Odo Marquard: A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövöje

Horn András fordítása

Odo Marquard 1928-ban született, filozófiát, germanisztikát, teológiát tanult, 1965-töl 1993-ig filozófiaprofesszor volt Giessenben. Könnyen érthetö és szellemes stílusban megfogalmazott filozófiájának központi fogalmai a szkepszis, a pluralizmus és a kompenzáció.

A fordító köszönetét fejezi ki egyrészt a Philipp Reclam, jun. kiadónak (Stuttgart) e fordítás internetbe tételének engedélyezéséért, másrészt fiának, Michael Hornnak (Bärschwil/Schweiz), aki az eredeti computer-verziót internet-képessé alakította. S ajánlja e fordítást feleségének, Katalinnak, aki - csakúgy, mint Odo Marquard - úgy véli, történetek nélkül (ö úgy mondaná: mesék nélkül) élni nem lehet.]

50 évvel ezelött - tehát 1953-ban - megjelent Wilhelm Schapp aurichi ügyvéd és jegyzö, Edmund Husserl második filozófiai doktorandusának tollából késöi müként a Történetekbe bonyolódva [In Geschichten verstrickt] c. könyv, amely a klasszikus fenomenológiai hagyomány lényegfenomenológiájának ellenében megalapozta a történetek fenomenológiáját. [...]

1. tézisem, teljesen Wilhelm Schapp szellemében így hangzik: Az emberek azonosak történeteikkel, s ezért a történet-elbeszélés elkerülhetetlen dolog.

2. tézisem így hangzik: A modern világ "történettelenségre" irányuló tendenciája ellenére a történet-elbeszélés kompenzatórikusan a jövöben is teljességgel elkerülhetetlen lesz: narrare necesse est. Ezt itt négy fejezetben fejtem ki, mégpedig a következökben:
1. A hisztoricizmus visszatérte [ezt a fordítás átugorja];
2. A történetek és elbeszélésük;
3. A modern történettelenség és az elbeszélés jövöjére irányuló kérdés;
4. A történeti érzék, a regény diadalútja és a szellemtudományok kialakulása. [...]

2. A történetek és elbeszélésük

Wilhelm Schapp döntö tézise, megismétlem, a következö: Az emberek azonosak történeteikkel; ezért - minden "történetekbe bonyolódott" lény számára s mi mindannyian azok vagyunk - a történet-elmondás elkerülhetetlen: narrare necesse est.

Mi emberek - Schappnál ez Heidegger elemzésére emlékeztet a "kézhezállóról" [Zuhandenes] és a "szerszámról" [Zeug], melyet Schapp kezdetben nem ismert - a világot kezdetben elsödlegesen a "mirevalóságok" [Wozudinge] segítségével tárjuk fel; világunk számunkra (hogy Jost Trier egy kifejezésével éljünk) "a hatás és a szükség világaként" [Wirk- und Notwelt] nyilvánul meg. A teoretikus szemlélet másodlagos: az ember a mirevalóságok révén - már eleve - "bele van bonyolódva" a hatás és a szükség személyes világába.

Wilhelm Schapp döntö lépése - amivel ellentétbe kerül tanárával, Husserllel, még annak késöbbi "genetikus fenomenológiájával" is - ama felfedezésében áll, mely szerint az emberek azonosak történeteikkel: "A történetek behelyettesíthetök az ember helyére", s az emberek világa elsödlegesen nem az öket körülvevö tárgyak és tényállások világa, hanem azon történeteknek a világa, amelyekbe egymagukban vagy másokkal együtt belebonyolódtak: amik nem "esetek", hanem személyes történetek, idegen történetek és a hatás történetei. Schapp e tézisének négy központi pontját szeretném itt kiemelni [...]:

a) A történetek Wilhelm Schapptól megalkotott fenomenológiája hangsúlyozza: az emberek azonosak történeteikkel. Én - aki néha eléggé különös gondolati játékokat üzök - annak idején tünödéseimet Schapp könyvéröl, hogy ne menjek neki azonnal az embereknek, egy dakszlihoz füztem (elövigyázatosságból egy dakszlihoz: dakszlim sohasem volt): ez a dakszli, nevezzük Sasfognak, a tudománynak sem tárgya, sem alanya, nem vonatkozik rá a szubsztancia-akcidencia-séma, tehát nem szubsztancia olyas akcidenciák "alatt", mint a hideg orr, a hegyes farok, a szabadon hordott lelógó has, hanem - itt jön a csattanó - ez a Sasfog nevezetü dakszli pontosan az, amelyik Rozalinda nénit megharapta. Ha most továbbmegyünk - így Schapp - az emberekhez: ök persze nem azok, akik Rozalinda nénit megharapták, hanem - ez a csattanó Schappnál - akikkel történetek estek meg. Schapp - úgy vélem - aláhúzza az embereknél az "az, aki…" struktúrát: minden ember "az, aki…"; és hogy pontosabban ki ö, azt mindig is csak történetei árulják el. Minden ember azonos életrajzával: összességével a maga történeteinek. Én az vagyok, aki 1960-ban feleségül vettem a feleségemet; feleségem az, aki 1960-ban hozzám ment férjhez. Kolumbusz az, aki felfedezte Amerikát. Piroska az, akit - átmenetileg - felfalt a farkas. Odüsszeusz az, akinek Trójából való hazatérte húsz évig tartott. Az emberek mindig "azok, akik…"; és mindannyiunknál - s minden más embernél - behelyettesíthetök magunk és minden más ember helyére a velünk és velük megesett történetek: azok, amikbe magunkban vagy másokkal együtt belebonyolódtunk.

b) A történetek Wilhelm Schapp-féle fenomenológiája [...] centrálisan hangsúlyozza a történetek pluralitását: ezért viselik Schapp könyvei a Történetekbe bonyolódva és A történetek filozófiája címet. Az embernek nemcsak egy története van; kell, hogy sok története lehessen: ez a dolog ugrópontja. Akinek ember létére - önmagában és minden más emberrel együtt - csak egyetlen egy történet engedtetik meg, a világmegjavítás s a mindinkább valósággá váló e világi megváltás egyszeri totális története, melyen mindenkinek szünet nélkül munkálkodnia kell és mely alól nem vonhatja ki magát külön történetekbe menekülve senki sem, annak rosszul megy a sora. Csak az, aki sok történetben vesz részt, szabadul meg - ama hatalom megosztódása révén, melyet a történetek képviselnek - a mindenkori egyik történetnek köszönhetöleg a mindenkori másik történettöl. Akinek csak egy története van, az nem rendelkezik ezzel a szabadsággal. Ezért foglal állást Wilhelm Schapp történetfenomenológiája a történetek pluralitása mellett. (Nota bene: lehetséges, hogy az embernek sok története és csak egy istene legyen; lehet az ember polimitikus [mitosz = történet!] és monogám.)

c) Wilhelm Schapp történetfenomenológiája hangsúlyozza, hogy az emberek - éppen mivel történetekbe vannak bonyolódva - elsödlegesen nem cselekvök; olyan lények, akiknél a cselekvések és a kontingenciák [öket kívülröl érö esetlegességek] egymással ötvözödnek, akiknél összevegyülnek a cselekedetek és a véletlenek. A történetek ugyanis keverékek cselekedetekböl és velünk történö eseményekböl. Nem kizárólag természeti törvényektöl diktált folyamatok és nem kizárólag megtervezett cselekedetek, mivel az utóbbiak csak akkor válnak történetekké, ha megvalósításuk során valami közbejön. Feleségem és jómagam, mint már említettem, 1960-ban összeházasodtunk: ez igazi történet volt: közbejöttünk egymásnak. Életrajz kontingenciák nélkül nem létezik: mi emberek mindig inkább véletleneink vagyunk, mint saját teljesítményeink. Ha Kolumbusz Indiát amerikátlanul érte volna el, ha Piroska nagymamáját farkastalanul látogatta volna meg, ha Odüsszeusz incidensek nélkül gyorsan hazaért volna, akkor ezek voltaképpen nem lennének történetek: elözöleg lenne - mint jövendölés vagy terv - a prognózis, utólag mindössze a megállapítás: sikerült a dolog. A történetek ugyanis - melyekbe az emberek magukban vagy másokkal együtt belebonyolódnak - cselekvések és kontingenciák ötvözetei, cselekedeteinkböl és a velünk történtekböl álló keverékek.

d) Wilhelm Schapp történetfenomenológiája ezért hangsúlyozza, hogy a történeteket - melyekbe az emberek egyedül vagy másokkal együtt belebonyolódtak - el kell mondani, például azért, hogy folytatni lehessen öket. Ez abból következik, hogy a történetek nem elörelátható természeti folyamatok és nem megtervezhetö cselekedetek: csak ha valami megjövendölhetetlen és megtervezhetetlen jön közbe, lesz belölük történet. A kontingenciák, a véletlenek csinálnak belölük történeteket. Csak ha egy szabályosan zajló folyamattal vagy megtervezett cselekedettel elöre nem látható esemény esik meg, kell öket - mint történeteket - elbeszélni. És csupán akkor lehet öket elbeszélni, mivel rendszerint csak utólag tudja meg az ember, hogy történetröl van szó. Ezért kell a történeteket - a cselekedetekböl és a velünk történtekböl álló keverékeket - elmesélni. Mi emberek nem vagyunk mások, mint történeteink; a történeteket el kell mesélni; ezért kell minket embereket elmesélni. Aki lemond az elbeszélésröl, az történeteiröl mond le. Aki lemond a maga történeteiröl, az önmagáról mond le: narrare necesse est.

3. A modern történettelenség és az elbeszélés jövöjének problémája

Ezt a négy pontot kívántam Wilhelm Schapp történetfenomenológiájából kiemelni, melynek alaptézise az, hogy az emberek azonosak történeteikkel s ezeket el is kell beszélni. Mindenekelött azért akartam ezt kiemelni, hogy feltegyek egy kérdést, ami - úgy tünik - körmünkre ég: a történetek fenomenológiájának jövöjét és az elbeszélés jövöjét illetö kérdést.

Ellentét látszik ugyanis fennállni Wilhelm Schapp történetfenomenológiája és ama kifejezett tendencia között, mely a modern világra - beleértve annak filozófiáját is - olyannyira jellemzö: értem ezen a történetekkel szembenálló s a történettelenségnek kedvezö, az elbeszélés, a narrativitás ellen irányuló tendenciát. Ez ad központi súlyt a jelen dolgozat döntö kérdésének: van-e vajon jövöjük a történeteknek? van-e jövöje az elbeszélésnek? van-e jövöje a történetfenomenológiának?

Nem kétes: a modern világ ott veszi kezdetét, ahol az emberek - az egzakt tudományok, a technológia, a közgazdaságtan, az informatika jegyében végrehajtott racionalizálás révén - valóságukat nagystílü formában laboratóriumokban vizsgálható tárgyakká és megtervezhetö cselekedetekké alakítják át. Ez ott történik meg, ahol az emberek következetesen búcsút mondanak történeti eredetük tradícióinak és ílymódon kicserélhetökké válnak. A modern természettudományok csak így képesek arra, hogy az egész világon egységesen hajtsanak végre méréseket, végezzenek kísérleteket és jussanak a különbözö tradícióktól függetlenül ellenörízhetö eredményekhez; csak így képes a modern technika a tradíciók természetesen kialakult adottságait mesterséges, funkcionális adottságokkal helyettesíteni be; csak így képes a modern közgazdaság - a tradíciók szemszögéböl nézve semleges értéket képezö pénzre való hivatkozásssal - a termékeket a globális kereskedelem árújává alakítani át; csak így - a tradícionális nyelvektöl független adat- és képfeldolgozó rendszerek révén - válnak az információk világméretekben egyre gyorsabban továbbíthatókká. Mindez - tehát a modernizáció a fejlödés egyre gyorsuló világában - csak ott lehetséges, ahol szándékoltan közömbössé válik, hogy mely élettörténeti összefüggésekben - milyen nyelvi, vallási, családi, kulturális tradíciókban és történetekben - léteznek azok, akik tudnak vagy csinálnak valamit, csakúgy, mint az, amit tudnak vagy csinálnak: a modern racionalizálások - melyek kicserélhetö embereket követelnek meg kicserélhetö tárgyi világokon belül - az élt világ történeteinek szándékos semlegesítéséböl élnek: a történetek és az elbeszélés tagadásából.

Jelenti-e vajon ez - e kérdést feltenni szükséges és elkerülhetetlen - jelenti vajon ez a történetek végét? A történetfenomenológia - annak Wilhelm Schapptól javasolt formájában - csak a filozófia oly modellje-e vajon, melynek gyártását immár beszüntetik? Arra tekint-e vissza, ami egykoron - a modernitás ellött - még volt és manapság - a modernitás korában - már nincsen: végük van-e vajon ma a történeteknek és az elbeszélésnek? Hogy áll a helyzet a történetek jövöjének és az elbeszélés, a történetek elbeszélésének terén? Elhalnak-e vajon a történetek - elhal-e az elbeszélés - a modern korban? Választ erre az utolsó fejezetben adok.

4. A történeti érzék, a regény diadalútja és a szellemtudományok kiépülése

A modern világban a történetek nem halnak el s az elbeszélésnek sincs vége. Korunk valóságásban valami más történik: sor kerül - épphogy a modern világban és történettelenségének ellenére - éppen ellenkezöleg a történetek nagymérvü konjunktúrájára és az elbeszélés diadalmenetére. Én a kompenzáció teoretikusainak vagyok egyike [...], akik minden lehetö és lehetetlen alkalommal a kompenzáció fogalmával állnak elö. Itt is ezt teszem. Ennek megvan az a hátránya, hogy vannak, akiket ez irritál, de megvan az az elönye, hogy stimmel. A modern történettelenség következtében - kompenzációképpen - a történetek és az elbeszélés konjunktúráján keresztül nagy kiegyenlítödésre kerül sor. Pusztán az ugyanis, hogy a modern eltárgyiasodott világban a történettelenség uralg, korántsem jelenti azt, hogy a történeteket egyszerüen törölni lehetne, hanem felmerül miatta a kérdés: ki veszi akkor gondjába - ha az eltárgyiasodások ezt nem teszik - a történeteket és az elbeszélést? Meg kell állapítanom: a modern világ korántsem csupán az élt világ történeteit a racionalizálás érdekében semlegessé tevö világ, hanem ugyanez a modern világ egyben e semlegesítés kompenzációinak világa is, mégpedig éppen a történeteket és a történetek elbeszélését szolgáló orgánumai révén. Ahol a modern eltárgyiasítások a történeteket kikapcsolják, ott kiegyenlítésképpen a történetek épphogy rögzülnek és központosulnak: a modern világ egyszerre a történettelenség világa és az eltörténetiesítés kompenzatórikus világa. Épp ez juttatja érvényre Wilhelm Schapp történetfenomenológiáját. Nemcsak, hogy nem teszi azt elavulttá, hanem különlegesen fontossá teszi. Itt - anélkül, hogy teljességre tartanék igényt - e történetrögzitö kompenzációk közül hármat nevezek meg. Specifikusan a modern világ részét alkotja

a) a történeti érzék kifejlödése. Éppen azért, mert a modern világ "történettelenné" válik, itt - mint sehol másutt és soha még ennek elötte - a történetiség nagy pozitív témává lesz. Mivel a történetek látszólag eltünnek, ezért épphogy különleges módon rögzíteni kell öket: minél többet racionalizálunk, annál többet kell elbeszélnünk. A modern világ nemcsak, hogy nem mond le a történetekröl, hanem - kompenzációképpen - éppen azokat nagyonis meg kell öríznie. Sohasem dobtak ki olyan sokat, mint manapság; sohasem öríztek meg olyan sokat, mint manapság: nemcsak a kidobott dolgok gyüjtöhelyeinek korában élünk, hanem egyúttal - kompenzatórikusan - az emlékezetben megörzendö dolgok gyüjtöhelyeinek, az elbeszélés nagy orgánumainak korában is. A modern fejlödés- és újításkultúrához, mely a tradícióktól való emancipálódásban látja a jövöt, mely kidobásra csábít és végül még az élt világ történeteit is kimustrálja, hozzátartozik - mint kiegyenlítö tényezö, mint reálisan tényszerü kompenzáció - specifikusan modern jegyként az elbeszélés- és megörzéskultúra felvirágzása, a múzeumoknak, a müemlékgondozásnak, a történelemmel és a környezetvédelemmel kapcsolatos intézkedéseknek, a hermeneutikának mint a szellem birodalmában romosodó épületek szanálásának, a történelmi történeteket elbeszélö tudományoknak létrejötte és konjunktúrája, tehát a - modern korunkban egyre szükségesebbé váló - történeti érzék, annak egyre elkerülhetetlenebbé váló, jövönkre irányuló elbeszélö energiájával és képességével arra, hogy egyre több elmúltat mentsen át az eljövendöbe. Specifikusan a modern világ tartozéka

b) a regénynek mint elbeszélö müvészetnek diadalútja. Nemrégiben Richard Rorty felhívta a figyelmet Milan Kunderára, akit A lét elviselhetetlen könnyüsége c. regénye, egy kontingencia-regény, tett híressé. Egy igen szép esszéjében 1986-ból A regény müvészete címmel Milan Kundera megállapította: nemcsak a reális történetek foglalnak el egyre nagyobb teret, hanem a fiktív elbeszélések is; nemcsak a "history" virágzik modern korunkban, hanem kiváltképp a "story"; s föként felállított egy fenomenológikusan érdekes - Husserllal kapcsolatos - történelmi tézist. Az egzakt európai tudományok karrrierjéhez, melyeknek "krisis"-ét Edmund Husserl 1936-ban fenomenológikusan taglalta, hozzátartozik a regény mint elbeszélö müvészet párhuzamos története, mely "az elméleti szellemet" az individualisztikus "humorista szellemmel" kompenzálja és mely - Kundera szavával élve - "minden müvészetek legeurópaibbja". Galileihez és Descartes-hoz és Newtonhoz és Einsteinhez hozzátartozik Rabelais és Cervantes és Sterne és Goethe és Balzac és Flaubert és Dickens és Tolsztoj, Thomas Mann, Proust, Joyce és Kafka. Eléggé kézenfekvö ezt az újkori párhuzamos történetet is kompenzatórikus történetként fogni fel. Mivel az eltárgyiasodások történettelen világának - az egzakt tárgyaknak, a technikánk, az árúknak és az információknak - javára a történeti "élt életet" figyelmen kívül hagyják, ezért ezt a fajta életet - kompenzatórikusan - rögzíteni kell épp a regény révén is, mely egyidöben jön létre az eltárgyiasodással és mely - mint specifikusan modern elbeszélö müvészet - a történetet rögzíti és éppen ezért a modern jövö számára is nélkülözhetetlen s egyre nélkülözhetetlenebbé válik. Minél többet racionalizálunk, annál többet kell elbeszélnünk: ezért kerül sor épp a modern korban a regény elbeszélö müvészetének diadalmenetére. Specifikusan a modern világhoz tartozik végül:

c) a szellemtudományok létrejötte és kialakulása, tehát a történeti, elbeszélö tudományoké. Tévedés azt hinni, hogy a modern természettudományok történelmileg a szellemtudományok után léptek fel: valójában történelmileg a szellemtudományok léptek fel a modern természettudományok után. Ez fontos és ezt gyakran szem elöl tévesztik vagy nem veszik komolyan. Az a korszak, melyben az egzakt természettudományok megvetették lábukat, a 16. században veszi kezdetét, a korszak, melyben a szellemtudományok vetették meg a lábukat, a 18. században kezdödik: a szellemtudományok - a történeti, az elbeszélö tudományok - fiatalabbak, mint az egzakt természettudományok. Mint orgánumok az élt világ történetei számára - épp mint elbeszélö tudományok - "választ adnak" ezek a modern eltárgyiasított világ történettelenségére, amennyiben éppen most történeteket mondanak el. Megörzö történeteket mondanak el, melyek - például saját múltunkra emlékeztetve bennünket - otthonlét iránti igényünket elégítik ki; szenzibilizáló történeteket mondanak el, melyek - például esztétikus módon - a meglepettetés és a sokszínüség iránti igényünket elégítik ki; orientációval szolgáló történeteket mondanak el, melyek - például a tradíciókkal való azonosulás és az azoktól való eltávolódás révén - az értelemkeresésre és az azonosulásra irányuló igényünket elégítik ki. A szellemtudományok az eltárgyiasodás kifejlödésének kompenzációjaként jönnek létre, [...] amennyiben történeti elbeszélések formájában a maguk ügyévé teszik a nyelveket, az irodalmakat, a vallásokat, a müvészetet és az individuális kultúrákat, s ezt csakhamar világméretekben teszik. Minél felgyorsultabb a modern tárgyi világok elörehaladása, annál megkerülhetetlenebbül van szükségünk - a folyamatossági kultúra fennmaradásának érdekében - az elbeszélö szellemtudományokra. A kisérleti tudományok létrejötte tehát nem a szellemtudományok halálának, hanem megszületésüknek az oka. Ílymódon az egzakt tudományok az elbeszélö szellemtudományokat nem fölöslegessé, hanem egyenesen szükségszerüvé teszik. Ebböl prognózis gyanánt ez következik: a kemény tudományok minden további elörelépése kényszerítöleg egyre szélesebb körü szükségletet fog kialakítani az elbeszélö szellemtudományok iránt is. Az egzakt tudományok modern sikere tehát nem csillapítja és nem csökkenti, hanem valójában létrehozza és fokozza az elbeszélö szellemtudományok iránti szükségletet; minél modernebbé válik a modern világ, annál elkerülhetetlenebbé válnak az elkövetkezendö idöben is a szellemtudományok, más szóval - az élt világ történeteinek racionalizálást szolgáló semlegesítését kompenzálandó - az elbeszélö tudományok.

A feltételezés, mely szerint az elbeszélés a jelen és a jövö világában elhalásra van ítélve, helytelennek bizonyul. Ezt itt kihangsúlyoztuk - többek között - a történeti érzékre, a regény diadalútjára és a szellemtudományok kialakulására történt utalás révén. A történetek és az elbeszélések modern világunkból nemcsak, hogy nem tünnek el, hanem - kompenzációkként és az egyensúly érdekében - modern világunkban épphogy rögzítendök: minél racionálisabbá és történettelenebbé válik valóságunk, annál fokozottabb mértékben válnak az elbeszélések fontossá és központivá benne. Létezik - Harald Weinrich szép Tempus c. könyvében javasolta ezt a megkülönböztetést - egyfelöl "a megbeszélések világa" s másfelöl "az elbeszélések világa". Úgy vélem, mi a megbeszélések világából élünk s az elbeszélések világában; úgyhogy "a megbeszélések világában" hektikusan és gyorsan s "az elbeszélések világában" ejtözve és lassúdadon élünk. Minél inkább és minél eredményesebben válik a modern világ "a megbeszélések világává", annál inkább kell külön rögzíteni benne "az elbeszélések világát". E célból a modern világ a kiegyenlítödés különbözö fajait alakítja ki, a mondottak alapján legalábbis a történeti érzéket, a regényt és a szellemtudományokat. Mindazt, ami modern korunkban - mint elmondandó történet - eltünöfélben látszik lenni, azok épp ellenkezöleg megörzik és a számára jövöt biztosítanak. Minél inkább racionalizálunk, annál inkább kell - élt világunk történeteinek megörzésére - elbeszélnünk.

Ez azt jelenti, hogy Wilhelm Schapp történetfenomenológiája abszolúte fontos: nemcsak, hogy nem mellözhetö filozófikus furcsaság s különösen nem leszállított árú filozófia, hanem a történetek filozófiája valójában modern korunkban teljességgel központi pozícióra tesz szert. [...] A történetek fenomenológiája - védöbeszédével az élt világ történetei és az elbeszélés mellett s kompenzációra, kiegyenlítödésre irányuló lényegével - döntö kezdeményt képez a modern világ filozófiája számára. Annak ugyanis, aki a modern világ eltárgyiasító tendenciáit erösíteni kívánja, a modernitás szellemében annál inkább és azzal egyidejüleg mindenekelött erösítenie kell a történeteket és az elbeszélést, mert épp ezeké a jövö. Minél modernebbé válik a világ, annál elkerülhetetlenebbé válnak a történetek: narrare necesse est.

Olvassa el a Horn András által készített Karl Jaspers fordítást is >> Karl Jaspers: A tragikumról