IV. Ellenállás a magát túlfeszítö ésszel szemben

a) Az észtöl támasztott igény: újrakezdés

    Az ész helyzete: hordozottság

         Eredetileg az ész a világot, az emberi világképet, az ember berendezkedését a világban eleve adottként elfogadja. Ezen az adott kereten belül mozog, csupán részben próbál rajta itt-ott javítani. Csak a görögöknél s késöbb, még fokozottabb mértékben az újkorban ébred magára s válik naivul alkalmazott képességböl önmagának tudatában lévö rációvá. Magán kezdve el a dolgot, saját princípiumaiból kiindulva mindent újjá akar építeni.

         Ez áll 1. a külsö természet vonatkozásában. A megismerés a világot most már ne csak értelmezze, hanem elemezze is és építököveiböl rakja azt ismét össze. Ez már átvezet (v.ö. 3) annak gyakorlati átalakításához. "Adjatok nekem anyagot, világot akarok abból építeni": Kant (Az ég fejlödéstörténete).

         Áll ez 2. az emberre hagyományozott állítólagos igazságok vonatkozásában. Az ember szeme forduljon, így Platón a barlang-hasonlatban, az eddigivel ellenkezö irányba. Az ész meg akarja fosztani trónjától minden a filozófia elötti korban kialakított, majd késöbb a hagyományból átvett meggyözödést. Míg a konzervatív Descartes e meggyözödéseket másodlagosan még megtartja, a késöbbi radikalitás számára ezek megannyi leleplezendö elöítéletté válnak.

         S végül 3. az autonóm ész a technikai, gazdasági és társadalmi kerettel is szembefordul. Ez se legyen most már másoktól ránk hagyományozott és eleve adott valami, hanem olyasmi, amit az ész maga akar és maga hozott létre. Az észnek kell a történelmet is meghatároznia, az embert mint igazából humánus lényt neki kell még a jövöben egyáltalában létrehoznia: íme, az emberi nem önkonstitúciója!

         Az emancipált ész és annak objektivációs formái, a fiolozófia és a tudomány, nem a már meglévöt építik azt folytatva tovább, mint ahogy a monoteizmus sem épül a politeizmusra, hanem szakítanak azzal, ellene fordulnak s felkelnek ellene, tagadva azt, minthogy újat kezdeményeznek. Nem jönnek folyamatosan az élet értelmezéséböl létre, mint Diltheynél. Nem akarják immár elfogadni azt sem, ami problémamentes elöfeltételnek tünt, hanem újra akarják azt teremteni. A már megteremtett világban új kezdetet akarnak létrehozni, másodszor meg akarják azt teremteni. -

         Csakhogy az ész késön jelenik meg, méghozzá olyasvalamin belül, ami függetlenül töle már megvolt. Büszkén a maga aprioritásaira létrehoz mint egész egy hatalmas aposteriorit. Az emberi ész egy fond inhumain [nem-emberi alap] (Merleau-Ponty) "megéltvilágbeli" (Husserl) talapzatán nyugszik. Még az sem belöle származik, amivé a dolgokat át akarja alakítani. Az átalakítás ezenfelül mindig is csak relatív és részleges. Manapság szokásos lebecsülni az ontológiát és az antropológiát, mivel mindkét tudományág merev változhatatlanságokat tárgyaz s a változást, a jövöt nem veszi figyelembe. A szemrehányás túllö a célon. Az, ami megváltozhat, azonosként megmaradó rétegen nyugszik. Az ontológia, az antropológia és a történetfilozófia nem alkotnak egymást kizáró ellentéteket.

         Az ész nem köszönheti magát saját erejének. Mielött elkezdene töprengeni önmaga felöl, már létezik. "Utólag" veszi át még önmagát is saját maga felöl töprengöként. Amellett, amit a természet csinál az emberböl - hogy magunkévá tegyük Kant e megkülönböztetését -, maga is csinál ugyan valamit önmagából s így az eszéböl is. Esze sohasem tisztán természetszerü ész és nem is holmi gyúrmány természetes adottságokból és történetileg, társadalmilag létrejött összetevökböl, hanem mindig is a maga teljességében történelmileg specifikált. Ennek ellenére azt a hét képességet, melyet Gehlen benne megkülönböztetett, csak a ratio naturalis alapján képes tökéletesíteni.

         Nincs tudat öt hordozó élet nélkül, amit szintén nem ö alkotott, hanem mindig már csak arra ráépülve leli fel önmagát, annak érdekei irányítják és szabnak határt neki. Képes ugyan arra, hogy felülemelkedjék ezeken az érdekeken, de még a legetikusabb utópia sem keres ideális állapotot tiszta intelligenciák számára, hanem csakig életteli lényeknek. Az ember ismer célokat, melyek eléréséhez az ész ugyan segítségére lehet, melyek azonban nem belöle származnak. Az érosz és a társadalmiság az embernél már antropológiailag is más funkcióval rendelkezik, mint az állatnál, s ezek maguk teremtenek sajátos feladatokat a maguk számára. Ugyanez áll mindenfajta - nemcsak az esztétikai - kreativitásra is. A humánumot nem egyedül az ész teszi ki.

         Nincs tudat vele szembenálló és elötte már mindig is meglévö világ nélkül. Nem magából meríti, hanem kívülröl fogadja magába mind azt, ami megismerendö, mind pedig a megváltoztatásra serkentö kihívást. Minden észen keresztüli javulás már eleve feltételez anyagot a megjavításra. Ahhoz, hogy az ész szabadságot és egyenlöséget akarjon, kell már lennie egyénnek, akit fel kelljen szabadítani, kell lennie társadalomnak, melyben az egyenlöséget meg kell valósítani. Az ész soha nem kezd tehát semmit sem elölröl, és ha eltünik elöle az anyag, amelyböl számára feladat támad, üressé válik.

         Észlényként az ember egyben hagyománylény is. Az észnek nem kell folyvást újonnan felfedeznie, döntenie és feltalálnia, hanem támaszkodhat arra, amit korábbi ész már elötte megtett. Ezáltal a maga dolgát mindig már magasabb szinten kezdheti el. Azt, amit ráhagyományoztak, kritikusan meg kell ugyan vizsgálnia, ennek ellenére antropológiai rendeltetése mindig az is, hogy megformáltassa magát attól, amit már mások megtaláltak, végiggondoltak, formába öntöttek. Az ész amennyire eredetiség, annyira modellálhatóság is. A humánumot nem  egyedül a teremtö szabadság teszi ki.

         Az archaikus módon a már adottba beépülö ész ugyan nem fejti ki egész erejét, tud azonban valamiröl, amit a teljesen magából kiindulni akaró ész elveszített. Az archaikus ésszel találozik  e vonatkozásban a vallás, amely azzal, hogy köszönetet mond a korántsem magától értetödöen nekünk ajándékozott javakért, tudatosítja bennünk azt, ami minden tölünk megszerzett dolgot megelözöen nekünk már eleve adva van.

b) Az ész és az intézmények objektív szelleme

         Hegel és Marx kimutatták, hogy amit az ember megalkot, az öntörvényüségbe csaphat át. Noha imént még hozzánk tartozott, íme, kicsúszik a kezünkböl és mintegy magában álló objektivitásra tesz szert. A késöbbiek számára aztán ez az objektivitás is ahhoz tartozik, amit az ö eszük már adottként lel fel és amiböl kiindulhat.

         Az etikailag és pedagógiailag leszükült pszichológia már az ókor óta is csak két indítékot ismer, melyek között az embernek választania kell és melyeket az ellenségesként szembeállít egymással: a racionális és az emocionális indítékot. Az individuális, a történelmi és társadalmi összefüggésböl kiszakított lélek e két indítékához hozzáfüzendök azonban a tradicionális indítékok (Max Weber). Ezek kettéágaznak. Egyfelöl olyan meggyözödéseknek és értékeléseknek megfelelöen viselkedünk, melyekre nem magunk jutottunk, melyek korábbi idökböl, másoktól származnak, kiknek inditékait immár nem ismerjük, és melyek öket megörzö környezetünkböl belénk áramlanak. Ezektöl függetleníteni magunkat annál is nehezebb, mivel ez eszünk részéröl külön megeröltetést tételez fel, ezenfelül az egyes embert szembeállítaná a maga csoportjával. Másfelöl azonban, és ezt második viselkedési típusként az elöbbitöl meg kell különböztetnünk, "kívülröl irányítottként" nemcsak tradicionális nézeteknek megfelelöen viselkedünk, hanem a szilárd alakot öltött "intézményeknek" megfelelöen is, melyeket valaha ugyan mi alapítottunk, melyek azonban önállósultak és - ámbár emberek hordozzák öket - azoktól független tartósságra és jelentöségre tettek szert. Tehát egyfajta észnek felelünk ugyan meg, de nem a magunk szubjektív eszének, nem is csak korábbi szubjektív észnek, hanem olyasnak, mely más halmazállapotba csapott át és mely az intézményekböl, mint azoknak szerves részét képezö logos lép elénk. Az intézményeknek megvan a maguk autonóm "szelleme" (Staats"raison", esprit des lois).

         A naturalizmus, az utilitarizmus és az eudémonizmus [= a boldogság mint legföbb jó] tévesek, mivel úgy vélik, egyetlen célunk természetes szükségleteink kielégítése, hasznunk és boldogságunk keresése. Ezzel az emberlétnek csak a felét fogják át. Legalább annyira intézmény is vagyunk, mint amennyire szükséglet, söt az elöbbi bennünk a magasabb, a felülröl lefelé formálólag ható réteg. Intézmények hordozóiként és tagjaiként gyakran csak közvetve cselekszünk a magunk javára, söt annak néha ellene is dolgozunk. Az intézmény rendszer-diktálta célszerüségével, az intézmény fenntartásával és tökéletesítésével olyannyira azonosulunk, hogy - jóllehet az végsö soron "az emberért van" - ezt elfeledjük és úgy viselkedünk, mintha mi lennénk öérte. Ha az ö megbízásából cselekszünk, indítékunk már nem a mi bensönkböl fakad, hanem valójában "a hajtónyomaték áthelyezésére" (Bürger-Prinz) kerül sor, méghozzá abba, amit Mac Iver "objektívának" nevez. Ez analóg a valamilyen tárgyon végzett munkával, aminél is a "cselekvési körben" (Gehlen) a tárgy reaktív mozgása, a módja annak, ahogy az természeténél fogva kezelendö, saját szándékunk irányító mozzanatává válik.

         Helytelen lenne az intézményekben csak az eredetüket képezö emberi akarás objektivációit látnunk, mely e kerülöúton át alávet magának másokat. Már létrejöttük sem mindig céltudatos, hanem csak közvetett: "a célok heterogenitásának" tulajdonítható (Wundt, Mac Iver unpurposed resultant-jai). A már meglévö intézmény fejlödését sem csak emberek irányítják, hanem az intézmény maga teszi érezhetövé, milyen szükségletek és tendenciák lakják, hogyan kell továbbformálni. Az embereknek igazodniok kell ezekhez az objektív tendenciákhoz, létrehozóként is csak feladatot teljesítenek.

         Az intézmények magasztalója volt már Hegel is: csak a házasságban találja meg a szeretet, csak az államban az igazságosság a maga teljesen kidolgozott formáját, és a szellem e magasabb rendü állapotán keresztül azok visszaáramlanak elevenné tevödve - ma azt mondanók: interiorizálva vagy ismét szubjektivizálva -, erösebb formában hordozóikhoz. Az intézményekben objektív bölcseség rejlik, magasabb szinten, mint amelyre a mi kicsiny szubjektív szellemünk valaha is felszárnyalhatna.

         Korunkban Arnold Gehlen az intézmény filozófiáját az antropológia [a személyt kiegészítö] második felének rangjára emelte. Azzal, hogy az intézmények a személyt átfogják, ki is tágítják annak a horizontját, tartást és stabilitást kölcsönöznek neki. Az intézmény oly mértékben formálja az embert, ahogy az a maga esze alapján erre sohasem lenne képes. Azáltal, hogy leveszi válláról a terhét annak, amit a szubjektív indítékok keresésének s az önálló döntésnek szükségessége állandóan jelent, az intézmény szabaddá teszi a szellemet új és magasabb nívójú elhatározásokra.

         Másfelöl viszont az intézmények az egyén szabadságát korlátok közé szorítják. Rajtuk keresztül uralom alatt áll, ha nem is emberek, de legalábbis formák uralma alatt. Emiatt restaurációs szellemet lobbantottak Gehlen szemére. A szemrehányás annyiban igazságtalan, amennyiben Gehlen nem korábbi intézményt akar korszerübb intézmények elöl megmenekíteni. Csak az intézménynek mint olyannak a szükségszerüségét védelmezi valamennyi intézmény megszüntetésével szemben. De már ez is ellentmond a tekintélyellenes ethosznak. Az öntudatos és korlátlan racionalitás elve ellentmondani látszik az intézményesítettség elvének mint olyannak. A ráció magában foglal egy bizonyos szabályellenességet, a neki elöírt és öt megszorító rend elleni lázadás egy mozzanatát, mivel a töle magától felismert célt óhajtja megvalósítani. Kétségbe vonja a rend megokoltságát, legalábbis érvényét még ma is. De a legitím rend és a ráció között is támad feszültség pusztán azáltal, hogy az szembenáll a ráció újrakezdésre és öntevékenységre irányuló tendenciájával. Ma nem egy területen, úgy tünik, az elöírások és a kontrollok lazulófélben vannak, míg más területeken egyre sürübbé váló, bénítólag ható szövevényt borítanak ránk, ami azután egyre nagyobb ellenállást vált ki. Az intézményeknek mint olyanoknak higher irrationalism-ot tulajdonítanak (A. Rivero), s ez "objektív irracionalitásként" tartósabb hatással rendelkezik, mint a margin group-ok [a tásrsadalom szegélyén élö csoportok] csak szubjektív s ennek megfelelöen hatástalan irracionalitása.

         Georg Simmel számára a történelem alaptörvénye, hogy a szubjektív szellemnek egyfelöl objektiválódnia kell, mert csak a maga tükrében ismeri meg önmagát, mert objektiváltként pregnánsabbá és gazdagabbá válik, mert az élet megformálva gyarapszik. Másfelöl van életgyarapodás a formán kívül és a formán alul is. A késöbbi életnek már nem felel meg a korábban megalkotott, de még mindig uralmon lévö forma. Ahogy valaha a forma a bensöt kibomlasztotta és megerösítette, úgy korlátozza és elnyomja azt most. Ezért át kell alakítani vagy szét kell törni egy újabb, most megfelelöbb objektiváció érdekében. A történelmi ide-oda ingás e folyamata Simmel szerint immár véget ért. A forma termötalaja kitermelte magából, amit ki tudott termelni. Korunk ezért (1918-at írunk!) vallást keres vallás nélkül, "szabadszerelmet", az expresszionizmusban müvészetet elözetes döntés alapján uralomra jutó stiláris norma nélkül. A tisztán szubjektív dinamika most emancipálódni akar.

         Az objektív szellem ilyen leépülése a mindent megszabó szubjektív szellem javára azonban korántsem csak az expresszionista korszak tendenciája, hanem régi álma az emberiségnek. Hajlik ez arra, hogy a mereven megszabottat bosszantó béklyónak, spontaneitása megcsorbítójának érezze. A társadalmi normákkal ellentétben álló önmeghatározást, melyet Rousseau kezdetben csak a gyermekkel szemben akart jóváhagyni, a Sturm-und-Drang-mozgalmak általánossá szeretnék tenni. Az egyes ember azt reméli, inkább lesz azonos önmagával, ha a maga itt-és-most tevékeny eszét müködteti, mint ha korábbi, formába merevült észt vesz át. Az ember áll itt szemben az objektívával, az eredendö, diszkontinuus pillanat a múltból fölébe tornyosuló, egybekötve elkötelezö tradícióval, az élet közvetlensége az idegen, kívülröl jövö kényszerrel.

         Észrevétlenül azonban s talán elkerülhetetlenül is, mivel közös ellenlábasuk, a forma, a rend, egybefogja kettejüket, a szellem ellenzékisége, mely a rendet azért akarja lerázni magáról, mivel annak fölötte áll, mivel képesnek érzi magát önálló megoldásokra, átcsap egyfajta "alulról jövö" ellenzékiségbe, melyben ösztönszerü kaotikusság fellázad mindenfajta rend ellen s lerombolná azt szíve szerint, nem azért, hogy új, idöszerübb individuális formát, hanem azért, hogy önmagát állítsa annak a helyébe. Az embertelen uralommal és a kiürült konvencióval szembeni dachoz ezzel rosszakarat társul a törvény mint olyan ellen. Már primitív törzsek beszélnek egy szigetröl, ahol mindaz, amiért náluk megtorlás jár, a mennyek engedélyét élvezi. A felépítövel szövetkezik a leromboló, a továbbmozdító utópiával a retrográd módon mindent egyenlösítö lázadás, az inspirált emberrel a bünözö. Az emancipatórikus ész felbomlasztja az elnyomó formákat, ezzel azonban felszabadítja a vakon tönkretevö felgerjedést is és végül öt magát is lehengerli az anarchisztikus furor.

c) Az ész és a cselekvö személyek

    A kritikus és a teremtö ész

         Ha az ész a cselekvés lefolyásának egyik mozzanatát képezi, akkor másként kell, hogy viselkedjék, mint ha magára hagyva gátlástalanul elméleti hajlandóságainak élhet. Ha közösségek cselekvéséröl van szó, ez még világosabban mutatkozik meg, mint ha az egyes ember cselekszik, akinél a cselekvö és a gondolkodó egy s ugyanazon személy.

         Mindenki, aki cselekszik, feladatok elött áll, melyeket illetöen záros határidön belül döntésekre kell jutnia. Az észnek megvan a maga pillanata és megbízatása, amennyiben az ilyen döntéseket elökészíti és irányítja. Ezzel szemben rossz segitség, ha Hamlet-szerü tépelödések révén a döntést a gyümölcsözö pillanaton túlra odázza el - ami nem esik nehezére, hiszen a másik oldal is rendelkezik jó érvekkel -, vagy ha egy testület egyszer már meghozott döntését ö utólag megtámadja s kivitelézését kritizálja. A cselekvésnek ugyanis ragaszkodnia kell a maga döntéseihez. Ha az kötelezö erejünek tartaná az ész csak most elhangzó akadékoskodásait, sohasem kerülne sor az akció véghezvitelére, ill. egy maradandó rend megteremtésére. Ugyanazon ész, melynek a cselekvés a maga céljait és eszközeit köszönheti, egy bizonyos ponttól kezdve veszéllyé válik, melytöl tartózkodnia kell.

         Abban a korban élünk, amikor minden területet tudományossá tesznek. Ahogy az egyes ember döntései, úgy a nagy szervezetekéi is legyenek lehetöség szerint tudományosak. A végsö cél az, hogy a politikát gép csinálja. Ennek ellenére a cselekvö emberek ösztöne mindig is berzenkedett az ellen, hogy "filozófusokból legyenek a királyok", bármennyire is rá legyenek szorulva a szakértök tanácsaira. A cselekvés más valami, nem csak belátható tételek lefordítása a realitás nyelvére. Rendelkezik ezenfelül egy sajátlagos minöséggel, ami épp a kognitív tényezö kizárólagos figyelembevétele esetén nagyon is könnyen veszendöbe mehet.

         A cselekvésssel összehangolt ész maga is tudja ezt és müködésében igen  helyesen beilleszkedik az adott egész összefüggéseibe. Még annak a döntésnek is, amelyet eredetileg ellenzett, érintettként alárendeli magát. Nem akarja a meglévö jogot, ameddig az nolens-volens még érvénnyel rendelkezik, egy esetleg töle felismert jobb jog érdekében kiforgatni sarkaiból. Csak abban a pillanatban lép elötérbe, amikor remélheti, hogy nem bénítólag hatna, hanem egy újabb fordulónál az irányt befolyásolhatja. A cselekvés összlefolyásában csak néhány pont az övé, ezekre várnia kell és észre kell öket vennie. Ha túlfejletten csak önmagáról tudva, minden lehetö pillanatban legszívesebben beavatkoznék, akkor minden okossága ellenére is csak kárt okozna. Vannak típusok, akik az objektíva megkárosítását keresik, abban a reményben, hogy az általános káoszban kivonhatják magukat az egyébként érvényes mércék hatósugarából és hogy a krízis hullámai magasabbra lökhetik öket. Ezek a típusok épp túlfejlett, helytelen idöben mozgósított eszükön ismerszenek meg. Velük szemben résen ajánlatos lenni.

         Az ész már mindig is túl van azon, ami már van, tagadja azt az eljövendö jobb kedvéért. A régi létet célirányos folyamattá akarja cseppfolyósítani. Ennek ellene szegül a hatalomba immár befészkelödött tényszerüség.. Ez szereti a maga márcsak-ilyen-a-helyzet-jét, védelmezi és állandósítani akarja azt. Ebben rejlik minden konzervativizmus ésszerütlensége. Azzal, hogy akadályozza az újat, egyben akadályozza a történetileg elötérbe nyomulót. Mégha a meglévö a maga állandósulni akarásával az élet felöl igazolt lenne is - nem akarhatja elvégre saját pusztulását -, az eszme felöl mégsincs igaza.

         De ez csak féligazság. Egyfelöl lehet a megvalósítani szándékolt új egyben a rosszabb is, fakadhat rövidlátó észböl, puszta divatból, kísérletezö kedvböl, akár romboló szándékból is. Joggal védekezik ez esetben a bevált régi az állítólagos haladás ellen. Az ilyen elhárító harc nem reakciós.

         Másfelöl pedig a folyamat, akár a javulás felé vezetö folyamat is, nem lehet szakadatlan, egyetlen nagy áradás. Szüksége van megállóhelyekre, ahol a mindenkor elért cél már hatással lehetett az életre és így próbára tehetö. E pontokon a folyamat kipiheni magát és számot vet önmagával, ami annál is szükségesebb, mivel voltaképpen nemcsak egy eleve rögzített cél felé törekszik, hanem a mindenkor elért lépcsöfok tapasztalatait a legközelebbi fok érdekében gyümölcsöztetnie is kell. Váltakozó ritmusról van itt szó, mint a biológiai nemek változásánál, mely egy bizonyos fajta stabil fázisában mindig szünetet tart. Ezért van meg a megörizni akarásnak is a maga jogosultsága a szüntelen újítani akarással szemben, már ha azt nem abszolút, hanem csak idöleges értelemben fogják fel. A konzerválásból is ész szól; ész nemcsak a feszegetö és jövöfélben lévö erök oldalán keresendö.

         A kritikának két formája van. Az egyik az olyan negatívumot veszi célba, ami felszámolható. Ezzel a cselekvés szolgálatában áll. A másik olyan negatívumra utal, ami a legkülönbözöbb formákban a dolgoktól elválaszthatatlan. Puszta szemlélödés alapján akár igaza is lehet. Azzal azonban, hogy ez is reformokat követel, alapjában véve nem javít semmin sem. A reform után is megmarad ugyanis a negatívum - ha ugyan talán most egy más ponton. Az utópikus ész funkciója abban áll, hogy ne feledtesse el velünk egy "jobb világrend" eszméjét. Ha azonban utópiából származó kritikáját közvetlenül fennálló állapottá akarja változtatni, akkor többet rombol le, mint amennyit felépít.

         Mindenfajta létrehozatalhoz hozzátartozik a hit abban, hogy jó úton járunk. A kritika,  a jogosult is, ennek ellenére méltánytalanná válhat, ha ezt a hitet érvei terrorjával megsemmisíti és ilymódon a létrehozatalt egyáltalán megbénítja. A kritikus ész felismeréseit nem lehet minden további nélkül a létrehozó ész felismeréseire váltani át, annál is kevésbé, mivel az, aki kritikusként éles szemével megnyer minket, gyakorta képtelen valamit is létrehozni. E két észforma viszonyában a keverék aránya a döntö. Teremtö ész kritikai ész nélkül naiv, kritikus ész kreativitás nélkül nihilisztikus.

d) Ész és döntés

         Mindeddig az a benyomás támadhatott, mintha az ész mindenkor a legjobb és mindenkitöl egyaránt belátható eredményre tudna jutni; amibe még belejátszik az a meggondolás is, hogy életünket mi az intézmények szellemének megfelelöen éljük és hogy cselekvö személyekként a korábban meghozott döntésekhez ragaszkodunk.

         Csakhogy az, hogy az ész matematikai és tudományos feladatokat egyértelmüen és evidens módon old meg, korántsem képesíti ilyen megoldásra minden más kérdésben is. Az, hogy mint észnek mindig kell valamiféle megoldást találnia, csak az ész mítosza, mely naponta kérdésessé válik, mihelyt egy vezetö testület tanácskozásra ül össze. Még a tudósok is közmondásosan hajba kapnak egymással. Az ész az egyik érvvel ezt javasolja, egy másikkal amazt. Teljesítöképessége inkább negatívnak tünik: képes ostoba javaslatokat mint ostobaságokat leleplezni és azokat kizárni a lehetöségek szükebb köréböl, melyen belül a döntésnek meg kell születnie. Fel tud sorakoztatni több optimális lehetöséget, attól függöen, mely szempont látszik nagyobb súlyúnak. Ezzel szemben nagyon is gyakran nem képes azt a kijelentést tenni: ez a javaslat az ész javaslata, az összes többi nem eléggé jól informált és rövidre zárt érvelésen alapszik. Minden egyes résztvevö elöállhat ugyan efféle javaslattal, ezt azonban nyomban relativálják azoknak az ellenjavaslatai, akik ugyanannyi tapasztalattal és ugyanakkora szellemi erövel rendelkeznek, mint ö. Gyakorlatban végül is megszületik a döntés, nem mintha vele garantáltan a legjobb javaslatot választották volna, hanem mert van egy igen ártalmatlan mód, hogy egyáltalában döntésre kerülhessern sor: az esetlegesen többséget alkotó szavazatok ítélete. Ebben mindig az is tükrözödik, hogy melyik nézetet adták elö legutoljára a legretorikusabb formában.

                                        Csupán a pillanat dönt

                       Az ember éltéröl és sorsa fordultáról.

                       Tanakodjunk még oly hosszan, minden döntés

                       Egy pillanatnak müve csak.

                                      (Goethe: Hermann und Dorothea)

         Hagyjuk most el a szituációt, melyben az illetékesek köre egy általános érdekü kérdést vitat meg, s vegyük szemügyre egy olyan ember szituációját, akinek egy személyes életkérdéssel kell megbirkóznia. Tegyük fel, hogy a sztoikus "szenvedélyt" az illetö már lebírta s kész és képes arra, hogy "észokokra" hallgasson. Most azonban elsöhelyütt benne is, mint egyes emberben, fellép ugyanaz, amit egy tanácskozó testületnél láttunk (méghozzá minél körültekintöbb és éleseszübb az illetö, annál inkább): ti. az itt bensöleg határozatlan ész, amely is egymással szembenálló tervekre egyként jó érveket képes felhozni. És a második hasonlóság: ha az egyik terv végül felülkerekedik, még mindig megvizsgálandó, vajon ami a mérleget annak az oldalára billentette, az adott érv átütö ereje volt-e avagy nem.

         Minden élet, minden pillanat végsö soron besorolhatatlanul egyszeri. Az erkölcs és az etika "mindekire érvényes normája" egy bizonyos ponttól kezdve kiegészül a Schleiermacher-Simmel-féle "individuális törvénnyel", söt ez szélsöséges esetekben az etika általánosan kötelezöként feltüntetett alapelveivel ellentmondásba is kerülhet. Csak aki ezt az individuális törvényt érvényre juttatja magában és fenntartja magának a jogot arra, hogy konfliktus esetében annak az értelmében cselekedjék, csupán az ilyen ember nevezhetö igazából szabadnak. Csak a maga bensö életvonalához híven maradva, a szituáció egész komplexitását tekintetbe véve találja meg az egyén azt, ami az ö számára mindenkori helyzetében helyes. Ezért vetette Simmel Kant szemére, hogy az ö általános "erkölcsi törvénye" inkább jogi, mint etikai gondolkodás szülötte.

         Ez nem jelenti azt, hogy a képesség, melynek révén az egyén megtalálja ezt, más lenne, mint az ész. Az ész - ezt láttuk már - nemcsak az általános vonásokat megcélzó képessség bennünk, amivé a platonizmus leszükítette. Viszont ha arról van szó, hogy csak az egyes ember számára találja meg azt, ami jó, akkor igen magányos ésszé válik. Ilyen esetben - mint ahogy ezt bárki tanusíthatja saját életének kivételes szituációi alapján - senki más nem tud tanácsot adni neki, senki sem ismeri ugyanis rajta kívül a helyzet valamennyi tényezöjét, senki sem ismeri öket a maguk mindenkori súlyában. Aligha is tudja a maga helyzetét másoknak elmagyarázni, mivel  a cselekvési lehetöségek egész mezejét belülröl csakis ö tekinti át, míg másokban szinte kényszerítöleg hamis analógiák ötlenek fel. De azt, amit végül is megtesz, nemcsak nekik, hanem saját magának is csak nehezen tudja megmagyarázni, mivel motivációit világosan érzi ugyan, de ezek nem emelhetök mindig azon küszöb fölé, amelyen felül a logon didonai [az okmegadás] közölhetö formáját ölthetik.

         Nyilvánvalóan létezik az áttetszöen világos okok és a teljesen önkényes megokolás között még valami harmadik is. A kívülállóra, ha az illetö e harmadik alapján cselekszik, az mindig úgy hat, mintha irracionálisan cselekednék: "a démonától hajtva", ha tettét csodáljuk és jóváhagyjuk, csupán "szubjektív okokból", ha helytelenítjük. Az általános nézet ilyenkor az, hogy nem ahhoz igazodik, ami objektíve belátható, hanem amit tesz, az impulzusai erejétöl függ; "elhatározta magát" a szó pregnáns értelmében, melyben az ún. "decizionizmus" puszta megfellebezhetetlen elhatározásokat állít a megokolások helyére. Valójában ö is eszéböl kindulva cselekszik: egy konkréten annyira telített észböl, hogy az már nem váltható fel különálló, szavakba foglalható okokra. Éli az okait, melyek általános szabályokban és fogalmakban nem találnak maguknak helyet. Válasza nem ésszerütlen, hanem csupán fogalmakon felüli. Motiváció és önkifejezés, summa ratio [a legföbb ok] és decisio [döntés] itt egybeesnek.

         Létezik egyfajta hajlam az önkifejezésre, amely - mivel a motiváció olyasmit mutat, ami mindenki számára helyesnek tünik, és ezáltal a cselekvést elegyénteleníti - a motivációt átugorja vagy legalábbis, ha egyértelmü motivációra nem lel, emiatt nem bánkódik; van azonban másfelöl a motiváltságnak egyfajta komolysága, mely a döntési szituáció egyszeri voltát kellöképpen számításba véve, akaratlanul is önkifejezéshez vezet.

         Ezért nehéz a lehetöségeket pusztán elképzelve, bizonyos dolgokat már eleve eldönteni, mielött tehát még reálisan abba a szituációba kerülnénk, amelyben a döntésre sor kell, hogy kerüljön. Csak a reális helyzetben gyülik össze valamennyi meghatározó tényezö, az indítékok csak abban leplezik le a maguk mindenkori súlyát. Csak abban ismeri meg magát az alany is, söt tényszerüleg benne másmilyenné is válik. Amig a szituációt csak megálmodta, önmagától más cselekedetet várt el, mint amire azután ténylegesen elhatározta magát. A szituáció valós volta puszta konstruáltságával ellentétben maga is új tényezöje a szituációnak magának.

         Ugyanaz a viszony, mely egy elképzelt és egy megélt szituáció között fennáll, jut gyakran a szituáció létrejötte után is érvényre, mégpedig a tervezett és a végrehajtott cselekvés között: csak a cselekvés maga képezi ez esetben az önmeglelés és önmagává válás utolsó felvonását. A cselekvö személy meglepi önmagát. Ezért alakul ki végleg a "forradalmi alany" csak a forradalmi tettben magában. Mint ahogy a valóság sohasem csak leképzése az ideának, amely már mindent tartalmazott volna, úgy foglal magában a tett teremtö mozzanatokat, melyek túlmennek azon, amit az ember elöre kigondolt. Ha a tettet arra köteleznök, hogy megvalósítsa az eleve végigondoltat, és minden túllépést rajta elhajlásként elvetnénk, akkor ez platonizmus lenne, melyet az idea/valóság-viszonyról átvinnénk az ész/tett-viszonyra.

         A racionálisan nem bizonyítható döntés kiküszöbölhetetlen maradékát figyelembe véve voltaképpen "az ész határaiba" ütközünk. Az ingenii limites nemcsak a megismerö észnek szabnak korlátokat. Létezik kritikája a világot berendezö észnek is. Az, aminek lényegét a megismerö ész meg akarja ragadni, mint magában való dolog már mindig is megelözi öt. Korlátja abban áll, hogy nem tudja teljességgel áthatni, hogy szubjektív kategóriákba foglalja. A világot berendezö észnek viszont egy még konkrétan nem létezö összefüggésbe kell olyasvalamit beleterveznie és -építenie, ami csak a jövöben lesz meg. Korlátja ennek abban áll, hogy a majdani új alakzatot más tényezök is meghatározzák majd, nemcsak ö maga.

         Az ész ethoszát az teszi ki, hogy határait egyre kijjebb tólni igyekszik, méghozzá nemcsak a megismeréséit. Ami a "sors" hatalmának tünt, azt a maga kezébe akarja venni. Ezért ha határaira emlékeztetik, oly hatással van rá, mintha az ellene irányulna. Mivel az igényei magával szemben magasak, ezért e határokról nem szívesen hall. És mégis: az észnek magának feladata és érdeke, hogy helyzete a világban számára világossá váljék. E feladat tudatosítását észellenességgel vádolni csak egy magát félreismerö ész képes.

e) A felszabadító és a magába fogadó ész

         Az utóbbi idöben az értekelö s célokat kitüzö, tervezö észt szembeállították az eszközszerü, eszközöket kiagyaló ésszel. Az elöbbi azonban eredendöbben valami mással áll ellentétben: a valóságon túllépö s azt megváltoztatni akaró észként szembenáll azon ésszel, mely ezt a valóságot mint olyant mindenekelött meg akarja érteni. Ez a megértés külön kognitív képességet tételez fel. Összehasonlítva azzal, hogy az elöbbi akár irreálisan ideálokba is menekülhet, emez az adott dolgok józan, férfias elfogadásaként erkölcsi eröt képvisel. Összehasonlítva a pozitivista tényekhez-ragadással a megértö felülemelkedés rajtuk fellendülés; összehasonlítva a tények semmibevételével a hüség hozzájuk a felelösségvállalás komolysága. "Gyengeség jele, ha az ember kora sorsával nem tud szembenézni, legyen annak tekintete bármennyire is komoly" (Max Weber).

         A receptivitásnak az újkori filozófiában nincsen jó híre. Kant az érzékek receptivitásával, ami szerinte passzív természeti jelenség, szembeállítja a szemléleti formák, az értelem és az ész egyedül szellemi spontaneitását. A mechanisztika számára ugyanis a világ magában véve csak atom-anyagból áll. Ezért minden struktúra a mi magunk létrehozó teljesítményén alapszik. Az alany e teremtö tevékenysége más motiváció alapján Fichténél még továbbfokozódik. Teljesen megváltozott filozófiai klímára volt szükség ahhoz, hogy a 20. században Max Scheler és Nicolai Hartmann az ellen-ethoszt meghirdessék: "tárgyiasság" jellemzi a szellemi személyt. Az értelemmel rendelkezö vonatkozásokat sem mi hozzuk létre, hanem "látjuk", szemléljük öket. Az ember a világhoz füzödö viszonyában a megajándékozott fél, és ha elmegy annak bösége mellett, akkor kognitíve csakúgy, mint etikailag csödöt mond.

         De nemcsak "arra születtünk, hogy lássuk … az erdöt és az özet" (Faust II). Igazságtalan, elnyomó, elidegenítö, szenvedést okozó társadalmi formációkba vagyunk állítva. Ilyenformán másodszor kerül itt sor egy verdikt megalapozására az ellen, hogy igent mondva elfogadjuk azt, ami van. Épp ellenkezöleg , az az elvárás, hogy mindenre nemet mondjunk.

         Csakhogy a megismerö magunkba fogadás nem igent mondó elfogadás. Még minden pozitív vagy negatív értékítélet elött az embert megkülönböztetö jegyként már természete felöl "a világgal szembeni nyitottság" jellemzi (ami egyébként már az érzékelés szintjén sem jelent passzivitást, hanem szelektív, kapcsolatteremtö, tagoló teljesítményt tételez fel). A világgal szembeni nyitottság feladatot is jelent, hiszen az bövíthetö és finomítható. Ezt még maguk a nemet-mondók is igenelik, Marxtól kezdve az új baloldalig. Teljesen célokra irányuló világunkban, így ök, melyben árukkal van dolgunk és nem dolgokkal s melyben csak a munkateljesítmény eszközeként tudjuk helyünket megállni, látásunk elkorcsosult, hallásunk elnyomorodott. Egy megváltozott világban "új fogékonyság" fog elterjedni. Ha érzékeink a természetet már nem a bírni-akarás szüröjén keresztül észlelik, akkor a társadalom is megszünik majd  ökonómikusnak lenni. Ilyenformán itt a receptivitás maga is emancipatórikus követelményt képez.

         Gyakran "konzervatívnak" szidják már azt is, ha valaki a meglévö vizsgálatába mélyed el. A fenomenológia az adott, magukat megmutató dolgok leírásával, a filozófiai antropológia azzal, hogy nem a jövö ideális emberét tárgyazó történetfilozófiai elgondolásokkal foglalkozik, ennek a szemrehányásnak tették ki magukat. Csakhogy amit itt konzervatívnak neveznek, az valójában valóságlátás és a dolgokhoz magukhoz való igazodás.

         "A szabadság idealizmusa" az embert csak akkor emeli a számára lehetséges maximális szintre, ha az autonóm módon cselekszik. Differenciálatlan következetességgel ez ahhoz az elmélethez vezet, miszerint még a nézök a színházban is gondnokság és elnyomás alatt állnak, forradalmi módon fel kell öket szabadítani: játsszanak ök is! Az ember azonban a maga emberlétét és észlény voltát azzal is igazolja, hogy a világot megérti: hogy megnyílik az elötte már megvolt dolgok elött és napfényre hozza a bennük gyakran csak rejtett formában létezö törvényeket s értelmük különbözö vonatkozásait. Azzal, hogy egy magas igény szavára válaszolva elmélyed a természetben, a történelemben, a müvészetben és a filozófiában, gyarapodhat és magára találhat. Ez a világgal való megtelitödése teremtö készségét is magasabb szintre emeli. Aki ad, az a magába fogadás terén sem jelentéktelen.

         És végül: a receptivitás fogékonyságot is jelent. Vele már magunk mögött hagyjuk az adott dolgok egyszerü átvételét. A problématudat beindítja a megoldás akarását. Így a receptivitás itt magától átvezet bennünket a tevékenység valaminö fajtájához.