Horn András: Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

          A mitikus gondolkodás (MG) nyomainak keresése mesékben és versekben nem mítoszok, mitikus motívumok, egyszóval mitikus tartalmak keresését jelenti. Ilyen tartalmi hasonlóságokat és valószínü kapcsolatokat felkutatni természetesen nemcsak legitím, hanem kézenfekvö is s ennek megfelelöen ez az utóbbi évtizedek gyakran követett kutatási iránya. A mesekutatás területén pl. Nagy Ilona kimutatta, hogy a révész Az ördög s az ö három arany hajaszála c. Grimm-mesében, akinek örökké ide-oda kell eveznie és akit nem vált fel soha senki, voltaképpen a görög mitológia alvilági révészével, Charonnal azonos, aki a holtak lelkét és az alvilágot megjáró hösöket átevezi az alvilág határát képezö folyón, az Acheronon. Nemcsak a feladatuk azonos, hanem a folyó határ-funkciója is. Ahogy az Acheronon túl Plútó birodalma kezdödik, aki nemcsak a pénz istene, hanem az alvilág ura is, úgy kezdödik a mesében a folyón túl a keresztény alvilág urának, az ördögnek a birodalma.[1]  És ha, teszem azt, Ady a "disznófejü Nagyúrral" "csatázik", akinek nemcsak undok teste sertés, hanem a szívét is serte védi, akkor emögül nem egy mitikus hös viaskodása érezhetö ki a mítoszok szörnyeivel, így például Héraklészé az alvilág kapuját örzö kutyával, Kerberosszal, akinek három feje és sárkányfarka van s a testét ágaskodó kígyók borítják. Ennek ellenére nyakát hóna alá szorítva Héraklész fel tudja öt vinni az alvilágból, miután az imént említett Charonnal majdnem meg kellett birkóznia, hogy az hajlandó legyen öt átszállítani az Acheronon, és miután - már odaát - a szintén ellenálló Plútót (a pénz istenét!) megsebesítette.

          Mondom: az ilyen tartalmi megfelelések és eredeztetések nem tartoznak e tanulmány témájához. A mitikus gondolkodás formai kategória, mely természetesen a mítoszokat magukat is formálja, jellemzi, de korántsem csak azokat. A MG sokkal általánosabb s voltaképpen nem egyéb, mint a világszemlélet ösi módja, mely oly mértékben dominál akár ma is az emberben, minden emberben, amily mértékben bennünk a racionális, "tudományos" gondolkodás háttérbe szorul. Ebben már benne rejlik a MG elsö, még nagyon általános meghatározása: a MG a racionális gondolkodás ellentéte és - sietek hozzátenni - kiegészítöje.

          A MG dominált az emberi fejlödés kezdetén, az "ösemberben", késöbb mítoszteremtö korokban (G. Vico), de még ma is írásbeliség nélküli, ún. indigén törzsekben, a kontinensek öslakóiban szerte a világon (L. Lévy-Bruhl), továbbá a gyerekekben mindenütt (J. Piaget), és végül bennünk is, az ipari országok felnött lakóiban, attól függöen, milyen fokú iskolázottsággal rendelkezünk, milyen társadalmi réteghez tartozunk, hogy falun vagy városban éljük-e le életünket, hogy milyen a személyiségünk és végül, hogy milyen a pillanatnyi lelkiállapotunk. Ti. minél inkább érzelmeink, egyáltalában lelkünk archaikus rétegei kerülnek bennünk elötérbe és ennek megfelelöen minél inkább háttérbe szorul bennünk az, amit rációnak nevezünk: az objektivitásra törö értelem, - annál inkább hajlunk valamennyien a MG-ra. Így van ez az érzelmi telítettség állapotaiban, indulatink foglyaként, továbbá álmainkban, melyeknek logikája, "gondolkodása" meröben különbözik attól, amit a valóság tölünk megkövetel (S. Freud). De ez az archaizmus dominál a vallásos érzületben is, amennyiben az csodákban, a bor és a kenyér átlényegülésében hisz, szokrokhoz, képmásokhoz imádkozik és a szó, valamint szertartások erejével a valóságot módosítani igyekszik. Mitikusan gondolkodik nem egy metafizika: ha Platón szerint a jelenségvilág dolgai, az anyagi létezök "részesülnek" a nekik megfelelö ideákban, eszmékben és egy "jó" asztalban pl. jelen van az asztal eszméje; vagy ha Spinoza azonosítja a természetet Istennel és feltételezi, hogy Isten mindenben jelen van, akkor és annyiban mindketten mitikusan gondolkodnak. És végül minden müvészi, irodalmi alkotófolyamat, minden müélvezet szükségszerü tényezöje a MG, amennyiben a müvészet, ellentétben a filozófiával és a tudománnyal, elsösorban nem a fogalmi gondolkodás terrénuma, hanem az érzékeké, a látomásé, az érzelmeké, indulatoké: az ember belsö világáé, és ha a külsöé, akkor is csak a belsö "szubjektív" tükrében, antropomorfizálva azt. És ha a népmeséket esztétikai értékeik miatt az emberiség müvészi termékei közé soroljuk, akkor nem lep meg, ami amúgyis köztudott, hogy ti. a mítoszokon kívül talán a legtisztábban bennük nyilvánul meg a MG, még akkor is, ha - mint a Grimm-fivérek gyüjteményében - csak a típus, a séma és a motívumok népmeseiek, a konkrét szerkezet, valamint a kifejezés módja jobbára a Grimméké.

          Mi az mármost, amiben a MG ellentéte a rációnak? Röviden: a MG azonosítja azt, amit a racionális gondolkodás szétválaszt. E. Cassirer tömör megfogalmazásában a MG azonosító gondolkodás, Identitätsdenken. De mi az, amit azonosít? Nos, a világ és az ember legáltalánosabb ellenpárjait, az anyagot és a szellemet, azt, ami érzékelhetö, és azt, ami érzékeken feletti; a külsöt és a belsöt, a testet és a lelket. Mindaz, ami létezik, számára egyszerre anyagi és szellemi jellegü, térbeli, kiterjedt és annak ellenkezöje; minden érzékelhetö dolgot érzékeken feletti lények, személyek hatnak át: nincsen külsö anyagiság belsö szellemiség nélkül.

          Ez az azonosítás két irányban hat. A MG egyrészt spiritualizál, meglelkesíti azt, ami a ráció számára csak anyagi jellegü; másrészt materializál, eldologiasítja azt, aminek nincs kiterjedése, hanem szellemi vagy pszichikai.

          Hogy az utóbbival kezdjem: mivel a MG mindazt, ami szellemi vagy lelki tartalom, érzékletesként fog fel, ezért a belsöt mindig csak külsö, szemléletes alakban tudja elképzelni. A melanéziaiak Pápua-Új-Guineában a 20. század elején még nem rendelkeztek külön szóval a szégyenkezésre, ezért azt mondták: Viszket a homlokom. Tehát az érzés helyett az azzal együttjáró, az elpirulásból fakadó testi tünetet írták le, lényegileg metonímiát alkalmazva. Amikor Jean Piaget, a neves francia-svájci pszichológus, egy hétéves kisfiút megkérdezett, hogy mivel gondolkodik, az rámutatott a homlokára: Itt van nekünk valami. - Micsoda? - Egy kis golyó.

          Mivel a MG - megfordítva - mindent, ami anyagi, meglelkesít, ezért számára a villámlás és a mennydörgés nem egyszerüen fizikai, meteorológiai jelenség, hanem egy személy, egy istenség (Zeusz vagy Jupiter) megnyilvánulása. Helyesebben: Zeusz nemcsak okozója minden villásmcsapásnak és dörgésnek, hanem azonos vele, azonos valamennyivel, söt - érzéki, mondjuk: egy szobrásztól megformált alakban - meg is testesíti a villám és a mennydörgés fogalmát, egyesíti magában annak minden egyes fogalmi jegyét.     

          Ugyanez a meglelkesítö tendencia nyilvánul meg abban, hogy a MG minden dologi esemény mögé szándékot vetít, tehát nem ismeri a véletlen fogalmát. Piaget megkérdez egy hatéves kisfiút: Szerinted mozog a nap? - Persze. Ha megyünk, követi az embert. - Miért? - Hogy hallja, hogy mit beszélünk. - Ennek megfelel az a hiedelem indigén törzseknél, hogy betegség vagy akár a halál sohasem véletlen, hanem mindig gonosz szándék, varázslás következménye. Egy, Ausztrália Viktória államában feljegyzett felfogás szerint pl., ha a törzs egy tagja akár öregen, akár fiatalon meghal, akkor annak elözö éjszaka egy ellensége belevágott az oldalába és kivette a vesezsírját.

          Abból, hogy a MG mindent, ami érzékelhetö, érzékeken feletti, szellemi szubsztanciával "tölt meg", következik az, hogy a rész azonos az egésszel, hiszen minden anyagi részben ugyanaz a szellemi szubsztancia lakozik s ez ilymódon az egész minden egyes részét áthatja. Ha a dárdámat belevágom egy tölem távollévö kenguru lába nyomába, akkor ezzel már bizonyosan elejtettem magát a kengurut: az egész ti. ugyanazt "szenvedi el", mint a része. Ezért itt "szimpatétikus" mágiáról beszélhetünk (görög sym-pathos = együtt-szenvedés) vagy akár érintkezésen alapulóról, hiszen a lábnyom érintkezésben volt az állattal. - De következik a világ átszellemítéséböl az is, hogy a név azonos a személlyel, a szó, a jel a jelölt dologgal, mivel ezeket is egybefogja a közös szellemi tartalom. Ezért jelentös a névadás a keresztelönél, serdülök beavatásánál: az új név új személyiséget jelent. - Ugyanezen az alapon a kép azonos az ábrázolt személlyel vagy dologgal: ezért "lehetséges" az analogikus mágia, azaz egy gyülölt személyt azáltal "megölni", hogy egy öt ábrázoló babába tüt szúrok. - Mivel a totem-állat, pl. a medve a voguloknál és az osztjákoknál, nemcsak ös, hanem az egész törzs szubsztanciájának megtestesítöje is (és egy medve minden medve!), ezért azonos is a törzs minden tagjával: bizonyos vonatkozásban valamennyien medvék.

          Egy további következményét annak, hogy minden egyszerre szellemi és anyagi természetü, abban fedezhetjük fel, hogy a valóság minden fajtája alapjában véve egylényegü. Ez azonban továbbá azt jelenti, hogy a dolgok, a növények, az állatok és az emberek közti határok elmosódnak, átjárhatóvá válnak s így minden átalakulhat vagy átváltoztatható minden mássá.

 

          Ezzel azonban már elérkeztünk a tündérmesék (Zaubermärchen) birodalmába. Tervem az, hogy a MG egyes jegyeit a továbbiakban a Grimm-fivérek Gyermek- és családmeséinek egyikével-másikával illusztráljam. A pontos azonosítás kedvéért az eredeti cím (Kinder- und Hausmärchen) rövidítését (KHM) fogom használni az eredeti kiadásban szereplö számmal. Forrásom Adamik Lajos és Márton László fordítása, mely 1989-es elsö kiadása óta máig négy további kiadást ért meg.

          Az imént említett határelmosódás ember és állat között nyilvánul meg a mesék számtalan emberi nyelven beszélni tudó állatában, melyek közül nem egy - elvarázsolt ember. Így a lepényhal "Az halászrúl s az ü feleségirül" címü mesében (KHM 19):

          Volt egyszer egy halász s az ü felesége, ük együtt lakoztak az huggyos csuporban, tengernek partján, s az halász mindün áldott nap kiméne s kiveté horgát; és horgazott és horgazott.

          Így üdögélt egyszer is az horga mögött, és mindegyre nézdelt az csillamodó vízbe; és üdögélt és üdögélt.

          Leméne penig az horog az tengernek mélységibe, s azmindön kivonta, hát egy nagy lepényhal vólt rajta. Mondá penig az lepényhal ünéki: "Ide hallgass, te halász, én tiéd vagyok, hadd meg éltemet, nem vagyok én igazi lepényhal, hanem elvarázslott királyfi vagyok. Mit használ az tenéked, hahogy megölsz? Rosszízü falatod vólnék, söt inkább tégy vissza engem az vízbe, hadd ússzam tova."

          "Nohát - szólalt az ember -, kell is annyi szót vesztegetned, örömest úszni hagyok én lepényhalat, azki beszélni tud."

 

(Az, hogy egy állat emberi nyelven beszél, az állatok meglelkesítésének csak egyik válfaja. A másik az, hogy a mesehös ért az állatok nyelvén, pl. "A hüséges János" [KHM 6]). Ahogy a KHM 19-ben egy állat meglelkesül, úgy válik ugyanebben a mesében késöbb a dologi jellegü tenger erkölcsi tartalom, transzcendens elítélés hordozójává: minél nagyratöröbb a halász felesége, annál jobban elszínezödik a tenger és szörnyebbé válik az idö:

          Midön kiméne, az tenger zöld és sárga vólt, és immár korántsem csillamodó. [...]

          Midön az tengerhez ért, az víz teljesleg ivolaszín és sötétkék vala és szürke és sürven fölhabzó, és immár korántsem zöld azvagy sárga, de még csöndes vólt. [...]

          Azzal kiméne az tengerhez, s az tenger egészen fekete vólt, sürven folyós vólt, és forrni kezdett mélységibül, hogy torlódának az fityemonya bugyborékok, és támada förgeteg, hogy csak úgy ürménylett [...]

          Most már tombolt és örjöngött az vihar, úgyhogy ü lábán is alig állhatott meg; házak és fák döltek, hegyek rendültek, szirtek zuhantak az tengerbe, s az égbolt fekete vólt, mint szurok, dörgött-villámlott, s az tenger felhorgadt vala torony- és hegymagas fekete hullámokkal, s mindöjükön fejér tajtéknak taraja vólt korona gyanánt.

 

          Ha viszont minden meglelkesül, minden anyagi jellegü folyamat mögött valaminö személyszerü alak áll, akkor - mint mondottam - nincs véletlen. Ha pl. valaki burokban született, azaz a méhlepény nem vált le róla, mint a szegény asszony gyerekéröl "Az ördög s az ö három arany hajaszála" c. már említett mesében (KHM 29), akkor ezt a népi hiedelem a láthatatlan  világ jelének tekinti, mely boldog életet ígér. A mesében ez nemcsak jóslat, hanem determináció is: ugyanaz a transzcendens erö, mely a Grimm-mesékben egyébként személyes formában sohasem jelenik meg s mely a tengeren keresztül az imént rosszallását fejezte ki, végül is személytelen gondviselésként mindent jóra fordít. Így mindaz, amit kívülröl, "tudományosan" szemlélve a dolgot, véletlennek tekintenénk, nagyon is szükségszerü s a gyenge, a kisemmizett, a legfiatalabb végsö diadalát van hivatva elömozdítani. Így amikor a fiú az Úriás-levéllel a vesztébe látszik rohanni, "véletlenül" egy zsiványtanyára bukkan, ahol "véletlenül" irgalmas szivü zsiványokra talál:

          Útnak indult a fiú a levéllel, ám eltévedt és egy nagy erdöben érte az este. Kis fényt látott a sötétben, arrafelé ment, és egy házikóhoz érkezett. Belépett; egy öregasszony ült a tüznél egymagában. Megijedt a fiú láttán, és azt kérdezte: "Honnét jössz és hová mégy?" - "A malomból jövök - felelte ö -, s a királyné asszonyhoz megyek, egy levelet kell átadnom neki, de mert eltévedtem az erdöben, szeretnék itt éjszakázni." - "Szegény fiú - szólt az öregasszony -, zsiványok házába tévedtél, s ha megjönnek, bizony végeznek veled." - "Jöhet akárki - felelte a fiú -, nem félek senkitöl; és olyan fáradt vagyok, hogy egy lépést sem tudok továbbmenni", azzal végigfeküdt az egyik padon, és elaludt. Csakhamar megjöttek a zsiványok, és dühödten kérdezték, miféle idegen fiú fekszik ott. "Ah, ­- szólt a vénasszony -, ez egy ártatlan gyermek, eltévedt az erdöben, megesett rajta a szívem, és befogadtam; egy levelet kell, hogy a királyné asszonynak vigyen." A zsiványok feltörték a levelet, és elolvasták, és az volt írva benne, hogy a fiút, mihelyst megérkezik, meg kell ölni. Keményszívüek voltak a zsiványok, de megsajnálták öt; vezérük eltépte a levelét, és írt egy másikat, amelyben az állt, hogy a fiúhoz, mihelyst megérkezik, feleségül kell adni a királyleányt.

 

Ugyanebben a mesében ugyanez az igazságszolgáltatás gondoskodik arról, hogy "véletlenül" éppen a gonosz és pénzsóvár király váltsa meg a szegény Charon-szerü révészt, akiröl már hallottunk, és legyen most már ö mindörökre az evezöhöz tapasztva:

[A király frissensült vejéhez:] "Hanem, kedves vöm, egyet árulj el: honnét ez a temérdek arany? Hiszen ez tengernyi kincs!" - "Átkeltem ezen és ezen a folyón - felelte a szerencsefia -, onnét hoztam; ott föveny helyett ilyen aranyból van a part." - "Hozhatok én is belöle?" - kérdezte a király fellobbanó kapzsisággal. "Amennyit csak akarsz - hangzott a válasz -, van egy révész a folyónál, kérd meg, hogy vigyen át; majd a túlparton megtöltheted a zsákjaidat." A mohó király sebbel-lobbal útnak indult, és amikor a folyóhoz ért, intett a révésznek, hogy vigye át. Jött is a révész, fölsegítette a királyt a kompra, s hogy a túlparthoz értek, a király kezébe adta a póznát, és kiugrott a partra. Attól kezdve a királynak kellett révészkednie; így lakolt bünei miatt.

          "Még most is ö a révész?" - "Hát persze! Ki venné át a póznát a kezéböl?"

 

          "A négy nagy tudományú fivér" címü mesében (KHM 129) is hasonló mitikus szükségszerüséggel van dolgunk: mind a négyen találkoznak egy másviláginak tünö mesteremberrel, akik mind ugyanazt kérdezik tölük és egy-egy mágikus tárggyal ajándékozzák meg öket. Az ilyesfajta abszolút ismétlödés, ami racionálisan szemlélve a legnagyobb véletlen, itt transzcendens megbízás teljesítésének tünik.

          A meglelkesítés ellentéte az érzékletessé tétel: mindent, ami pszichikus, a mese és rajta keresztül a MG érzékelhetö, dologi formában ábrázol, hiszen a kettö egy. A "Békekirály és Vashenrik" címü mesében  (KHM 1) a királyfi szolgája, a hüséges Henrik nagy szomorúságában, hogy urát békává varázsolták, valami váratlan dolgot cselekszik:

A hüséges Henrik annyira elbúsult, amiért béka képében sínylödik a gazdája, hogy három vaspántot veretett a szívére, nehogy szétpattanjon a fájdalomtól és bánattól. A kocsi pedig azért jött, hogy az ifjú királyt hazavigye birodalmába; a hüséges Henrik mindkettejüket a hintóba segítette, majd ismét hátulra állt, örvendezve ura megszabadulásán.És amint haladtak valamennyit, hall a királyfi hátul egy roppanást, mintha eltört volna valami. Hátrakiáltott:

                   "Henrik, törik a tengely!" -

                   "Uram, a pánt repedt el,

                   amely szívemet közrefogta,

                   mert az bánatnak volt a foglya,

                   amíg a forrás aljadéka

                   volt otthonod, s te benne béka."

          Még egyszer, majd még egyszer hallatszott útközben a roppanás, és a királyfi mindahányszor azt hitte, törik a tengely, pedig csak a pántokat hallotta, amint lepattantak a hüséges Henrik szívéröl, mert ura immár megszabadult, és immár boldog volt.

 

A szomorúság itt - hagyományosan - el van testiesítve: a szív mint metonímikus megtestesítöje és "helye" az érzelmeknek szét akar repedni (lásd a fordulatot "majd megrepedt a szívem belé"), mire - immáron teljesen eldologiasítva a szívet - vaspántot kovácsolnak köréje, mely azonban, logikusan, lepattan, mihelyt nincs már szükség reá. Hasonló jelenség a "Mária gyermeke" címü mesében (KHM 3): A Szentháromság ragyogása noha nem anyagi, mégis megérinthetö, söt megfesti arannyal a kislány ujját. Ugyane mesében a büszkeség vagy makacsság kemény jege megolvad a máglya tüzében (ismét egy köznyelvi metafora ["hidegszívü"] szó szerint vétele és fokozása), s ez a fizikai folyamat teszi csak lehetövé a bünbánatot.

          Azt a jelenséget, hogy különálló, racionálisan elválasztandó dolgok a mitikus tudat számára egynek tünnek, hogy valami tehát önmaga és ugyanakkor valami más is, Lucien Lévy-Bruhl participációnak nevezte. A rész ui. "részesül", "részt vesz" az egészben, a név a megnevezettben, mindaz, ami engem körülvesz, részt vesz bennem. Ami a részt éri, az éri az egészet; ami engem, az a környezetemet. Ha Csipkerózsika mágikus kívánság hatására százéves álomba merül, akkor mindaz, ami körülveszi, vele együtt mozdulatlanná merevül:

          És amikor az orsó az ujjába szúrt, ö abban a pillanatban az ágyra hanyatlott, és mélységes álomba merült. És ez az álom az egész palotát elborította: elaludt a király és a királyné, akik éppen hazatértek és beléptek a trónterembe, s velük együtt elaludt az egész udvari nép. Aludtak a lovak az istállóban, a kutyák az udvaron, a galambok a tetön, a legyek a falon, söt a láng, amely addig a tüzhelyen lobogott, az is elcsendesült és elaludt, és megszünt sercegni a pecsenye, s a szakács, aki meg akarta ráncigálni a kukta haját, mert az elrontott valamit, az is eleresztette öt és elaludt. És elpihent a szél, és a palota elötti fákon egy levél sem rezdült.

 

És a száz év elteltével, amikor a királyfi csókjával megváltja Csipkerózsikát, "logikusan" minden újra megelevenedik:

Íme, ott feküdt, és oly szép volt, hogy a királyfi nem tudta róla levenni a szemét, és fölébe hajolt, és megcsókolta. És alighogy hozzáért az ajka, Csipkerózsika fölnyitotta szemét, és fölébredvén, szerfölött kedvesen pillantott a királyfira. Akkor együtt lementek a toronyból, és fölébredt a király, és fölébredt a királyné, föl az egész udvari nép, és kerekre nyílt szemmel bámulták egymást. És fölálltak a lovak az udvarban, és megrázták magukat, és fölszökkentek a vadászkutyák, és a farkukat csóválták; a tetön a galambok elövonták fejecskéjüket a szárnyuk alól, körülnéztek és kiröpültek a mezöre; a legyek ismét mászkálni kezdtek a falon; a tüzhelyen felcsapott a láng, és lobogva hevítette az étkeket; a pecsenye megint sercegni kezdett, és a szakács adott egy pofont a kuktának, az meg bömbölt, és a konyhaleány a tyúkot az utolsó pihéig lekopasztotta.

 

De itt még egy másik participációról is szó van. A csók, mely a villámcsapásszerü szerelemböl fakad, részt kap a szerelem mágikus erejéböl és továbbadja azt egy röpke érintésen keresztül az élet princípiumának az alvó királykisasszonyban: a bensö élet "résztvesz" valamiben, ami Csipkerózsika testét csak kívülröl éri, a csókban. Hasonló jelenség "A két aranygyermek" címü mesében (KHM 85) a következö: a liliom részese az ikrek életének és halálának: jelzi, hogy élnek-e vagy halnak. Az egyik látja, hogy a másikat kövé varázsolták, mivel az egyik liliom ledöl.

          Szintén a "Csipkerózsika"-mesében találhatunk példát a MG egy másik jellegzetességére is, ti. arra, hogy e gondolkodás - alapvetö szubjektivitásából kifolyólag - az idöt nem tartja az emberi észleléstöl függetlennek, azaz homogénnek, egyforma lefolyásúnak, hanem ugyanazt az idötartamot hol hosszabbnak, hol rövidebbnek. A mágikus világon, a csipkebozóton belül megáll ui. az idö, Csipkerózsika egy perccel sem lesz idösebb, és minden megmerevedett mozdulat a varázs megszüntével pontosan ott folytatódik, ahol abbamaradt. A profán világban, a bozóton kívül viszont száz év telik el s az idönek ebben a múlásában a két világ közti határmezsgye, maga a csipkebozót is résztvesz, hiszen növekszik, amíg mindent be nem borít. Az "Akinek a halál a keresztapja" címü meséböl (KHM 44) pedig kiviláglik, hogy a tér sem homogén: a beteg gyógyulása vagy halála attól függ, hogy a Halál a beteg fejénél (+) vagy lábánál (-) áll-e. Vannak tehát "jó" és "rossz" térbeli pontok: a térnek, csakúgy mint az idönek, szubjektív minösége van.

          Mint ahogy említettem, a pars pro toto, a rész azonosítása az egésszel, szintén a participáció egy formája: a test minden része "részt kap" az egész testet átható szellemi szubsztanciából, a lélekböl. "A libapásztorlány" címü mesében (KHM 89) a megözvegyült királyasszony házasulni küldi a lányát komornája kíséretében:

Eljövén a búcsú órája, az idös szüle hálószobájába ment, elövett egy pici kést, és megvágta vele három ujját, hogy véreztek; alájuk tartott egy fehér kendöcskét, három csepp vért rá hullajtott, odaadta leányának, és így szólt: "Örizd meg jól, kedves gyermekem, szükséged lesz rá az úton."

          Szomorúan búcsút vettek egymástól; a királylány keblébe rejtette a kendöt, felült a lóra, és elindult völegényéhez. Mikor egy órája mentek, heves szomja támadt, és így szólt szobalányához: "Szállj le, fogd a nékem hozott poharat, meríts nekem vizet a patakból, igencsak ihatnék." - "Ha szomjas vagy - mondta a szobalány -, szállj le magad, térdelj le a partra és igyál, én ugyan nem leszek a cseléded." Leszállt ekkor a királylány nagy szomjában, fölébe hajolt a patak vizének, és ivott; és nem ihatott aranyserlegéböl. "Ó, Istenem!" - sóhajtotta; mire válaszolt a három vércsepp: "Anyácskád ha tudná ezt, meghasadna szíve kebelében."

 

          A három vércsepp tehát lát, hall, reagál: ami nemcsak megszemélyesítést jelent, nem-személy és személy azonosítását, hanem a királyasszony személyének jelenlétét is a vér színe alatt: a részben ott az egész. Mi több, a királyasszonyt képviselö vércseppek védik is a királykisasszonyt, távol tartanak töle minden gonosz behatást: mihelyt elvész a keszkenö, ezzel a dologgal elvész a benne rejlö mágikus védöerö is.

          A komornából azután hamis menyasszony lesz az igazi királykisasszony helyett:

          A hamis menyasszony viszont nemsoká így szólt az ifjú királyhoz: "Kedves uram, kérlek, tégy meg nekem egy szívességet." - "Megteszem örömest" -­ felelte amaz. "Hívasd hát a sintért, és vágasd le a fejét a lónak, amin idejöttem, mert bosszantott az úton." De valójában attól félt, a ló még elmondja, hogyan bánt a királylánnyal. Odajutott pedig a sor, hogy meg kellett történnie, és a hüséges Faladának meg kellett halnia; ekkor fülébe jutott a hír az igazi királylánynak, és titokban ígért valamicske pénzt a sintérnek, fizetségül, ha tesz neki egy csekély szívességet. Volt a városban egy nagy, komor kapu, ahol a királylánynak este meg reggel át kellett mennie a libákkal; oda, a komor kapu alá szögezze ki a sintér, kérte, Falada fejét, hogy legalább máskor is láthassa még. A sintérlegény megígérte, levágta a fejet, és kiszögezte a komor kapu alá.

          Kora reggel, mikor Döncivel kifelé hajtottak a kapu alatt, elhaladtában így szólt a leány:

                             "Itt lógsz, ó, Faladám,

mire válaszolt a fej:

                             Itt jársz hát, kis gazdám,

                             Anyácskád ha tudná ezt,

                             Meghasadna szíve."

 

Falada tehát egyfelöl olyan ló, amelyik beszélni tud, tehát maga is személy (anélkül, hogy mint a lepényhalat emberböl varázsolták volna lóvá): a MG számára ember és állat között nincs választóvonal, ezért Falada nemcsak beszél, hanem minden gonoszságot észrevesz és meg is jegyez magának. Másfelöl azonban élö is és holt is: noha kimúlt, még beszél. A MG számára élet és halál szintén elválaszthatatlanok; a holtak ugyan halottak, de egyben élnek is (ha nem temetik el öket tisztességben, akkor nem fogadják be öket a holtak világába, ezért járnak vissza, lesznek kísértetek). Harmadjára azonban Falada feje egyben az egész ló is, a részben továbbél az egész.

          Ugyanebben a mesében még egy másik azonosítással is találkozunk: szó és dolog azonosságával. Mivel a szó részese a dolognak, ezért amit varázserövel rendelkezö lény kimond, az meg is történik azon nyomban. A királykisasszony, aki most "álruhás" pásztorlány, anyjához hasonlóan maga is mágikus hatalommal rendelkezik s mivel nem akarja, hogy a vele pásztorkodó fiú (Dönci) aranyhajából kitépjen néhány szálat, ezért megigézi a mezön a szelet:

Mikor pedig kiértek a rétre, leült a leány, és kibontotta haját, s az színarany volt; Dönci pedig látta, és megörült a csillogásnak; ki akart tépni néhány szálat. A leány akkor azt mondta:

                             "Fújj, fújj, szelecske,

                             Fövegjét repítsd le,

                             Dönci hadd kergesse,

                             Míg befontam, felcsatoltam,

                             Hajam újra felkontyoltam."

Mire olyan erös szél támadt, hogy Dönci fövegjét hetedhét határon is túlrepítette, s Döncinek futnia kellett utána. Mire visszaért, kész volt a fésülködés-berakás, nem kaphatott a hajból.

 

A szómágia másik fajtája a varázsigék mellett a kívánságok szószerinti megvalósulása. A "Hüvelyknöc" címü mesében (KHM 37) a gyermektelen parasztasszony kívánalma ("ha csak egy szem gyermekünk volna, s ha egészen kicsiny volna is, csak hüvelyknyi, már boldog lennék") hét hónap múlva valóra is válik.

          Ember és állat közelsége, söt azonossága abban is megnyilvánul, hogy egy állat, ha megváltják, emberré tud változni. Söt, embertöl állat is születhetik, melyben a mesefigurák számára semmi csodálatos nincsen, mint a "Szamaracska" (KHM 144) példája mutatja:

          Élt egyszer egy gazdag király meg királyné, akiknek megvolt mindenük, amit kívántak, csak gyermekük nem. A királyné éjjel-nappal siránkozott emiatt, azt mondogatta: "Mint a parlag, olyan vagyok, semmi sem terem rajtam." Valahára-végre teljesítette Isten a kívánságukat, de mikor világra jött a gyermek, nem emberforma lett, hanem egy kicsi szamaracska. Anyja mikor megpillantotta, akkor kezdett csak igazán siránkozni-jajveszékelni, inkább sose lett volna gyereke, mint hogy szamarat szüljön; vessék vízbe, mondta, hadd falják fel a halak. De a király így szólt: "Nem úgy van az, Isten adta nekünk, akkor pedig fiam lesz és örökösöm, halálom után ö fog ülni a királyi trónon, és ö fogja viselni a királyi koronát." Nevelték hát Szamaracskát, gyarapodott egyre, és füle is szép nagyra nött. De máskülönben vidám természete volt, ugrándozott, játszott, s kivált kedvét lelte a muzsikában, ezért elment egy híres kobzoshoz, és így szólt: "Taníts meg a tudományodra, hogy én is ugyanolyan jól tudjam pengetni a lantot, mint te." - "Ó, kedves úrfi - felelte a kobzos -, nehezen fog menni néked, a te ujjaid nem igazán erre termettek, túlságosan nagyok; félek, nem bírják majd a húrok." De minden kifogás hasztalan volt, Szamaracska csökönyösen áhítozott a lantpengetésre, kitartó és szorgalmas volt, és végül olyan jól kitanulta, akár mestere.

 

          Hogy emberi természete van, azt nemcsak zenei képességei igazolják: egy idegen király udvarában kitünik finom viselkedésével is:

Majd megkérdezte: "Szamaracska, hogy tetszik neked a leányom?" Szamaracska odafordult a lányhoz, végigmérte, bólintott, és azt mondta: "Szavamra, szerfölött; olyan szép, amilyet még sose láttam." - "Akkor hát ülj is mellé" - mondta a király. "Mi sem szolgál nagyobb örömömre" - felelte Szamaracska, odaült a lány mellé, evett, ivott, és minden tekintetben finoman és illöen viselkedett.

 

          Kettösségének, állatember voltának természetességét jelzi egyébként az is, hogy késöbb a király korántsem ellenzi lányával kötendö házasságát. Ami azonban különösen érdekes, az átváltozása emberré:

"Csak tudnám, mivel lehetne felvidítani téged - mondta a király -, akarod-e feleségül szép leányomat?" - "Ó, igen - felelte Szamaracska -, öt nagyon szeretném" - és egyszeriben visszatért a jókedve, mert éppen ez volt az, amit kívánt. Megtartották hát a lakodalmat nagy pompával. Este, mikor a völegényt és a menyasszonyt hálókamarájukba vezették, a király tudni akarta, ott is finoman és kellö jómodorral viselkedik-e majd Szamaracska, elrejtette hát egyik szolgáját. Amint a pár odabent volt, a völegény elreteszelte az ajtót, körülnézett, s hogy azt hitte, egészen maguk vannak, egyszeriben ledobta szamárbörét, és ott állt mint szép királyi ifjú. "Most már látod - mondta -, ki vagyok, és azt is, hogy nem vagyok méltatlan hozzád." Örült a menyasszony, megcsókolta, és repesett a boldogságtól. De mikor közelgett a reggel, az úrfi kiugrott az ágyból, visszabújt állatbörébe, bizony senki se gondolta volna, kicsoda rejtözik benne. Kisvártatva jött az öreg király is. "Lám - kiáltotta -, Szamaracska már talpon is van! Ugye, szomorú vagy - fordult leányához -, amiért nem rendes embert kaptál férjedül?" - "Ó, csöppet sem, édesapám, annyira szeretem, mintha ö volna a legeslegszebb, vele is maradok egész életemre." Elcsodálkozott a király, de szolgája, aki elrejtözött, elöbújt és elmondott mindent. "Nem, ez nem lehet igaz" - mondta a király. "Akkor következö éjjel örködjék kegyelmed maga, láthatja majd a saját szemével, és tudja mit, király uram, vegye el töle a bört, és vesse tüzbe, akkor majd kénytelen lesz igazi alakjában mutatkozni." - "Okos tanács" - mondta a király, és este, amikor elaludtak, belopódzott, mikor pedig az ágy elé ért, a hold fényénél büszke ifjút látott szunnyadni, a levetett bör pedig ott hevert a földön. Fogta a király, odakint nagy tüzet rakott, belévetette a bört, és ott maradt maga is, míg az mindenestül hamuvá nem lett. De mert látni akarta, mint viselkedik majd a böre-fosztott ifjú, örködött egész éjjel, és fülelt. Az ifjú, amikor kialudta magát, a hajnal elsö fényére felkelt, és bújt volna vissza szamárbörébe, de nem lelhette. Megrémült, s bú és aggodalom közepette így szólt: "Most aztán lássuk, hogyan tünhetünk el innen." De amint kilépett, ott állt a király, és kérdezte: "Hová olyan szaporán, édes fiam, mit forgatsz a fejedben? Maradj itt közöttünk, szép ifjú, ne hagyj el minket. Most neked adom a királyságom felét, halálom után pedig az egészet."

 

          Az, hogy a királyfi le tudja vetni a szamárbört, azt a mitikus hiedelmet tükrözi, hogy az állatok csak kívülröl néznek ki állatnak, lényegükben emberek. Mivel állatvoltuk csak külsöség, megváltani öket is csak külsödleges eszközökkel lehet: itt a szamárbör elégetésével.

          A MG jellemzését azzal kezdtem, hogy nincsen ember, aki csak mitikusan vagy csak logikusan gondolkodnék: csak a kettö aránya változó. Ha az eddigi példák azt a látszatot keltették volna, hogy a tündérmesékre, ill. azok Grimm-féle típusára csak a MG jellemzö, akkor ezt a benyomást most lassan korrigálnom kell. Tény azonban, hogy a MG-t egyfajta érzéketlenség jellemzi az ellentmondással szemben. De éppen mivel a MG a a racionális gondolkodás ellentéte és a racionális gondolkodás többek között az ellentmondás elvén, ill. az ellentmondás lehetöség szerinti elkerülésén alapszik, ezért csodálkozhatnánk is akár azon, hogy mesék olvastán sok mindenen éppenséggel nem csodálkozunk, amiröl pedig tudjuk, hogy voltaképpen lehetetlen. Gyerekeknél, akik modern korunkban a mesék legföbb élvezöi és inspirálói, nemcsak a MG életkoruktól meghatározott dominanciájáról van itt szó, hanem csekélyebb élettapasztalatukról is, továbbá arról, hogy a sok, képzeletükben elöttük elvonuló kép annyira leköti a figyelmüket, hogy nincs "idejük" logikusan gondolkodni. (Tény azonban, hogy már a szemléletesség és az abba való belefeledkezés önmagában is a MG dominanciájának jele.) Mi felnöttek is kevésbé akadunk fel a mesékben rejlö ellentmondásokon, egyrészt mert müalkotásokat már eleve inkább archaikusan élünk meg, másrészt mert lelki távolságunk a mesétöl nagyobb, mint - teszem azt - egy realista regénytöl. Noha ennek ellenére is együttérzéssel követjük a mesehös vagy -hösnö útját és beleéljük magunkat a mesevilágba, illúziónk mégiscsak lefokozott az evilági, realista történetek keltette illúzióval és együttérzéssel szemben. Mindezt azért írom itt, mert a következö Grimm-mese éppen azért érdekes, mivel a benne rejlö nyilvánvaló ellentmondások ellenére is "elfogadható". Tudunk "hinni" benne, a müvészettel szembeni "hit" vagy illúzió értelmében, mely dialektikus módon egyszerre jelent hitet és hitetlenséget. Átadjuk magunkat a fikciónak, noha tudjuk nagyon is jól, hogy csak fikció.

          "A daloló, szökellö süsetekmadár" c. mesében (KHM 88) egy ember legkisebbik lánya éppen a címben említett madarat kéri töle ajándékként, ha a nagy útról visszajön:

Útja ekkor egy erdön vezetett át, melynek közepén pompás kastély, a kastély közelében fa állt, a fa csúcsán pedig egy süsetekmadarat látott dalolni-szökellni. "Ej, te éppen kapóra jössz!" - mondta az ember felderülve, és szólt szolgájának, hogy másszon fel a fára, és fogja el az apró állatot. De amint a szolga odament a fához, egy oroszlán ugrott elö alóla, megrázta sörényét, és bömbölni kezdett, hogy remegett a fák lombja töle. "Aki el akarja lopni az én daloló, szökellö süsetekmadárkámat - üvöltötte -, azt megeszem." Az ember erre azt mondta: "Nem tudtam, hogy tiéd a madár; szivesen jóvá teszem tévedésemet, megváltom magam súlyos arannyal, csak hagyd meg életemet." - "Nem menthet meg semmi más - felelte az oroszlán -, csak ha odaígéred nekem, akivel otthon elsöként találkozol; ha erre hajlandó vagy, élhetsz, és a madarat is megkapja a leányod." [...]

          Amint hazért és belépett a házba, az elsö, akivel találkozott, nem volt más, mint legkisebbik, legkedvesebbik leánya; megcsókolta-megölelte apját, és mikor látta, hogy hozott neki egy daloló, szökellö süsetekmadárkát, majd kiugrott böréböl örömében. Apja viszont nem tudott örülni, hanem sírva fakadt, és azt mondta: "Legkedvesebb, kicsi gyermekem, drága áron vettem én azt a kis madarat, oda kellett ígérjelek érte egy vad oroszlánnak, és ha az övé vagy, széttép és felfal" - azzal elmondott leányának mindent, amint történt, és kérlelte, ne menjen el, történjék bármi is. Leánya viszont vigasztalta, mondván: "Drága édesapám, amit ígért, azt be is kell tartania; elmegyek, és ki tudja, hátha sikerül megbékítenem az oroszlánt, és épségben térhetek haza édesapámhoz." Másnap reggel megtudakolta apjától az utat, búcsút vett, és merészen elindult az erdöbe. Az oroszlán pedig egy elvarázsolt királyfi volt, nappal oroszlán, és vele együtt egész kísérete, éjszaka azonban természetes, emberi alakját viselte. Mikor megérkezett a leány, szívélyesen fogadták, és a palotába vezették. Eljövén az éj, az oroszlánból daliás vitéz lett, és megülték a lakodalmat nagy pompával.

 

          Itt nemcsak az "természetes", hogy az elvarázsolt királyfi nappal egyszerre oroszlán és önnönmaga, hiszen ugyanazon személyröl van szó, aki csak a külsö alakját változtatja. (Ez egyébként arra vall, hogy a MG számára a külsö nem állandó és szükségszerü, hanem csak változó és esetleges jellemzöje a világ lényeinek, hasonlóan ahhoz, hogy ma egészséges vagyok és holnap beteg, most éhes, de ebéd után nem. A MG ugyanis elégséges tapasztalatok híján nem fixálja még, mi az, ami egy fogalomban konstitutív, szükségszerü, és mi csupán esetleges: fogalomjegyei még nincsenek véglegesen hierarchizálva.) Azt is elfogadjuk itt, hogy ugyanaz a személy mint királyfi nappal alszik, de mint oroszlán ébren van, tehát voltaképpen egyszerre alszik és van ébren. Míg itt szoros értelemben vett logikai ellentmondásról van szó (S egyszerre P és nem-P), irracionális a mindennapi élet tapasztalataival való ellentmondás is, így ha pl. "A három erdei emberke" c. mesében (KHM 13) a hamis menyasszony csúnyasága vagy a "Bátyácska és hugocska" címüben (KHM 11) annak félszemüsége minden valószínüségnek fittyet hányva nem vezet a csalás, a menyasszony-behelyettesülés felismeréséhez. És mégis elfogadjuk az ilyesfajta irracionalitást is.

          Ebbe a "hiszékenységbe" belejátszik a mitikus gondolkodásnak esztétikai beállítódottságunkra jellemzö  fent említett dominanciáján kívül az is, hogy a Grimm-mesékre, de a fantasztikus elbeszélések zömére általában jellemzö, hogy nem tisztán fantazmagóriák, a logikai és tapasztalati ellentmondások halmazai, hanem részleges racionalitásukkal ellensúlyozzák is a részleges, söt domináló irracionalitást, megakadályozzák lelki távolságtartásunk túlnövekedését. Ilyes racionalitás az irracionalitásban pl. mindaz, ami a "Hüvelyktyü vándorútja" c. mesében (KHM 45) Hüvelyktyüvel történik. Az, hogy olyan kicsi,  mint egy hüvelykujj, rokonítja a mesefantázia tipikus szülötteivel, a törpékkel vagy akár az óriásokkal. Noha méreteik a mese szélsöségekre való hajlama folytán a valóság felöl nézve lehetetlenek, de - tekintve, hogy külsejükben egyébként normális emberek - testrészeik egymáshoz viszonyított aránya teljesen megfelel a valóságnak, csak éppen lekicsinyítve vagy felnagyítva. Ez már önmagában is racionális elem, de a valóságnak való e megfelelést a mese még azzal is megtoldja, hogy mindaz, ami Hüvelyktyüvel történik, minden fantasztikuma ellenére is pöttömségének teljesen megfelel. Ha ilyen parányi, akkor "természetes", hogy az apja tü-kardot köt az oldalára, hogy a göz kiviszi a kéményen, vagy a továbbiakban még sok minden:

Kint volt immár a szabócska a nagyvilágban, járt-kelt, majd beállt egy mesterhez dolgozni, csakhogy nem ízlett neki a koszt. "Mesterné asszony, ha nem ád jobb eledelt - mondta Hüvelyktyü -, akkor elmegyek, s holnap reggel krétával írom az ajtóra: 'Kolompér böven, hús alig - itt a Kolompérkirály lakik.'" - "Mit ugrálsz, te Mitugrász?" - kérdezte a mesterné, dühbe gurult, s fölkapott egy rongyot, hogy Hüvelyktyühöz vágja, csakhogy az én szabócskám sebten bebújt a gyüszü alá, onnét kandikált kifelé, s nyelvet öltött a mesterné asszonyra. Az meg a gyüszü után kapott, hogy nyakon csípje a pimasz fickót, ám a kis Hüvelyktyü becsusszant a rongyok közé, s míg a mesterné szertedobálta, öt keresvén, a rongyokat, addig ö besurrant az asztal hasadékába. "Hehehe, mesterné asszony!" - kiáltotta, amikor pedig a mesterné odavágott, leugrott az asztalfiába. Végre azonban csak elfogta öt a mesterné, s nyomban el is kergette Hüvelyktyüt a háztól.

 

Tehát: a kiindulópont, az "axióma" irreális, fantasztikus, de ha ezt elfogadjuk (és mivel az ellentmondások fölött, így a valóságtól való eltérés fölött is a MG dominanciája idején készséggel elsiklunk, az ilyen fantaszhtikus axiómák elfogadtatása nem ütközik nehézségbe), akkor a továbbiak ebböl az axiómából már logikusan folynak. Még egyszer: az ember nem tud csak-mitikusan gondolkodni, mint ahogy szerencsére csak-valósághüen sem.

          Ennek a racionalitásnak egy másik, paradox megnyilvánulási formája az, amikor egyes mesealakok mitikusan reagálnak, ezt a reakciót azonban a mese kineveti, mert a butaság jelének tartja. Ha pl. egy buta asszony ("A Fergyó meg a Katóka" c. mesében KHM 59) sok egyéb höstette mellett ­elveszít egy darab sajtot, az legurul a dombról és ö egyre több darabot gurít utána, hogy azok visszahozzák az elveszettet, akkor ez ugyan kedvesen mitikus meglelkesítése a sajtoknak, de a nézöpont, mely ezt nevetségesként ábrázolja, racionális, épphogy a MG ellentettje, - annak ellenére, hogy ez a fokú butaság már megint "mesés", végletesség, elrugaszkodás a valóságtól.

          De igazi fantázia-világokban is, melyekben pl. beszélö, tehát személyként ábrázolt állatok szerepelnek, akiket akár éppúgy "komolyan" is vehetnénk és akik így egyfajta illúziót is kelthetnének (gondoljunk a lepényhalra a halászról és feleségéröl szóló mesében vagy Szamaracskára), ilyen világokkal szemben is azonnal megnö részünkröl a pszichikai távolság, illúziónak nyoma is alig lesz, mihelyt a komikum dominál. A komikum ui. mindig elidegeníti a komikus tárgyat és a müvészet területén tudatosítja bennünk a megélt események szórakoztató, de egyértelmüen fiktív voltát. Ha egy mese nyilvánvalóan csak tréfának van szánva, trufa-mese, akkor elérkezünk az illuzív hit egyik határmesgyéjéhez. (Egy másik a nyilvánvaló didaktikus szándék [pl. "A veréb és az ö négy fia" c.  mesében (KHM 157) a tanulság elötérbe állítása: Istenben, nem az emberekben kell bízni!]. Egy harmadik az együgyü, mitikusan sem megalapozott fantazmagória [a "Komám uram" (KHM 42) c. mesében az ördög házában a halak maguk sütik meg és szolgálják föl magukat…) A trufáknál - hogy visszatérjünk hozzájuk - minden fantasztikum ellenére is a józan szemlélet, a racionalitás dominál, ami nem veszi komolyan azt, amit elmesél. Így van ez "A brémai városi zenészek" (KHM 27) esetében:

 

Volt egy embernek egy szamara, aki hosszú évekig lankadatlanul hordta a zsákokat a malomba, ám eröi megfogyatkoztak, úgyhogy egyre kevesebbet tudott dolgozni. Gazdája föltette magában, hogy lenyúzza börét, ám a szamár észrevette, hogy nem jó szelek fújnak reá, megszökött és elindult Bréma felé; majd ott, gondolta, beállhat városi zenésznek. Ahogy ment egy darabig, látott egy vadászkutyát az út szélén feküdni, s az úgy lihegett, mintha inaszakadtából futott volna. "Hé, miért kapkodod úgy a levegöt, Mardel?" - kérdezte a szamár. "Ah - felelte az eb -, azért, mert öreg vagyok, és napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már, azért a gazdám agyon akart ütni, én pedig illára vettem a dolgot; mármost hogyan keressem kenyeremet?" - "Tudod mit - szólt a szamár -, én Brémába megyek, és ott városi zenész leszek, tarts velem, állj be te is a zenekarba. Én pengetem a lantot[2],  te meg dobolni fogsz." Tetszett a terv a kutyának, együtt mentek tovább. Kis idö múlva találtak egy macskát az úton, hát az olyan képet vágott, mint a harmadnapos hideglelés. "Ki lépett a farkadra, vén Bajusz Pedró?" - kérdezte a szamár. "Minek örvendjek, amikor semmi jót nem várhatok? - felelte a macska. - Most, hogy megöregedtem, és elkoptak a fogaim, és jobban  esik a kemencesutban szunyókálni, mint egereket hajkurászni, vízba akart fojtani a a gazdasszonyom; igaz, hogy elmenekültem, de most aztán elkelne a jó tanács: ugyan hová legyek?" - "Jer velünk Brémába, úgyis mestere vagy a macskazenének, lehet belöled városi zenész." Megörült a tanácsnak a macska, s velük tartott. Majd egy udvar mellett haladt el a három szökevény, hát a kapun ott ült a kakas, és torkaszakadtából rikoltozott. "Úgy kiabálsz, hogy reszket a csontjaimban a velö - szólt a szamár -; mi bajod?" - "Jó idöt jósoltam - szólt a kakas -, mivel most jött el az a nap, amikor Miasszonyunk kimosta volt a kis Jézus ingecskéit, és most meg akarja szárítani öket, mégsem irgalmazott a gazdasszonyom, ugyanis holnap vasárnap van,[3] és vendégek jönnek, és meghagyta a szakácsnénak, hogy belölem fözzön levest holnapra, s ezért ma este levágják a fejemet. Mármost ordítok torkomszakadtából, amíg még ordíthatok." - "Eh mit, Piros Taréj - szólt a szamár -, inkább tarts velünk Brémába; annál, hogy meghalj, csak jobban járhatsz mindenütt; elég jó hangod van, s ha együtt muzsikálunk, az már valamirevaló zenebona lesz." Igazat adott a kakas a szamárnak, s így már négyen mentek tovább.

 

          Mosolygunk itt a négy muzsikus nem kis önbizalmán, az elbeszélö hasonlatán ("olyan képet vágott, mint a harmadnapos hideglelés" = "machte ein Gesicht wie drei Tage Regenwetter") és a gúnyneveken (Mardel = Packan, Bajusz Pedró = Bartputzer, Piros Taréj = Rotkopf), csakúgy, mint késöbb a tölük alaptalanul megijedö betyárokon:

 

A kémlöc úgy találta, minden csöndes; bement a konyhába, hogy világot gyújtson, s mert a macska izzó, világító szemét eleven parázsnak vélte, odatartott egy kéngyertyát, hogy tüzet fogjon. Csakhogy a macska nem értette a tréfát, a rabló arcának ugrott, és fújt és karmolt. Megrémült a rabló, sarkon fordult, hogy a hátsó ajtón kirohanjon, de a kutya, aki ott feküdt, felugrott, és a lábába harapott, s amikor az udvaron elrohant a trágyadomb mellett, a szamár meg egy jó nagyot belérugott a hátsó lábával, a kakas pedig, akinek álma elszállt, vére fölpezsdült a lármától, elkiáltotta magát a gerendán: "Kukurikú-kikire!" Szaladt a rabló inaszakadtából a vezéréhez, és így szólt: "Ajaj, ott ül a házban egy iszonyú boszorkány, aki reám lehelt, és hosszú ujjaival meghasogatta az arcomat, és az ajtónál egy késes ember, aki a lábamba döfött, és az udvaron fekszik egy fekete szörnyeteg, az bunkósbottal támadt reám, és fönt a tetön ott ül a bíró, aki azt kiáltotta: 'Hozzátok azt a zsiványt ide!'" Én pedig elinaltam, de gyorsan."

 

 

          Ez a racionális (itt irónikus) távolságtartás, nem-szó-szerint-vétel még kifejezettebb részünkröl a költészettel szemben, melynek mitikus jegyeit, például képanyagát, már épphogy nem mitikusan, szó szerint fogjuk föl, mint pl. egy afrikai törzs a múltban, ahol ha a nap egy nádas mögött nyugodott le és az esö hirtelen megeredt, úgy vélték: a nádak szúrják a nap szemét, azért könnyezik, - hanem "esztétikusan", teljes tudatában "fiktív", nem-így-értett voltuknak. Hogy azonban e tudatosság ellenére a MG nagyon is dominál bennünk, azt abból láthatjuk, hogy bármennyire ellentmond is egy kép a tapasztalati valóságnak (József Attilánál pl. a dér "hunyorog"), ez nemhogy nem zavar, mint minden ellentmondás, lehetetlenség a mindannapok összefüggésében, hanem éppen ellenkezöleg: élvezetet okoz.

          József Attila és Ady újra-olvastán szemembe tünt, hogy egészében véve (természetszerü kivételekkel) József Attila a MG-nak inkább egyik tendenciáját képviseli, Ady a másikat: József Attila inkább megelevenít, meglelkesít, megszemélyesít, Ady inkább afelé hajlik, hogy - éppen ellenkezöleg - pszichikai tartalmakat érzékletes, víziószerü, fantasztikus "drámákban" jelenítsen meg. Ezt szeretném most néhány verselemzésen keresztül szemléletessé tenni.

 

József  Attila:

Ösz

 

  Tar ágak boga-rácsai között

                                                kaparásznak az öszi ködök,

                                                a vaskorláton hunyorog a dér.

 

                                                Fáradság üli a teherkocsit,

                                                de szuszogó mozdonyról álmodik

                                                a vakvágányon, amint hazatér.

 

                                                Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb

                                                tollászkodik és hosszan elborong.

                                                A kövön nyirkos tapadás pezseg.

 

                                                Batyuba szedte rongyait a nyár,

                                                a pirosító kedvü oda már,

                                                oly váratlanul, ahogy érkezett.

 

                                                Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,

                                                a gyár körül az ösz ólálkodik,

                                                hogy nyála már a téglákra csorog?

 

                                                Tudtam, hogy ösz lesz s majd füteni kell,

                                                de nem hittem, hogy itt van, ily közel

                                                hogy szemembe néz és fülembe morog.

 

A dologi jelenségek meglelkesítésének három korántsem mindig egyértelmüen elválasztható formájával találkozunk itt. Egyes esetekben állatszerüen, "animalizálva" jelennek meg a dolgok (kaparásznak a ködök, lompos lomb tollászkodik, az ösz ólálkodik, nyála csorog, fülembe morog). Néha nem világos, hogy nincs-e már megszemélyesítéssel, perszonalizálással dolgunk (hunyorog a dér, a lomb kedvetlen és elborong). Másutt a dolgokat vagy dologi jelenségeket - úgy tünik - József Attila egyértelmüen személyként, emberként kezeli (a teherkocsi álmodik, hazatér; szedte rongyait a nyár). Már az a puszta tény, hogy néha kétséges, vajon ezeket a dolgokat inkább állatnak vagy inkább embernek képzeljük-e, mutatja, hogy a MG számárea a létformák határai mennyire összemosódnak: nemcsak az anorganikus és az organikus létezök között, hanem az életen belül állat és ember között is.

Csendes kévébe

                                                Csendes, kévébe kötött reggel,

                                                zsömle-zizegésü világ,

                                                porhanyó falucska, mondd el

                                                          a lágy kenyér dalát.

 

                                                Ím, a könnyü szél elösurran,

                                                tereget szép buzamezöt

                                                s tovaringatja lágy fodorban

                                                          a zümmögö idöt.

 

Egyértelmüen megszemélyesít itt a kenyér dala és az, hogy a szél elösurran, tereget s tovaringat. De hogy ez a meglelkesítö tendencia mennyire csak tendencia József Attilánál, melyet egy talán nála  kevésbé domináló ellentett tendencia keresztez és bonyolít, azt mutatják a következö példák, melyek konkretizálnak, érzékelhetövé tesznek, eldologiasítanak olyasvalamit, ami általános, absztrakt, nem szembetünöen dologi jellegü: a reggel kévébe kötött, a világ zsömle-zizegésü, a falucska porhanyó. De éppen ez az együtt-jeletkezése a MG két alaptendenciájának jellemzö a MG-ra, hiszen a meglelkesítés és az eldologiasítás ugyanannak az azonosító gondolkodásnak csak két oldala vagy irányulása. Ha a tigrisbör egyfelöl az egész tigrist, annak félelmetességét s vadságát "tartalmazza", ha tehát ez a mágikus erö, ez a nem-dologi mana a börben, a börrel dologivá válik, akkor másrészröl ez a dolog, ha én érintkezésbe kerülök vele, amennyiben a tigrisbört magamra öltöm, átadja nekem ezt az eröt, azaz bennem egy bensö, nem érzéki jellegü változást hoz létre: engem is félelmetes, vad tigrisemberré változtat.

 

 

Ady Endre:

Az öszi lárma

                                                Hallottátok már?

                                                Összel, amikor kavarok a köd,

                                                Az éjszakában valaki nyöszörög.

 

                                                Valami dobban.

                                                Valaki minden jajt összelopott,

                                                Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.

 

                                                Egy régi ember.

                                                Míg élt, sohse volt csillag az egén

                                                S most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.

 

Ha egy halott nyöszörög és kopog, akkor a halottak élnek, halál és élet között nincs választóvonal, ellentét (Falada is egyszerre volt holt és eleven). De ezen az azonosításon túl jellegzetesen mitikus megnyilvánulás itt Adyban, hogy az életszegénységet, a lelki nyomort egy érzékletes vízió formájában fejezi ki. Méghozzá nemcsak a jelent, mely kárpótolni akarja magát a múltért, hanem ezt az elmúlt lelkiállapotot is érzéki cselekvéssé süríti: minden jajt összelopott.

 

Jó Csönd-Herceg elött

                                                Holdfény alatt járom az erdöt.

                                                Vacog a fogam s fütyörészek.

                                                Hátam mögött jön tíz-öles

                                                Jó Csönd-Herceg

                                                És jaj nekem, ha visszanézek.

 

                                                Oh, jaj nekem, ha elnémulnék,

                                                Vagy ha fölbámulnék, föl a Holdra:

                                                Egy jajgatás, egy roppanás,

                                                Jó Csönd-Herceg

                                                Nagyot lépne és eltiporna.

 

Ez MG vegytiszta formában: az érzékletes világ nemcsak egyben szellemi is, hanem mitikus szellemi lények, személyes erök hatalmában is van, akiktöl félnem kell, ha nem úgy élek, ahogy ök követelik, ha nem teszem meg, ami kötelességem: csak elöre tekinteni, el nem hallgatni, semmi másra nem ügyelni. De éppen az, hogy Ady a költöi kötelességérzet szavát, a kötelességmulasztás miatti (lehetséges vagy valóságos) szorongását, tehát egy szellemi, lelki állapotot testi gesztusokkal közvetít (Vacog a fogam és fütyörészek, visszanézek, elnémulnék, fölbámulnék, eltiporna), ez megint egyszerre költöi, esztétikus és - mitikus "eljárás".

 

A mi Násznagyunk

                                                Lagzink elött a Násznagyunk jön

                                                Rigmusos, órjás harcsa-szájjal

                                                S egy fölpántlikázott kaszával.

 

                                                Szól a Násznagy: "Már régi mátkák,

                                                Ideje öket összeadni,

                                                Lekaszálni és megsiratni."

 

                                                "Keresem az öröm-szüléket,

                                                Hol, merre vannak, merre látták?

                                                Keresem szívük régi vágyát."

 

                                                Csönd van a lakodalmas házban,

                                                A vendégek csak isznak, esznek

                                                És néha nagyokat nevetnek.

 

                                                S aztán lép a Násznagy kevélyen

                                                Fekete leples tíz szobán át

                                                S hetykén pengeti a kaszáját.

 

                                                S egy koporsóban kéken-sárgán

                                                Ott fekszünk mi egymással telve,

                                                Végre, örökre egybekelve.

 

Itt nyilvánul meg Ady dramatizáló fantáziája a három vers közül a legkézzelfoghatóbban: szerelmüket, mely az elmúlás bélyegét hordja magán, szemléletes, vizionárius, számtalan érzéki részletböl összeillesztett jelenetté, valóságos drámává formálja. A vers magáért beszél.

 

          Mindezeknek a rövid jellemzéseknek és elemzéseknek természetesen nem az volt a céljuk, hogy e versek szépségét és értelmét kimerítsék. Csak a MG jeleire akartam bennük rámutatni, melyek egyik tényezöjét alkotják tetszésünknek. Úgy tünik, életfontosságú a számunkra, hogy újra meg újra visszasüllyedjünk - átmenetileg és részlegesen - lelkünk archaikus rétegeibe: hogy ennek a világszemléletnek sajátos katergóriáin keresztül éljük meg a világot és - pihenésül - részben magunk mögött hagyjuk a mindennapok praktikus és teoretikus gondolkodását. Ezért is alapvetö szükségletünk többek között az álom (nemcsak az alvás) és - a müvészet, a mese és a költészet. Hogy teszem azt, a költöi képeknek emellett szorosan vett esztétikai funkciójuk is van (a nyelv és a világ elidegenítése, hogy jobban szemügyre vegyük öket; az érzéki világ fogalmilag nem kurtított teljességének helyreállítása, a tökéletes kifejezés "megvalósítása"), az természetes és szükségszerüen kiegészíti az itt mondottakat. De itt nem erröl szándékoztam írni.

 

A mitikus gondolkodásról németül tudók további részleteket tudhatnak meg a szerzö Mythisches Denken und Literatur c. könyvéböl (Würzburg 1995).

---

Olvassa el a Horn András által készített Wolfgang Stegmüller fordítást is >> Wolfgang Stegmüller: Korunk hat német filozófusa