Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása

IV.fejezet: A tragikum elvi alapú értelmezései

            A tragikus hösök a maguk határszituációjában a tragikus valóságot ültetik át gyakorlatba. Ezt ábrázolja a dráma. A hösök általános kijelentések formájában fejezik ezt ki, melyek a létnek mint olyannak a tragikumáról szólnak. De egy tragikus világértelmezés (tragikus metafizika) szisztematikus kibontása gondolati müvelet, mely csak akkor kísérelhetö meg, ha az effajta irodalmat és vele a világot mint a vizsgálódó szemlélet tárgyát fogjuk fel. A cél itt az, hogy a tragikum egész gazdagságát egyetlen princípium alapján tegyük érthetövé s minden elágazását ebböl vezessük le.

            A tragédiákban elöforduló önértelmezések, módszeresen összefüggéseikbe állítva, a tragikum elvi alapokon nyugvó értelmezéseit eredményezik. Ezek vagy mitikusak vagy pedig fogalmi jellegüek és filozófikusak. Ami futólag már említésre került, azt most összefüggéseiben idézzük emlékezetünkbe.

a) A mitikus értelmezés

            A mitikus értelmezés képekben való gondolkozás, de képekben mint valóságokban. A görög tragédiában ez az uralkodó. A tragikum olyan ábrázolásának, mely az isteneket és a démonokat döntö hatalmakként tartja számon, csak e lényekbe vetett hiten  belül van értelme. Ezen alapszik a görög tragédia távolsága mitölünk. Mi nem áldozunk isteneik oltárán, nem hiszünk démonaikban. De meg tudjuk érteni, milyen szellemi tartalmak hatottak bennük. Összehasonlíthatatlan módon lebilincsel bennünket a komolysága annak, amit itt az alakokon keresztül gondoltak, kérdeztek és válaszoltak. Shakespeare hozzánk való közelsége viszont atmoszférájának közelségén alapul, mely világi színpadon lehetövé teszi számára, hogy sifrekben beszéljen szubsztancializált hittartalmak helyett. Shakespeare-nél nincsenek Eumenidák, Moira, Apolló és Zeusz, hanem boszorkányok, kísértetlátások, mesebeli varázslat, nincsen Prométheusz, de van Prosperó és Áriel, a színészi ábrázolás kereteként nem kultusz van, hanem ehelyett a magasrendü feladat: a világnak tükörként megmutatni, milyen, a valóságról tanúbizonyságot tenni, a dolgok értelmének, a rendnek, a törvénynek, az igazságnak és az isteniségnek a hátterét érezhetövé tenni a számunkra. Emiatt a shakespeare-i tragédiával kapcsolatban mitikus értelmezés nem jöhet szóba.

            A mitikus értelmezés mindenek elött a dolgok irányítására vonatkozik:

            A terveket szövö embernek, aki úgy véli, ö a dolgok irányítója, meg kell tapasztalnia, hogy minden tervezgetése ellenére valami másnak, átfogóbbnak van alárendelve. Nemtudása azt jelenti, hogy tragikus tudásának még meg kell tanulnia, amit nem lát át: a tragikus történés kérlelhetetlen irányításnak engedelmeskedik.

            Ezt az irányítást a tragikus tudás "sorsként" fogja fel. De hogy mi a sors, az mitikusan nagyon különbözö alakot ölt: személytelen névtelen átok, valamilyen gaztett következményeként, mely újabb gaztettek révén generációról generációra öröklödik át - nemzetségi átok - (Aiszkhülosznál és Szophoklésznél), melyet démonikus lények (pl. az Erinnüszök) hajtanak végre, melyet az istenek elöre tudnak s orákulumok formájában megjósolnak és saját beavatkozásaikkal elöbbre segítenek vagy gátolnak. Korántsincs mindig vagy akár csak a legtöbb esetben az ember vétkéröl szó. Valójában a hös joggal mondhatja:

            ... Tetteim /

            Inkább csak elszenvedtem, mint megtettem én [...]

            Semmi sem volt a magam választása [...]

            Magam se sejtve mit cselekszem és kivel:

            Hogy ítélhetsz el öntudatlan tettemért?[14]

            Az embernek be kell látnia:

            Ki tudta megkerülni

            A vészt, a rászabottat?

            Mint ahogy átok van, úgy van ígéret. Éppannyira bizalmat érdemlö, mint amennyira amaz kérlelhetetlen. (Ödipusz a neki tett ígéretnek megfelelö boldog véget ér az Eumenidák szent ligetében.)

            A személytelen, névtelen princípium elsö helyütt a Moira, mely az istenek fölött is úr, melynek azok is alá kell, hogy vessék magukat vagy mellyel a legfelsöbb isten, Zeusz, eggyé lesz (Aiszkhülosz).

            Sors a tüché, a véletlen, mely értelmetlenül, az istenektöl függetlenül, önkényesen uralkodik (Euripidésznél lép fel), késöbb öt magát is istenek rangjára emelik vagy démonizálják mint Tüchét (a hellenizmus idején) vagy mint Fortunát.

            Az irányítás a gondviselés, mely Isten kifürkészhetetlen akarataként a lélek üdvösségének javára uralg (Calderonnál).

            Minden irányítás az emberi cselekedetek közvetítésén keresztül történik, melyek olyasmit idéznek elö, amire az ember nem gondol és amit nem akar.

            A világ a mitikus szemlélet számára isteni és démoni erök hatótere. Ezek névtelenné váló hatásokba fonódnak, melyek az emberekben s az eseményekben s a tettekben mutatkoznak meg. Ezeket az emberek megértik, amennyiben eredetükre, az istenekre és démonokra vezetik öket vissza.

 

b) A filozófikus értelmezések

 

            A gondolkodás képek helyett fogalmakon keresztül akarja megragadni a tragikum voltaképpeni lényegét. Univerzális értelmezéseket kísérel meg:

            A tragikum helye a lét mint olyan. Mindaz, ami van, a negativitásban létezik (minden létezö dialektikájában), melynek révén minden mozgásban van és tragikussá válik. Isten eredendöen tragikus; a szenvedö isten a lét alap-oka. A "pántragizmus" az univerzális tragikum metafizikája. A világ tragikuma a fundamentum tragikumának folyománya. A lét töredezett.

            Azt mondani azonban, hogy a lét alap-oka tragikus, számunkra abszurdumnak tünik. Valódi transzcendálás helyett ebben a leszükítö látszattudásban olyasmit abszolutizálnak, ami a világ tartozéka: a tragikum csak annak jellemzöje, ami számunkra közvetlenül megjelenik (Tragik liegt in der Erscheinung). A tragikumon keresztül átsejlik a lét, a tragikumon át valami más szól hozzánk, amire már nem az jellemzö, hogy tragikus.

            A tragikum helye a világ. A világ-tragikum ez esetben a megjelenö univerzális negativitás: minden dolgok végessége, az ellentétessé hasadt dolgok számtalan volta, minden létezö harca más létezö ellen a fennmaradás és felülkerekedés érdekében, a véletlenszerüség. Ezzel tragikusnak minösül az evilági történés mint olyan, az, hogy ami létrejön, univerzálisan elpusztul.

            Ílymódon azonban a tragikumot nemcsak azonos szintre helyezik a baj, a nyomorúság és a szenvedés minden fajával, amik már eleve, kivétel nélkül, élö létezök belvilágát (innere Erfahrung) tételezik fel, hanem a negativitással általában. Voltaképpeni tragikumról azonban csak az embernél beszélünk.

            Az ember tragikumát két fokozatban észleljük:

            a) Az emberi élet, a cselekvés, a teljesítmény, a siker minden fajának végül is kudarcot kell vallania. A halál, a szenvedés, a betegség, a mulandóság ugyan elkendözhetö, de mindenkire kiterjedöen ezeké az utolsó szó. Az élet ugyanis mint létezés véges, az egymást kizáró és egymás ellen harcoló erök áttekinthetetlen közegében leledzik. Elpusztul. A tragikum már az erre vonatkozó tudás: egy átfogó létfundamentumból következik a megsemmisülésnek és a szenvedés végül is semmiségbe vezetö útjainak minden specifikus alakzata.

            b) A mélyebb és a tulajdonképpeni tragikum azonban csak akkor jön létre, ha a tragikus tudás tudatára ébred a vészes romlásnak, melynek magvai el vannak vetve magában az igazban s a jóban és amely elkerülhetetlenül érvényre juttatja magát:

            Az ellentétekre hasadás alá tartozik a többféle igazsággá hasadás is. Igazság igazsággal áll szemben és a maga joga alapján harcba kell szállnia nemcsak a jogtalansággal, hanem a másfajta igazság alapján álló másfajta joggal. Tragikum azért létezik, mert kiegyenlíthetetlen ellentét létezik. Kerüljön az akár mitikusan kifejezésre a sok istenséggel szembeni szolgálatban, melynek során az egyik istenség szolgálata a másik szolgálatának rovására megy vagy azt akár kizárja; váljék az minden univerzális és szemléletes értelmezés nélkül a jelen tapasztalatává mint egzisztencia harca egzisztenciával, - lényegileg egyazon dologról van szó: az emberi lét formái (Daseinsartung), a szellem, az egzisztencia nemcsak szolidáris közösség keretében lépnek viszonyba egymással, hanem az egymást kizáró harcéban is. Az, ami erkölcsileg szükségszerü, vétekké válik, mert megsemmisít valami mást, ami erkölcsileg nem kevésbé szükségszerü.

            Innen szemlélve bizonyos különbségekre leszünk figyelmesek, melyek lehetövé teszik, hogy kidomborítsuk a voltaképpeni tragikumot. Az univerzális kudarc az emberi lét kivétel nélküli alapvonása: felöleli a véletlenszerü szerencsétlenséget, a végességünk ellenére elvben elkerülhetö vétkességet, az értelmetlen, mert semmire sem vezetö szenvedést. Csak az a kudarc, amit nem idönek elötte - még az esetleges kibontakozás és siker elött - szenvedünk el, hanem ami magából a sikerböl származik, csak az voltaképpen tragikus. Még nem tragikus tudás az, hogy tudva tudjuk: az emberi létet a dolgok általános véletlenszerüsége miatt határtalan kiszolgáltatottság jellemzi, hanem csak az, ha tudatára ébredünk, hogy az igazban és a jóban eredendöen bennfoglaltatnak a végérvényes megromlás csírái: hogy a vélt siker és a vélt fennmaradás legvégsö és legbensöbb szilárdságában is talajtalanságnak vagyunk kitéve.

            Ezért semmiképpen sincs tragikus tudás a kudarcra és a szenvedésre irányuló törekvésben, hanem csakis abban, hogy vállaljuk a veszélyt és annak a nyomán a vétkessé válás elkerülhetetlenségét, az ahhoz tartozó megromlást az igaz cselekvés, a megvalósítás során.

            Nem a "siker vagy kudarc" alternatívájában való gondolkodás érti meg a tragikumot, hanem csakis a mélységbe hatoló gondolkodás, mely a csúcsra felért sikerben pillantja meg a voltaképpeni kudarcot. Van azután a valódiatlan kudarc mint balsiker, véletlenszerü szerencsétlenség, mint a perverz törekvés a kudarcra a megvalósítás helyében, az egyáltalán nem szükségszerü tönkremenetel (Ruin).

        

c) Az értelmezések határa

 

         A ‚tragikus tudás‘ név alatt a lét eredendö szemléletmódjai jönnek létre. De a tragikum egyetlen értelmezése sem kielégítö. A mitikus értelmezés maga nem más, mint a tragikus szemlélet egyik módozata, mely csak a görög tragédiában jut érvényre. A tragikus szemléletmódokat azonban egyetlen fogalmi nevezöre hozni értelmetlenség. Mint szemléleti módok ugyanis mindig többek vagy kevesebbek, mint amit a fogalmakkal dolgozó megértés kifejezésre tud juttatni. Ha a tragikus tudás egyes vonásait - az irodalom tragikus tárgyai alapján - így vagy úgy értelmezzük,  ezzel az egészet korántsem találjuk telibe. Interpretációk, melyek a tragikum univerzális értelmezésének igényével lépnek fel, vagy leszükítik azt vagy pedig egészen másnak a lényegére tapintanak rá, nem a tragikuméra.

         Meg kell különböztetnünk elöször is a tragikus valóságot, másodjára a tragikus tudást, amennyiben ez a valóság tudatosul, harmadjára a tragikum filozófiáját. - A tragikus valóság csak az embert átváltoztató tragikus tudással válik hatékonnyá. A tragikum filozófiája pedig - az értelmezés - vagy a tragikus tudás megmásításához vezet (1) vagy pedig ahhoz, hogy az önálló, eredendö szemlélet nyitott marad (2).

         1. A tragikus tudás  lealacsonyítása tragikus világnézetté

         Minden kísérlet arra, hogy a tragikumot a kizárólagosság igényével mint a lét domináns módját vezessék le, visszás filozófia. Az ellenvetés vele szemben, mint a metafizika minden olyan típusával szemben, mely a létet és a világot levezeti és a létröl vagy Istenröl kijelentéseket tesz, a következö: ezzel abszolutizálás és végessé tétel történik. A mélyértelmü dualizmusok is, melyeket a tragikum eredeteként a lét fundamentumában statuálnak (pl. olyasmi Istenben, ami maga nem Isten), csak viszonylagosan érvényes sifrek a filozófikus gondolkodásban, nem kivezetö utak, melyeket bejárva deduktíve tudáshoz juthatunk. A tragikus tudás maga nyitott, nem-tudó tudás. Visszás az, ha bármifajta pántragizmussá rögzül. Hogy egy tragikus filozófia leszükülése és elferdülése milyen alakot ölt, azt például Hebbelen tanulmányozhatjuk. A tragikum szisztematikus értelmezése nála abszurddá válik, tetejébe még egyhangúvá és fanatikussá. Következménye ennek, hogy spekulatív konstrukció alapján alkot, innen az igazi lelki mélység eltünte egyfelöl a puszta pszichologizálásban, másfelöl a spekulatíve felfokozott nagyszerüségben. Eközben intellektualitása révén villámszerüen találó meglátások és szempontok sikerülnek neki. Tragikus tudata azonban nyomorúság-tudat filozófikus felstuccolás köntösében.

         A tragikum az esztétika fogalmaként egyfajta színt kapott, mely megfelel a tragikum ferde filozófiájának, így ha a tragikumról mint világtörvényröl beszélnek (Bahnsen) vagy tragikus életérzésröl (Unamuno).

         a) A tragikus világnézet legkifinomultabb kisiklására ott kerül sor, ahol a voltaképpeni tragikumot az emberi lét értékévé és lényegévé abszolutizálják.

         A tragikum elválasztandó a szerencsétlenségtöl, a szenvedéstöl, a pusztulástól, a betegségtöl és a haláltól, a gonoszság princípiumától. Mindezektöl elválik a rá vonatkozó tudás módozata révén (elvi alapú, nem partikuláris; kérdö jellegü, nem elfogadó; vádoló, nem panaszkodó), továbbá az igazság és a bukás közti szoros összefüggés révén, úgyhogy a tragikum annál nagyobb, minél magasabb rangúak az involvált hatalmak, minél mélyebb az uralgó szükségszerüség. Minden szerencsétlenség csak azon összefüggésen keresztül válik tragikussá, amelynek része vagy amelyre vonatkoztatják, a szenvedö és az egymást szeretö emberek tudatán és tudásán keresztül, a magyarázat révén, mely értelmet talál a tragikus tudásban. De magában véve nem tragikus, hanem teher, ami  mindenre rátelepszik. A tragikus tudás betör és áttör, de nem küzd le, - túl sokat hagy érintetlenül, elfeledetten vagy magyarázat nélkül. A nagyszerüség szublimáló közegébe csábítja az embert, illúziómentes öszintesége ellenére képes az elkendözésre.

         A tragikum a magasrangúak kiváltságává válik, - a többieknek meg kell elégedniök azzal, hogy a balsors közönyösen megsemmisíti öket. A tragikum nem az ember lényegjegye, hanem az emberi arisztokráciáé. Ez a világnézet az elönyben részesítettek beállítódottságaként fensöbbségessé és szeretetlenné lesz, az önértékelés felfokozásával vigaszul szolgál.

         A tragikus tudásnak megvannak tehát a maga határai: nem nyújt totális világmagyarázatot. Az univerzális szenvedésen korántsem lesz azt megmagyarázva úrrá; nem ragadja meg az egészét annak, ami az emberlétben szörnyü és megoldhatatlan. Ez kitünik abból, hogy az emberi élet olyan reális tényezöi, mint a betegség, a halál, a véletlen, a nyomor és a gonoszság ugyan a tragikum megjelenési formáivá válhatnak, de önmagukban még nem számítanak annak, mert nem tragikusak. A tragikus világnézet a nagyszerüség fényében sütkérezik és fölébe emeli az embert a realitásnak, oly beteljesülésnek köszönhetöleg, mely maga másfelöl nem egyéb, mint szerencsétöl kísért ajándéka a mintegy egész jól kiütö kudarcnak. Ezzel azonban e szemlélet tudatunkat beszükíti. Amennyiben  ugyanis a fentiekkel megváltja az embert, az csak annak az árán történik, hogy elkendözi a valóság mérhetetlenül elszörnyesztö aspektusait. A vigasztalan, értelmetlen, szívszaggató, tanácstalanságba kergetö, magával tehetetlen szerencsétlenség segítségért kiált. A tragikus világnézet a nagyság nélküli nyomorúság mindezen reális megnyilvánulását félretolja, mint olyasvalamit, ami a vak fenségesség felöl nem méltó figyelemre. Az ember azonban iszonyú, minden tragikus fellendülés nélkül való realitásaiból a megváltás felé törekszik.

         A szeretet nélküli vakságnak megfelel az esztétikus felvizezés azokban a közkeletü fordulatokban, melyek a tragikumot telibe találják s mégis visszájára fordítják, mert igaztalanul eltávolítják látókörünkböl a realitást és igen olcsó módon megszabadítanak a világ tényleges bajaira vetendö pillantástól: a tragikumban az élet értéktelensége mint olyan kerül ábrázolásra, értéktelensége az individuális, véges létnek; - a nagyság bukása épp a nagyság jellemzöje; - a világ úgy van megtervezve, hogy a rendkivüli ember elbukjék és megsemmisüljön. Az ilyesfajta felfújt és általános megfogalmazásokkal, melyek minden pontatlanságuk ellenére olyannyira szemléletesnek tünnek, hamis látszat keltésével kihazudják a világból az ember tényleges, pontosan meghatározható törékenységét.

         b) Minden tragikus világnézetben elvész a tragikus tudás polaritása. Az eredendö szemléletben a tragikum elválaszthatatlan a töle való megszabadulástól. Ha a tragikumot megfosztják ellenpólusától, mint csak-tragikumot önmagára korlátozzák, akkor talajtalanság lesz az eredmény, mely egyetlen nagy tragédiának sem szolgál alapul.

         A csak-tragikum alkalmas arra, hogy a semmi elkendözésének szolgálatába álljon, ahol hitnélküliség szeretne magának külsö formát adni. A nihilista ember fennhéjázása a tragikus nagyság segélyével a heroikus öntudat patetikusságáig magasztalja fel magát. Ahol a komolyság elveszett, ott az ember a tragikum heves izgatószerével a látszólagos komolyság élményét szerzi meg magának. A germánok világára, a szágákra és a görög tragédiára hivatkoznak. De amiben ott hittek és ami valóság volt, abból nem-hitt pótlék lesz a semmi számára. Nyelvi fordulatokban használják fel -  vagy azért, hogy a maguk heroizmus nélkül elsüllyedö létét heroikusan értelmezzék, vagy akár azért, hogy a kényelmes élet biztonságában heroikus érzelmek révén olcsó áron ál-értéket kölcsönözzenek maguknak.

         A tragikus világnézet effajta meghamisításában azután sötét ösztönök képesek kitombolni magukat: az értelmetlenség, a kínzás és megkínzatás kéje, a rombolásé mint olyané, a düh a világgal és az emberekkel szemben, párosulva a dühvel, melyet az ember saját megvetett léte iránt érez.

 

2. A tragikus tudás lényege

 

         Ahelyett, hogy a tragikus tudást spekulatív dedukcióval rendszereznénk, s ahelyett, hogy azt polaritás nélkül tragikus világnézetté abszolutizálnánk, inkább úgy kell azt értelmeznünk, hogy megörizze a maga eredendö szemléleti módját.

         Az eredendö tragikus szemlélet fiktív alakokon keresztül történö kérdésfeltevés és gondolkodás; ebben a tragikus tudásban továbbá mindig jelen van a tragikum feletti gyözelem, azonban nem tanok és kinyilatkoztatás által, hanem figyelmezve a rendre, a jogra, az emberszeretetre; bizalommal rendelkezve; a dolgokat nyitva hagyva; megmaradva a kérdésfeltevésben magában - válasz nélkül.

         A tragikus tudás növekszik az ellentmondásokon keresztül, anélkül, hogy megoldaná öket, de anélkül is, hogy megoldhatatlanságukat végérvényesnek tartaná. Ezért a tragikus tudás soha nem teljesedik ki, kiteljesedés csak magában a szemléletben van, a kérdésfeltevések mozgásában.

         Meg kell öriznünk az eredendö tragikus szemléletet. Szabadon kell tartanunk a valódi történetiséget, mely a tragikus szemlélet forrása és beteljesülésének helye.[15]   Nem kell megokolni akarnunk, ami volt, ami lesz és ami mindig van, hanem odahallgatni arra, ami hozzánk kíván szólni. A filozófia feladata nem az, hogy a véges világtudás analógiájára a tragikus kategóriákat alkalmazza a létre vonatkozó totális tudásra, hanem hogy szavakat találjon a sifrekböl hallottakra. Ezért a tragikus szemlélet mítoszai, képei, történetei igazságot tartalmazhatnak anélkül, hogy lebegö többértelmüségüket feladnák.

         Az eredendö tragikus szemléletben, ha tisztán megörzik, bennfoglaltatik már az, ami a filozófiát tulajdonképpen kiteszi: mozgás, kérdés, nyitottság, - mély érintettség, csodálkozás, - elkötelezettség az igazság mellett, illúziómentesség.

         A filozófia számára a tragikus tudás az eredendö szemlélet kimeríthetetlen forrását képviseli. A filozófia érezheti ugyan saját tartalmának azonosságát a tragikus szemlélettel - például Shakespeare-ével -, anélkül, hogy ezt a szellemi tartalmat azonos módon tudná szavakba önteni. Elveti azonban e tartalomnak tragikus világnézet formájában megvalósított racionális rögzítését.

         Vázlatunk a Mindent Átfogó sokféle megnyilvánulási módjáról, a kettészakítottság sokféleségéröl és az egység eszméjéröl egyben teret ad a tragikus tudás értelmezésének. A tragikum az egységtelenségben jön létre és annak következményeiben a jelenségvilág területén. Ez azonban nem dedukció, hanem csak a jelenség felderítése. A jelenség mindenkori megromlása (Verderben) abban gyökeredzik, hogy az eggyéválás nem vezet harmóniához. Mivel az egységesülés az idöbeli létben kudarcot szenved, az egység (das Eine) a tragikum formájában jelenik meg. Ezzel azonban kifejezésre juttattuk, hogy a tragikum nem abszolút, hanem a felszín jellemzöje. A tragikum nem a transzcendencia tartozéka, hanem az idöbeli jelenségé.[16]

Olvassa el Horn András tragikum-elméleti írását is >> Horn András: Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez

Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása