen. Teleológikus képességében rejlik kitüntetett helyzete a világban.

Ezzel ugyanis azon eszközzel rendelkezik, mely lehetövé teszi, hogy korlátain belül ura legyen a dolgok reális lefolyásának, azaz hogy abba beleavatkozzék. A dolgok ezen lefolyása ugyanis nem célirányos, csupán közömbös, céltalan történés. Ha az is célirányos lenne, tehát célokhoz kötött, akkor nem maradna az ember számára, a maga akaratával és törekvéseivel, semminö játéktér; mindenütt a lefolyások már eleve elrendelt meghatározottságával kerülne szembe és a magáét ahhoz már nem füzhetné hozzá. Az ö saját cselekvése és akarása be lenne vonva a világfolyamat általános célirányosságába, s minden töle származó elhatározás csak beképzelés lenne. Egy szabad lény egy következetesen telológikusan berendezett világban lehetetlen dolog. Másként áll ez egy kauzális világban; itt semmi sincs eleve elrendelve, minden új gyanánt csatlakozó determináns meg tudja változtatni a folyamat irányát. Egy ilyen világban az ember át tudja irányítani azt, ami nélküle vakon folyna tovább. Ezt úgy éri el, hogy saját kezdeményezését a mérleg serpenyöjébe veti; ezt meg tudja tenni, mivel a folyamat épphogy "vakon" zajlik. Ö ugyanis, az ember, látva lát, beavatkozása elörelátó, eleve elrendelö. Itt nagyon is képes eleve elrendelni, minthogy semminö egyéb eleve elrendelés nincsen folyamatban. Ilymódon a természet eröit önmagában és önmagán kívül kényszernek tudja alávetni, úgyhogy azok kénytelenek az ö céljai érdekében dolgozni. Ahogy ezt a technikában az élettelen erökkel teszi, úgy önfegyelme és az erkölcs terén bensö lelki eröivel, melyek öt mozgásban tartják.

Ilyenformán az ember az értékek és a kellés ügyintézöje a reális világban. Ö a közvetítö, aki valósággá változtatja öket. Ha ez nem lenne így, ha az értékek a realitást önállóan meg tudnák határozni, akkor azok az embert is abszolúte meghatároznák, és ö nem rendelkeznék ama szabadsággal, hogy mellettük vagy ellenük síkra szálljon. Ezen esetben nem lenne több, mint egy magas organizációjú természeti lény és nem játszanék kitüntetett szerepet a világban. Ha tehát az értékek nem lennének már eleve tehetetlenek a realitással szemben, akkor az ember tehetetlen lenne velük szemben; és ezzel éppoly szabadság- és felelösség-nélküli lenne, mint az állatok, faji jellegük törvényeinek alávetve. Az értékek hatalom-nélkülisége feltétele az ember hatalmának. Az értékek hatalom-nélkülisége révén tesz az ember szert szabadságának játékterére, válik beszámíthatósággal rendelkezö lénnyé. És csak ezen keresztül lesz erkölcsös lény – egy lény, melynek magatartása erkölcsilag "jó" vagy "gonosz".

Nem tagadhatjuk el, hogy ezt a tényállást a metafizika hosszú idön keresztül félreismerte, söt meghamisította. Mindig az volt a vélelem, hogy az ember igényének különleges helyzetre, szabadságra, beszámíthatóságra az szolgálna leginkább, ha az értékek az ö befolyása nélkül is meghatározó szerepet játszanának a világban. E felfogás alapján megkíséreltek egy érték-metafizikát (ill. a kellés, az erkölcsi törvények egy metafizikáját) megalapozni, melynek értelmében ezek képeznék a világfolyamat alapelvét. Népszerü formában már a gondviselésbe vetett egyszerü hit is egy ilyen metafizika; filozófikusabb formában a teleologizmus és a panteizmus minden alfaja is az, hasonlóképpen a misztika számos típusa – melyek egyébként épp e magvukat tekintve bámulatosan egyhangúak. Objektíve vizsgálva valamennyien oda lyukadnak ki, hogy az embert mint etikus lényt felszámolják. Mindannyian elsikkasztják ama feltétel alaproblémáját, melynek következtében egy lény erkölcsileg jó vagy gonosz lehet. Az értelme ugyanis annak, hogy egy erkölcsös lény elsöbbséggel rendelkezik minden egyéb élölény felett, épphogy a szabadságban keresendö arra, hogy kiálljon egy önmagában véve érvényes kellés ellen vagy mellett. Ebben gyökeredzik felelösségre és vétkességre való képessége, ebben az ember mint személy öntörvényüsége.

Ez a probléma az etika metafizikai alapproblémája. Mélyebben érinti az ember lényegét mint a szellem és a történelem metafizikája . Már azok a rövid megfontolások is, melyekre utaltunk, világossá teszik, hogy e ponton alapvetöen át kell orientálódnunk - ellentétben majdnem minden filozófiai elmélettel, melyet a történelem kitermelt. Effajta megfontolásokkal azonban a kérdés még korántsincs megoldva. Valójában csak ezzel válik az út szabaddá a probléma pontosabb megfogalmazása és megvitatása felé. Ez rögtön meggyözövé válik, ha megfontoljuk, hogy az ember a vázolt középhelyzetben a valóság és az ideális értékkövetelmények között két determináció harcterét képviseli, melyek nagyon is heterogének és igen különbözö irányban determinálnak.

Ez az egymásba ütközése az értéktöl való meghatározottságnak (a kellésnek) és a reális meghatározottságnak mint jelenség jól ismert. Ez nem más, mint a sokat emlegetett erkölcsi konfliktus mint jelenség. Ettöl van függöségben valamennyi életprobléma legeslegaktuálisabbja, az, mellyel az embernek saját életében állandóan szembe kell néznie. És semmi sem jellemzöbb mélyebben a filozófia jelentöségére az ember életében, mint az, hogy épp ez a mindig legaktuálisabb probléma egyben a leginkább metafizikai jellegü is. Az ember viselkedésében mindenkoron két világ áll egymással szemben, két alapelv vagy törvényszerüség. Az embernek van feladva, hogy e kettösségböl egységet – egy magasabb rendü, alakzatszerüen zárt egészet – teremtsen. Az emberben, legalábbis eszméje felöl, a világ egységgé zárul: persze csak az eszméje felöl; a feladat ugyanis idötlen, soha nem teljesül, az egység soha nem már-megvalósult. Az élet minden egyes szituációja, melybe az ember kerül, újra meg újra ez elé a feladat elé állítja. Megkerülni ezt nem tudja. Sem nem tudja szabadon a mindenkori szituációt megválasztani, sem pedig megkerülni azt, ha már egyszer benne van. Keresztül kell mennie rajta, döntenie, cselekednie kell. Ebben nem szabad. Másfelöl azonban a szituáció mint olyan nem közli vele, mit tegyen. Csak értéktudata közli azt (már amennyire ilyesmivel rendelkezik). Ez azonban nem determinálja öt, hanem játékteret enged neki arra, hogy a megérzett érték mellett vagy az ellen foglaljon állást. Itt van tehát a pont, ahol szabad, és egyúttal szabadságának lehatároltsága is. Döntésre kényszerül; mi sem dönt helyette. Neki kell döntenie. Nem rendelkezik a szabadsággal, hogy szabad legyen-e vagy sem. Azáltal, hogy dönteni kényszerül, valójában szabad.

Ezzel most változatlanul az emberi akarat szabadságának régi problémája elött állunk. Ti. éppen ez a szabadság a már kifejtett viszonylatban rejlö metafizikai rejtély. Itt további apóriák egész sora nyílik meg. Mégha megengedjük is, hogy a kanti kauzális antinómia megoldódik – hogy tehát a kauzális kapcsolat nyitott és az értéket mint összetevöt meghatározó többletként (pozitív érterlemben vett szabadságként) eredetére való tekintet nélkül magába fogadja –, akkor is fennmarad a második antinómia, mely a szabadságra vonatkozik a lenni-kellövel magával szemben. Nem elégséges, mint ahogy Kant vélte, hogy az akarat szabadsága az erkölcsi törvény autonómiájában keresendö. Valójában az erkölcsi törvénnyel való ellentétben kell megnyilvánulnia, magával azzal szemben is képesnek kell lennie a mellette- vagy ellene-levésnek. Ez az antinómia, melyet Fichte látott meg elöször, mindenesetre még megoldatlan. És kérdés, hogy egyáltalában megoldható-e.

Pozitív megoldásához szükséges lenne, hogy kimutassuk: az emberi akaratban létezik egy másik autonóm instancia mind a léttel, mind a kelléssel szemben, tehát egyszerre mind a két determinációval szemben, melyeknek az ember a küzdötere. Mivel azonban az ember lényegénél fogva meghatározott lény és semmiképpen sem alkot önmagában egy harmadik önálló birodalmat, ezért eme szabadságát teljes homály borítja. Bármennyire is számol felelösségérzete alapján e szabadsággal mint valami bensöleg bizonyossal, mégsem érti azt meg a legkevésbé sem. A feltétel, mely mellett ez ontológikusan egyedül érthetövé válhatna, a függö dolog autonómiájának, a meghatározott dolog önállóságának, a relatív dolog abszolút voltának formájával rendelkeznék. De ezek csak körülírásai a problémának, nem a megoldása. E vonatkozásban az ontológia még annyira kezdeti stadiumban van, hogy nem láthatjuk át, végül is hová vezet.

2. Nemcsak az etika lyukad ki ilymódon metafizikai létkérdésekre. Az antropológia is minden ágazatában, a jogfilozófia, a nyelv, a kultúra és vallás filozófiája is ugyanilyen arculatot mutat. Az utóbbinál a metafizikai háttér közismert és nem igényel bemutatást. Leginkább még az esztétikánál táplálhatunk kételyeket. De itt sem áll másképpen a helyzet. És minél pontosabban írjuk le a jelenségeket, annál nyomatékosabban válik itt is érezhetövé a megoldhatatlan probléma-maradék.

A dolog állását a hagyományos szemléletmód csak annyiban kendözi el, amennyiben kiváltképpen az esztétikai aktusra akaszkodik – akár a szemlélödöre és élvezöre, akár az alkotóra. Ilyen beállítódottság esetén az ember nehezen jut el a központi jelenségig. A "szépség" nem az aktus tartozéka, hanem a tárgyé. Ugyan "szépmüvészetröl" beszélünk, de igazság szerint egyáltalában nem a müvészet szép, hanem a terméke. Söt ezenfelül még sok minden más szép e világon, a természet, csakúgy mint az ember szférájában. Az esztétikai tárgy birodalma nem a reális világ melletti világ, hanem e világ maga, mindazonfajta képzödményekkel egyetemben, melyeket az magába foglal. Csak valami más jelenik meg benne esztétikai vonatkozásban, mint az elméletiben, Ha a szépség lényegét kívánjuk megragadni, akkor azt e tárgyi világ egészében kell, hogy keressük.

Itt is értékek vannak uralmon, nem másként, mint az etosz birodalmában. De nem ugyanazok az értékek. A "szépség" csak gyüjtönév egy valójában kimeríthetetlen sokféleségre. És ezek az értékek a tárgyak tartozékai; de nem úgy, ahogy a javakat jelölö értékek a dolgokéi, az erkölcsi értékek a személyekéi, pontosabban nem az esztétikus tárgyak valós voltának tartozékai, hanem annak, amit ök a szemlélö "számára" jelentenek. És mivel továbbá az esztétikai tárgyak csak annyiban azok, amennyiban hozzájuk esztétikai érték tapad, ebböl az következik, hogy e tárgyak létmódja alapjában véve különbözik a kognitív tárgyakétól.

Feljebb kimutattuk, mennyire nem merül ki a kognitív tárgy a maga tárgy-voltában, hogy azon felül még magában való valami is, mely közömbös azzal szemben, hogy vajon, és ha igen, mennyiben egy alany "számára" való valami (annak a tárgya) is. Nem így az esztétikai tárgy. Ez mint olyan csakis az esztétikailag szemlélö alanyhoz viszonyulva létezik. Önmagában véve egyáltalában nem létezik. Egy táj például nagyon is létezik magában véve is és mint ilymódon létezö, esetleges tárgya a földrajzi, stratégiai, gazdasági megismerésnek. Mint esztétikailag élvezhetö tárgy ezzel szemben csak a szemlélö "számára" létezik, csak egy meghatározott perspektíva felöl, csak egy meghatározott perspektivikus látás "látottjaként". Minden más álláspont felöl szemlélve, minden más perspektívából más képet mutat és – ha egyáltalán esztétikus tárgy – mindenesetre más tárgy. S így a festöileg iskolázott szem számára más dolog, mint az iskolázatlannak. Nem áll másképpen a helyzet a müvész müvével, egy szoborral, egy festett képpel; önmagában véve, reálisként csak a kö létezik a maga térbeli formájával, a vászon a festékkel a maga síkján. Csak a müvészileg értö pillanás számára van jelen a jelentéssel és élettel teli forma is, a magának a képsík mögé nyúló térbeli mélységével.

Az esztétikai tárgy kimerül a maga tárgy-voltában. Ebben különbözik a kognitív tárgytól. Mögötte semminö magábanvalóság nem áll, csak "pusztán" tárgy. Ez nem csinál belöle valami szubjektívet, nem is valami alanytól hordozottat – mint a fantázia termékeinek esetében –, de lényegét tekintve alanyra vonatkoztatottat. Persze mindig is valami reálishoz kötött, mely mint olyan egyben kognitív tárgy is lehet, de mégis csakis annyiban van ahhoz kötve, amennyiben e reális dolognak azzal a jelentöséggel kell rendelkeznie, hogy ama specifikus aktust hozza létre, aminek a "számára" az – esztétikai tárgy.

E meghatározásokból már annyi kiviláglik, hogy az esztétikai tárgy rétegezett: mindig rendelkezik egy meghatározott tartalmú háttérrel, mely nem reális, viszont egy reális elötérben jelenik meg. És ez a háttér a voltaképpen jelentös benne. Az elötér csak a forma hordozója, mely azt megjelenteti: megjelenésének a közege. A vásznon más valami "jelenik meg", nem az, ami rajta "van": a táj jelenik meg a maga térszerü mélységével, a jelenet a maga életével, a fej a maga jellemvonásaival. Ez mind nem reálisan van jelen, nem is tartjuk reálisnak; reálisan jelen csak a festékelosztás van a vászon síkján. Mindaz, amit említettünk, pusztán megjelenik benne és rajta keresztül. Ugyanez áll a szobrászatra is. Egy alak (a diszkoszvetö, Colleone lova) mozgást ábrázol, de a köböl, ércböl álló anyagi képzödmény nem mozog, nem is tartjuk mozgásban lévönek. A mozgás, az élet mint valami más "jelenik meg" a mozdulatlanban, az élettelenben.

Legkézzelfoghatóbb ez a viszonylat a drámában a színpadon. Az elhangzó szó, a "játék" a színpadon (az alakok, cselekvésük, mimikájuk) reálisak; a konfliktusok és a megoldások, az embersors, a vétkesség, a szerelem, a szenvedély nagyon is irreális és az is marad, és nem is kelti azt a benyomást, mintha reális lenne. Az illúziós esztétika alapvetöen téves: aki nézöként azt az illúziót táplálja, hogy reálisan lejátszódó embersors tanúja, az egyáltalán nem esztétikai nézö, számára a darab nem müalkotás. Innen az esztétikai igény a realizmus korlátozására a színpadon.

Még a zenében is kimutatható ugyanez a viszonylat, noha itt semmiféle "téma" nem létezik, aminek az ábrázolására vagy akár illusztrálására sor kerülne. A zeneileg odahallgató sokkal többet hall egybe, mint amit a fül egybe tud hallani. Egybehallja az egész "tételt", a darabot, a szimfóniát. Reálisan a darab idöben hangzik el, és minden pillanatban tisztán akusztikailag csak a jelenvalót halljuk; a megelözö "elhangzott" már, az elkövetkezö még nincs jelen. A zeneileg odahallgató számára ezzel szemben az idöbelileg egymáson kívül lévö részek egységgé olvadnak, sajátos építménnyé illeszkednek össze. Ebben az építményben más dimenziók uralkodnak, mint az egymásutániság idöbeli dimenziója; benne összeilleszkedik, ami az idöbeli együttlétben egymásnak ellentmondana. És az egész a végén aztán "együtt" van és jelenvaló – tehát épp akkor, amikor reálisan már elhangzott.

Bármennyire másként áll is a dolog az egyes müvészetekben, egy vonatkozásban egyformák: a háttér megjelenö képzödménye mindig is a voltaképpen fontos mozzanat, melynek a kedvéért a reális elötér egyáltalán létezik. És ez a hátteret alkozó képzödmény a maga részéröl nem válik reálissá, nem kelti a látszatát sem a realitásnak. Irreális és az is marad. A reális elötér nem vonja azt be a maga létsíkjába, hanem hagyja, hogy az pusztán áttetszöként a maga idealitásában maradjon meg. Ebböl következik: az értékek, melyek az esztétikai tárgy tartozékai, egyáltalában nem egy magában lévö dolog értékei, mint például a javak értékei és az erkölcsi értékek –, hanem egy puszta [szemléleti] tárgynak mint tárgynak, egy jelenségnek mint jelenségnek az értékei.

A realitáshoz mérve tehát még erötlenebbek, mint az erkölcsi értékek: egyáltalában nem is törnek át a realitás szférájába. A maguk rétegében viszont, azaz az idealitás szférájában, egészen sajátos hatalommal rendelkeznek. Itt semmilyen más törvényszerüség nem uralkodik az övékén kívül. Itt nincsen konfliktus heterogén meghatározottsággal. Csak megvalósulás vezet konfliktushoz. Ezek az értékek azonban egyáltalában nem valósulnak meg. Csupán ábrázolásra kerülnek egy tartalmilag más realitásban. Ök maguk megmaradnak a realitástól való távolságukban. Épp a töle való távolságban, azaz az összképzödmény "elvalóságtalanításában" törnek keresztül az ábrázolásig Ezért a maguk birodalmában nemcsak öntörvényüek, hanem autárkok, "önellátók" is. A lehetöségek szük volta csak a valóságra jellemzö; ott minden lehetöség az elöfeltételek hosszú láncát tételezi fel, melyek közül minden egyesnek a legutolsóval egyetemben reálisan adva kell lennie. Nem így a szépség birodalmában. Itt ilyen kerülöutakra szükség nincsen. Az a maga képzödményeit a valóság összefüggéseitöl függetlenül és azoknak akár ellenére is állítja elénk. Ezen alapszik abbéli hatalma, hogy az ideát konkrétan jelentesse meg.

Mindezideig úgy tünhet, mintha az esztétika minden metafizikán innen, tisztán a leírhatóban maradna meg. De már itt átvillan a viszonylat irracionalitása. Pontosan az ugyanis ebben a probléma, hogy miként lenne egy reális képzödmény képes egy töle különbözö és szférailag heterogén képzödményt "megjelentetni". Nem segít semmit, ha ezt a kérdést a "müvészi formára" hárítjuk át. Ti. épp a forma, már amenyiben müvészi, teszi ki a rejtélyt. Emellett korántsincs úgy, mintha a "forma" kizárólag a reális elötér tartozéka lenne. Valójában a megjelenö háttérnek is megvan a maga specifikus formája (pl. a szerkezet, a felépítés, a kiválasztás, a tagolás). És ez a háttér-forma szintén megjelenik. Hogyan tud azonban egy megformált, érzékileg észlelhetö képzödmény egy egészen másként megformáltat megjeleníteni? Hiszen valahogy képesnek kell lennie rá. És mivel valós, ezért e képességének olyannak kell lennie, hogy az egy másfajta reális dologtól meg tudja különböztetni. Itt tehát a tárgyi szépség problémájában – ideális jellege ellenére – egy alapvetö ontológiai probléma rejlik. S a kérdés az, hogy mennyire lehet ezt a rétegezödési séma segítségével, mely különben az ontológia egész vonalán felkínálja magát, megoldani vagy legalábbis tovább gondolkodni rajta.

Ez az apória még nyomatékosabbá válik, ha meggondoljuk, hogy az esztétikai értékek elvégre semmiképpen sem csak a tárgy hátterének tartozékai. Nem tisztán a megjelenö tartalom értékei, nem egyszerüen az "idea" értékei. Ezen a ponton a platonizmus az esztétikát évszázadokon keresztül félrevezette. Hogy a szépség valahogy összefügg az ideával, azt Platón példamutató világossággal látta. De azt az ideának magának tulajdonította. Az ö nyelvén ez így hangzik: a szépség ideája még sokkal szebb, mint az érzéki szépség. Plotinosz és a késöbbiek ebben vakon követték. Igazság szerint csak azért lehetett így gondolkodni, mert a szépségen nemcsak az esztétikailag értékeset értették, hanem alája rendeltek másfajta (metafizikai, erkölcsi) idealitást is. "Szép"-en szoros értelemben egyáltalán nem az idea maga értendö, hanem – Hegel szavaival élve – "az idea érzéki átfénylése". Ez, a tárgy rétegezettségére vonatkoztatva ezt jelenti: az esztétikus tárgynak sem az elötere, sem a háttere nem egyedüli hordozója az értéknek, hanem egyedül mindketten együttesen és egymásban látva. Az esztétikai értékek sem a realitás értékei, sem az idea értékei; hanem egy viszonylat értékei a kettö között. Ez a viszonylat ugyanis nagyon sajátságos: egy ideális háttér "megjelenése" az elötér reális elöterében, vagy, ami ugyanaz, az elötér áttetszö volta a háttér számára.

Az idealitás megjelenése a realitásban – úgy, ahogy különben sehol sem jelenik meg –, ill. a realitás áttetszösége az idealitás számára – amivel a realitás különben sohasem rendelkezik, – ez a szépség. Ennek a viszonylatnak a tartozéka minden esztétikai érték, legyenek azok egyébként bármennyire is sokfélék; a viszonylat maga is sokféleképpen alakul. Épp ezért ezek nem értékei valami magábanvalónak, hanem valaminek, ami tárgya az alany szemléletének. A viszonylat maga olyasfajta, hogy csak a szemlélet számára létezik. Mind az áttetszöség, mind a megjelenés lényegük szerint a szemlélö aktus függvényei.