wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Horn András: Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez

            Empirikusan két út vezet a tragikum fogalmához: a mindennapi szóhasználat elemzésén és a világirodalom elismerten kiemelkedö tragédiáinak vizsgálatán keresztül. Valószínüleg elkerülhetetlen, hogy az elöbbi kritikus megítélése már eleve feltételez egy, az utóbbi alapján kialakult intuitív fogalomképet.

            A mindennapok nyelve nagyjából a következö négy esetben nevez valamit tragikusnak: 1. ártatlan, nem-megszolgált szenvedés esetén, így pl. éhinségtöl, aszálytól sujtott országok, lesoványodott, felpuffadt hasú kisgyerekek képei láttán. Közös e szóhasználat fogalmi alapja és a tragédiák tragikuma között az ártatlanság mozzanata, mely ennek ellenére szenvedésre van kárhoztatva (példa erre a tragédiák világában Shakespeare Desdemonája). 2. Korai vagy / és baleset okozta halál esetén, pl. Albert Camus halálakor autóbalesete folytán. Közös itt a természetellenes, kívülröl elöidézett vég s ezen keresztül az ember kiszolgáltatottsága uralhatatlan, "irracionális" hatalmaknak (így a pestis véletlenszerü szerepe Rómeó és Júlia halálában vagy Vénusz gyülölete Phédra halálának végsöl okaként Racine-nál). 3. Egy nagy ember pusztulásakor, így a John F. Kennedy és a Martin Luther King ellen elkövetett merénylet kapcsán. Közös itt oly érték veszte, melyért semminö kárpótlás nem tünik lehetségesnek. Irodalmi párhuzam számos egyéb közt Danton halála Büchnernél. 4. Öngyilkosságról szólva gyakran beszélnek tragikus halálról. Közös mozzanat itt az önrontás, közelebbröl az önmegsemmisítés, például Ödipusz király önmegvakítása Szophoklésznél, Otelló öngyilkossága Shakespeare-nél.

            A tragikum midennapi fogalmának magva a "tragikus" szó predikatív használatának e fajait szemügyre véve olyasvalami, ami részvétet kelt és elszörnyedést vált ki. Arisztotelész a Poétika 6. fejezetében eleos-ról és phobos-ról beszél, amit Lessing óta általában "részvét"-tel és "félelem"-mel fordítanak. Részvétet a tragikus figura iránt érzünk, a félelem viszont magunkra vonatkozik, hiszen a részvétet keltö sors akár minket is érhetne.[1] Manfred Fuhrmann fordításában a "jajongás" (Jammer) és "rémület" (Schrecken) szavakat használja, melyek negatív konnotációjukkal Arisztotelész gondolatának jobban megfelelnek: öszerinte ugyanis eleos és phobos felkeltésén keresztül a tragédia "megtisztítja" a nézöt az "effajta affektusoktól", ezeket tehát túlzott mértékük esetén negatívnak tartotta. A katarzis, a megtisztulás - a fogalom egyik értelmezése szerint - éppen ennek a többletnek a levezetését jelenti.[2]

            A párhuzamok és a még kifejtendö különbségek alapján feltehetö, hogy a mindennapok tragikum-fogalma másodlagosan jött létre: a tragédia tragikum-fogalmából vezették le, amennyiben egyes mozzanatokat kiragadtak belöle, ezeket önállósították, ennek ellenére azonban a gazdagabb "tragikum" szóval illették és illetik öket ma is. A tragédiákból elvont "tragikum" tartalma, intenziója gazdagabb, bövebb, kiterjedése, extenziója tehát szükebb, mint a mindennapok fogalmáé: nem minden, amit mindennapjainkban tragikusnak nevezünk, tragikus a szó szükebb, "technikai" értelmében. Konkrétan: Rómeó és Júlia nemcsak azért tragikus figurák, mert fiatalon halnak meg. A tragédiák fogalma több "izoláltan" megvalósuló mozzanatot foglal egybe: ezeknek együttesen kell fellépniök, hogy technikai, irodalomtudományi értelemben tragikumról beszélhessünk.

            A továbbiakban a tragédiákból nyert tragikum-fogalom, "a" tragikum hat mozzanatát szándékszom felvázolni.

            1. Szenvedés vagy akár halál

            A hös halála nem szükségszerü feltétele a tragikumnak. Ha túléli a bukást, az néha szörnyübb a halálnál; így Ödipusz esetében, nemcsak elgyámoltalanodása, hanem az önvád kínja miatt (e vonatkozásban hasonlatos Bánkhoz: "Végsemmiség az én ítéletem"). Vannak emellett tragédiák, amelyek kiengesztelödéssel végzödnek, elsö helyütt Aiszkhülosz Oreszteiá-ja. De nincs tragédia szenvedés nélkül.

            A szenvedés azonban önmagában (súlyos betegseg, lelki kín) még nem tragikus; csak olyan szenvedés az, melyet Otto Mann klasszikusnak mondható megfogalmazása szerint "helyzet és jellem fatális összejátszása" (fataler Zusammenhang von Lage und Anlage) okoz.[3]

            2.  A "helyzet" (Lage): kiszolgáltatottság egy amorális szükségszerüségnek

            A tragédiák egy "átfogó hatalom uralmát" dokumentálják,[4] mely az ember sorsát helyette megszabja s ennyiben szabadságától megfosztja; mely ellen az ember eszével és akaratával a harcot felvenni nem képes s mellyel összehasonlítva a tragikus hös - hozzánk mért nagysága ellenére is - parányi.[5]

            Ez a hatalom sokféle formát ölthet: lehet istenség (Apollon Ödipusz, Vénusz Phédra esetében), lehet a sors (így az isteneket is uraló Moira Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz-ában), lehet a már Rómeó és Júlia kapcsán említett véletlen; továbbá a társadalom (így Schiller Ármány és szerelem-jében vagy Lorca Bernarda Alba háza c. darabjában), a gonosz princípium az emberben (nemcsak a Jágó-féle intrikusokban, hanem részlegesen magában a protagonistában is: fékezhetetlen, irracionális szenvedély formájában pl. Otellónál). Végül lehet ez a hatalom akár az átöröklés is, mint a Kísértetek-ben Ibsennél.

            E hatalom megnyilvánulhat abban, hogy az ember kiúttalan helyzetbe kerül, tragikus dilemmába, melynek mindkét lehetséges alternatívája egyként fenyegetö, baljós, úgyhogy a tragikus kifejlet elkerülhetetlennek látszik. Klasszikus példa erre Corneille Cid-je Rodrigue és Chimène viszonyát illetöen: mindkettejükre áll az, hogy vagy lemondanak a bosszúról, a család becsületének megvédéséröl a jövö boldogságának érdekében, vagy a szerelmi házasság boldogságáról a bosszú, a becsület kedvéért. Hasonlóan tragikus Luise dilemmája az Ármány és szerelem-ben: az egyetlen lehetöség számára apja elveszejtése vagy szerelmének megtagadása.

            E hatalom továbbá amorális abban az értelemben, hogy igazságtalan is lehet: ártatlanok  szenvedését is okozhatja (így Ödipusz, Rómeó és Júlia, Phédra esetében).

            Erejét különösen akkor nyilvánítja ki, ha az ember eszében bízva úgy véli, fel tudja vele venni a harcot. Klasszikus példa Ödipusz hübrisze, a sors iróniájának iskolapéldája: épp azáltal, hogy megjósolt sorsát elkerülendö elhagyja vélt szülei házát, fut ugyane sors karjaiba: öli meg apját s nemz gyermekeket anyjával. - De mennyiben irónikus ez a sors részéröl? Nos, ha az irónia szándékoltan átlátszó eltérés (legtöbbször ellentmondás) külsö és belsö, föként mondottak és gondoltak között, akkor itt a sors az, "aki" mintegy arcrándulás nélküli komolysággal, titokban azonban a höst kimosolyogva benne azt a látszatot kelti, mintha biztonságban lenne, noha maga jól "tudja", hogy az éppenséggel vesztébe rohan. Az ellentét a "mondottak" (Biztonságban vagy!) és a "gondoltak" között (Vesztedbe rohansz...) számunkra átlátszó.

            Ezt a kiszolgáltatottságot két vonatkozásban meg kell szorítanunk. Egyrészt a szabadság ebböl folyó elvesztése néha abból fakad, hogy a tragikus figura önként, szabadon lemond szabadságáról (Northrop Frye: a use of freedom to lose freedom[6] ): ö maga juttatja magát olyan kauzális összefüggésbe, melynek késöbb nem ura többé: Macbeth elfogadja a trónbitorlás logikáját, Hamlet a bosszúét, Lear a trónról való lemondásét. A tragikus hös itt maga szolgáltatja ki magát egy fatális kihatású hatalomnak.

            Második megszorítás: a puszta kiszolgáltatottság önmagában nem tragikus. Ha az Ármány és szerelem-ben a herceg szegény alattvalóit ágyútölteléknek adja el Angliába, akkor ez szörnyü és felháborító, de nem tragikus, mert hiányzik a másik szükségszerü feltétel: az önrontás mozzanata.

            3. A "jellem" (Anlage) következménye: az önrontás

            Ez két formát ölthet: a meghasonlásét vagy az önmegsemmisitését. Elöbbi esetben az ember olyasvalamit tesz, ami lényegének mélységesen ellentmond. Ezt teszi Ödipusz a vérségi kötelékek, Otelló egyetlen szerelme ellen vétve; ennek tudatosulása okozza utólag meghasonlásukat. Ezt teszi Phédra is "szinkronikusan" tiltott, saját lelkiismeretétöl tiltott szerelmével mostohafia, Hippolyt iránt.

            A meghasonuláshoz társuló önmegsemmisítésnek számtalan példája van: Euripidész Médeája, aki a bosszú kedvéért megöli saját gyermekeit, a Capulet-ek és Montague-k a Rómeó és Júliá-ban, akik közvetve lényegileg ugyanezt teszik; Otelló és Phédra öngyilkosságot követnek el, Büchner Dantonja élvvágyával és emberségével maga provokálja ki lefejeztetését.

            Mi okozza mármost a tragikus önrontást? Legtöbbször a kellö tudás vagy ismeret hiánya, a vakság, az elvakultság: az, amit a görögök até-nak neveztek. Ez az ok játszik szerepet Ödipusznál, Otellónál és Ferdinándnál az Ármány és szerelem-ben. Éppen ezért az öngyilkosság önmagában nem tragikus, ha nincs mögötte elvakultság. Az utóbbi a konkrét cselekvés során tévedéshez, a helyzet helytelen megítéléséhez vezethet, így Otellónál, Thézeusznál Racine Phédrá-jában (bünösnek hívén fiát, Hippolyt-ot, végzetes átokkal sujtja öt). Az ilyen "hibát", valamint a szintén okként fungáló hibás tulajdonságot, jellemgyengeséget hívja Arisztotelész harmartiá-nak; magyarul a tragikus "vétek" szó terjedt el. Médea féltékenységböl fakadó gyülölete Jászon iránt, Otelló kritikátlan féltékenysége, Phédra szerelme, Danton élvvágya ilyen vétkes szenvedélyek.

            Jellemzö a tragikus hösök, így mindenekelött Ödipusz emberi és erkölcsi nagyságára, hogy minden até ellenére felelösnek érzik magukat a szörnyüségért, amit elkövettek: a tett, a törvény megszegése számít, nem a szándék. A tragikus hös tipikusan vétkes és büntudatos.

            Ennek ellenére és ezt bonyolítva, a hamartiá-nak, mint az önrontás okának nem kell erkölcsileg negatívnak lennie. Hiszen nem negatív Ödipusz hajlíthatatlan igazságkeresése, nem az Schillernél Luise apja iránti szeretete és vallásossága, noha mindezek tényezöi a tragikus végnek. Ebben az értelemben nevezi Hans Wagner a tragikus sorsot egyszerre a hös önhibájából eredönek és meg nem érdemeltnek.[7] De a tragikus hös nemcsak ezért vétkes és vétek nélküli, hanem ezen túlmenöen is paradox módon egyszerre mindakettö.

            4. A tragikus hös vétkessége

            Objektív bün, jogtalan cselekedet nem szükségszerü mozzanata a tragikumnak. Rómeó és Júlia szerelmükkel objektíve semminö bünt nem követnek el. Tény azonban, hogy az ilyen objektív ártatlanság ritka.

            Ott is azonban, ahol objektíve a bün, a vétek, a felelösség elvitathatatlan, ez a vétek vétek nélküli, Hegel szavával élve a tett ebenso berechtigte [...] als schuldvolle [...] Tat.[8]  Ennek következö okai lehetnek: a. A vétek a hösnek nem róható fel: objektíve vétkes, de szubjektíve, szándékát tekintve nem az - még akkor sem, ha (mint Ödipusz) vétkesnek érzi magát s a felelösséget magára vállalja. b. A bünt nem kíséri büntudat, mert az objektíve bünös tett a legnemesebb indítékok folyománya: Oenone, Phédra komornája, úrnöje iránti lojalitásból befeketíti Thészeusznál Hippolyt-ot, mintha az közeledett volna Phédrához, ami Thészeusz átkát s Hippolyt halálát vonja maga után - skrupulus-nélküliség segíteni akarásból; Oenone végül öngyilkos lesz. c. A vétek gyakran a másik oldala vagy következménye valaminek, ami pozitív, jogosult, így pl. következménye a jóságnak (Schillernél áll, hogy a jó kárt okoz: Wenn Unglück sein soll, so muss selbst das Gute Schaden stiften[9]): Prométheusz Aiszkhülosznál emberszeretetböl vétkezik. Ez objektíve ártatlan figuráknál is elöfordul: Desdemona segíteni akar Cassión, ez végül is Otelló gyilkosságához s a maga halálához vezet - az erény átka. Vagy a vétek nemes érzületek másik oldala: Otelló túlságosan nemeslelkü és nemesen gondolkozó ahhoz, hogy bizalmatlan legyen. Vagy másik oldala a fenntartás-nélküliségnek, az ember készségének arra, hogy a vélten jogosult ügy érdekében a legvégsökig elmenjen, ami adott esetben mértéktelenséget és egyoldalúságot jelenthet s mindezek miatt egyaránt nagyságot. Ez jellemzö Prométheuszra, Ödipuszra, Antigonéra, Otellóra, Phédrára. Ehhez két idézet: "A legvégsöket elkerülni akarni" a hösiesség nélküli figurák jellemzöje (Kjeld Matthiesen[10]) és: "A nagy jellemek dicsösége az, hogy vétkesek" (Hegel[11]).

            5. Ami pozitív és felemelö a tragikus kifejletben

            Felemelö egyrészt a már többször említett nagyság és nemesség a tragikus hösben. Ez nyilvánul meg fenntartás-nélküliségében, a felelösség magára vállalásában, abban, hogy - Schiller szavával élve  -  kész   "a hajlam rovására eleget tenni egy erkölcsi kötelességnek", kész "az érzékiesség ellenében érvényre juttatni szabadságát", állhatatosnak maradni azzal szemben, amit szenvedés terén sorsa rámér, söt "életét önként feláldozni, hogy az erkölcsi törvénynek megfelelöen cselekedjék"[12]. Példa erre Ödipusz önmegvakítása, Otelló, Phédra öngyilkossága, stb.

            Felemelö másrészt az, ha a kifejlet megerösíti bizonyos értékek érvényét, s ez kibékíthet bennünket egy olyan világgal, amelyben a jó is megsemmisül. Így erösödik meg szemünkben a szeretet érvénye Rómeón és Júlián, Desdemonán és komornáján, Emilián, söt minden katasztrofális következmény ellenére magán Otellón keresztül is.

            S végül egy további lehetséges pozitív kicsengés a kiengesztelödés, például Aiszkhülosz töredékes Prométheusz-trilógiájában a hös és Zeusz között s Aiszkhülosz Oreszteiá-jában Athéné és az Oresztészt üldözö Erinnüszök között.

            6. Ami megrázó a tragikumban

            Az elsö helyütt az ember végessége. Ez nyilvánul meg kiszolgáltatottságában, vakságában s ebböl eredö radikális veszélyeztetettségében[13]. Innen az arisztotelészi phobos, a tragédiáktól okozott félelem vagy rémület.

            Megrázó másodjára a tragédiákban uralkodó amoralitás: a szenvedés és a halál esetleges igazságtalansága. Hiszen - mint láttuk - létezik vétek nélküli szenvedés is objektív ártatlanság formájában, mint Rómeó, Júlia, Desdemona esetében, vagy fel nem róható vétkesség esetén, mint Ödipusznál.

            De ha a vétek felróható is, a vezeklés, a büntetés gyakran nincs arányban vele, így Luisénél az Ármány és szerelem-ben, aki megtagadja ugyan Ferdinánd iránti szerelmét, de csak apja megmentésének érdekében. Ezért meg kelljen halnia?

            A tragikus világ amoralitásának megnyilvánulása az is, hogy a gonoszság belöle csak a jósággal együtt tünik el: Rómeónál és Júliánál a családi viszály csak életük árán ér véget; Jágó és ami gonosz Otellóban, csak Desdemonával együtt pusztul el és a jóval együtt magában Otellóban.

            S végül amorális az is, hogy a jóság kárt okoz (Schiller).

            E jegyekböl kemény következtetések vonhatók le: "a tragikum függetlensége az ethosztól", "minden tragikus mü olimposz-ellenes próféciája",[14] az isteni princípium, a minden átfogó hatalom vétkessége,[15] az istenek kegyetlensége.[16]  Nem kevesebb tehát, mint az erkölcs és a világrend kérdésessége.

            Harmadjára megrázó az, ha - bármennyire is csak fiktíven - elvész egy értékes ember, aki nem pótolható, "az elpusztulta valaminek, aminek nem szabadna elpusztulnia, aminek eltávolítása után a seb nem zárul be többé".[17]

            Hogy ez a megsemmisítö ítélet nemcsak a tragédia látszatvilágára áll, hanem valamennyiünk valóságos világára is, azt közvetve bizonyítja, hogy a tragédia élvezetéhez vezetö út néha, s különösen korunkban, nem található meg egykönnyen; nyilván nem véletlen, hogy Lorcától és Arthur Millertöl eltekintve tragédiákról a 20. században aligha beszélhetünk. Mégpedig nemcsak sokunk kisszerüsége miatt (az általános emberi hiúság mellett a modern kor szkeptikus perspektívája sem kedves a nagyság elismerésének), hanem a miatt a kíméletlenség miatt is, mellyel a tragédia szembesít bennünket a condition  humaine-nel. A vígjáték hazudik, a tragédia igazat mond.

           



[1] Hans Wagner: Ästhetik der Tragödie von Aristoteles bis Schiller (Würzburg 1987), 29. o.

[2] Aristoteles: Poetik. Ford. M. Fuhrmann (München 1976), 50. o.

[3] Otto Mann: Poetik der Tragödie (Bern 1958), 46. o.

[4] Mann (mint 3), 12. o.

[5] Northrop Frye: Anatomy of Criticism. Four Essays (New York 1967), 207. o.

[6] Frye (mint 5), 212. o.

[7] Wagner (mint 1), 27. o.

[8] G.W.F. Hegel: Vorlesungen über die Ästhetik. Bd. 3. (Frankfurt am Main 1970), 526. o.

[9] Id.: Peter Szondi: Schriften I (Frankfurt am Main 1978), 206. o.

[10] K. Matthiesen: "Euripides: die Tragödien", in: G.A. Seeck (ed.): Das griechische Drama  (Darmstadt 1979), 116. o.

[11] Mint 8, 546. o.

[12] Friedrich Schiller: Theoretische Schriften. Erster Teil  (München 1966), 148, 154, 136. o.

[13] Walter Kaufmann: Tragedy and Philosophy  (New York 1969), 133. o.

[14] Walter Benjamin: Ursprung des deutschen Trauerspiels (München 1978), 82, 90. o.

[15] Roland Barthes, id. in: Wolfgang Theile: Racine (Darmstadt 1974), 95. o.

[16] Mint 13, 154. o.

[17] Mint 9, 209. 0.