wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Wolfgang Stegmüller: Korunk hat német filozófusa

Franz BRENTANO, Edmund HUSSERL, Max SCHELER, Martin HEIDEGGER, Karl JASPERS, Nicolai HARTMANN

Következő fejezet >> I.fejezet. Az evidencia filozófiája: Franz Brentano (1838-1917)

Bevezetés

Korunk filozófiájának problémái

1. Tradíció és eredetiség korunk filozófiájában

            A filozófia problémáit rendszerint maradandóknak tartják, míg a tudomány egyes ágaiban a változás és az elöbbrelépés nemcsak az elméletekre, hanem magukra a problémákra is vonatkozik. Azon kérdésfeltevések, melyekkel ma a természet- és szellemtudományokban, de a matematikai diszciplínákban is találkozunk, sok ponton mássá váltak, mint amilyenek még nem is olyan régen voltak. A problémákat itt részben még pontosabban fogalmazták meg, részben jelenleg olyan kérdések megválaszolásán dolgoznak, melyek csak az elmélet már magasabb nézöpontja felöl vethetök fel s e nézöpontig többé-kevésbé hosszú idövel ezelött még egyáltalában nem is jutottak el.

            A filozófia alapkérdései viszont ma is ugyanazoknak tünnek, mint amik már 2500 évvel ezelött a görög gondolkodókat foglalkoztatták, amikor is ök elsöként új, racionális tradíciót hívtak életre. Ennek értelmében a világ rejtélyeinek megoldása immár nem bízható a mítoszra és a vallásos hitre, hanem annak tisztán gondolati megfontolás, intuitív felismerés és logikus érvelés alapján kell végbemennie. Ezek közelebbröl a metafizikai problémák, melyek a világmindenség alapjellemzöit és alaptörvényeit illetik, a vallásfilozófiai kérdések egy isteni világprincípiumra és minden véges lét értelmére s céljára vonatkozóan, az etikai kérdések, melyek az abszolút érvénnyel rendelkezö és az emberre mint cselekvö alanyra nézve kötelezö erövel bíró normák létezésével kapcsolatosak, továbbá minden logikai és ismeretelméleti probléma, mely az emberi megismerés hatósugarára, bizonyossági fokára és fajaira vonatkozik.

            Ezekkel a maradandó feladatokkal szemben a filozófikus rendszerkísérletek idöbelileg változónak tünnek. Az a tény, hogy több évezrede már folyvást újabb és újabb ilyen rendszerkísérletekre kerül sor, egyfelöl arról tanúskodik, hogy az ember mennyire szívós és fáradhatatlan a "végsö kérdésekkel" való foglalkozásban, másfelöl viszont ahhoz a pesszimisztikus megállapításhoz is vezethet, hogy még az ember évezredes fáradozása sem volt képes e kérdéseknek akár csak egyikére is végleges és kétségbevonhatatlan válasszal szolgálni. A kép, mely ilyenformán a filozófiáról kialakul, egy ugyan szünet nélküli, becsületes, de mégiscsak folyvást kudarcot valló fáradozás képe, mely az ember végessége miatt örök kudarcra van ítélve: e végesség kezdettöl fogva több kérdést vettetett fel vele, mint amennyivel szellemének zsenge ereje képes lett volna  megbirkózni.

            Az a felfogás, mely szerint a filozófiai problémák konstánsak, a problémamegoldások viszont állandóan váltják egymást, nem teljesen helytelen. Sok jelenlegi filozófiai rendszer ténylegesen felmutat bizonyos közös vonásokat olyan kérdésekkel, melyekkel például Descartes-nál és Leibniznél vagy akár még sokkal korábban, Platónnál és Arisztotelésznél is találkozunk. És mégis az ilyen szemlélet, ha abszolutizálnák, ferde képet nyujtana a jelenkor filozófiájáról. A filozófiai életben is, csakúgy mint az egyes tudományokban, változások álltak be, melyek a mai filozófiára az egyediség pecsétjét nyomják rá, s teszik ezt korántsem csak a hirdetett felfogások újszerüsége és részbeni radikalitása mián, mely nem lel párjára a múltban, hanem a kérdésfeltevésekben fellépö alapvetö változások következtében is. Ennek során ama "örök és régi problémák" gyakran teljességgel el is tüntek - részben mert, úgymond, fölöslegesek, részben mert állítólag hibásan fogalmazták meg öket vagy egyáltalában értelmetlenek -, mások ugyan még  jelen vannak, de immár csupán láthatatlan hátterét alkotják az explicíte papírra vetett, tölük lényegesen különbözö probléma-megfogalmazásoknak. Néhány legfontosabbról e tényezök közül, melyek a jelenkor filozófiájának sajátos arculatot kölcsönöznek, essék a következökben rövid említés.

(a) Kant és korunk filozófiája

            A sok történeti szál közül, mely a mai filozófiából visszavezet a filozófia múltjába, a kanti filozófiához füzödö viszony kiemelkedik különös fontossága révén. A valóság megismerésének kanti értelmezése és a racionális metafizikán gyakorolt kritikája fordulópontot jelent az ismeretelmélet és a metafizika történetében. Csak kevés olyan filozófiai álláspont létezik korunkban, melyet ne jellemezne egyebek között az is, ahogy a kanti állásponttal szemben állást foglal. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jelenlegi filozófiai írodalom nagy részét Kant eszméinek pozitív folytatásaként foghatnók fel. Erröl korántsincsen szó. A polemikus állásfoglalások száma inkább nagyobbra becsülendö, mint a kanti gondolatok megújításáé és továbbfejlesztéséé. De a kanti filozófiával szemben polemikusan fellépö tanok is átvették Kant bizonyos kérdésfeltevéseit s az ö gondolatainak alapzatán építkeznek tovább.

            Kant úgy vélte, ki tudja mutatni, hogy mindennemü tapasztalati megismerés apriori valóság-ismereteken alapszik. Az utóbbiak igaz szintétikus és apriori ítéletekben fejezödnek ki, azaz olyanokban, melyeknek igaz voltát képesek vagyunk belátni, noha egyfelöl logikailag nem tudjuk öket bebizonyítani, másfelöl pedig megtámasztásukra nincsen szükség megfigyelés útján szerzett  adatokra. Kant számára a problémát az a kérdés alkotta, hogyan lehetne vajon az igaz szintétikus és apriori ítéletek e rejtélyes jelenségét érthetövé tenni és hogy min alapszik ezen ítéletek érvényessége. A problémát ö a transzcendentális idealizmus elméletével oldotta meg, mely szemléletesen a "kopernikuszi fordulat" képében csapódott le: a valóság megismerése nem abban áll, hogy tudatunk az azt transzcendáló világ tulajdonságait visszatükrözi, hanem az ún. "valóságos világ" - azaz az egyetlen általunk ismert empirikusan reális világ, melyröl értelmes módon beszélhetünk - alapvetö jellemzöiben igazából a mi saját (térhez és idöhöz kötött) szemléletünktöl és értelmünktöl konstituált termék. Csak ha az univerzum nem tudatunkat transzcendáló realitás, hanem a transzcendentális alany teljesítménye, válik Kant szerint érthetövé, hogy képesek vagyunk erröl az univerzumról találó és egyben a tapasztalástól független kijelentéseket tenni.

            A Kant elméletéhez kapcsolódó újabb filozófikus reakció háromféle. Az egyik elfogadja a kanti alapállást. Ez esetben vagy azt kísérelték meg, hogy Kant egész kiindulópontját átvegyék és rendszerét megtisztítsák "metafizikus", "kriticizmus elötti" maradványaitól, mint ahogy az az újkantiánizmusban történt. Vagy pedig ugyan egészen más megfontolásokból indultak ki, mint Kant, végül is azonban mégis abba torkolltak, hogy a transzcendentális alanyt tették központi jelentöségüvé, melynek függvénye lenne mindaz, ami létezik, és mellyel szemben mindaz, ami valóságos, immanensnek tekintendö. Ezt találjuk például a késöi Husserlnél, akinek fenomenológikus értelemben vett reduktív módszere - magában véve egy teljességgel nem-kanti eljárás - mégiscsak a "transzcendentálisan megtisztított tudathoz" vezet el, mint mindenfajta valóság szubjektív pólusához, mely a gondolatilag végrehajtott világ-megsemmisítés után kiküszöbölhetetlen maradványként tovább létezik, és melynek intencionális teljesítményeként jelenik meg a rajtunk kívüli világ.

            A második reakció polemikus. Az a kísérlet teszi ki, hogy ugyanerre a problémára más és újszerü megoldást kínáljanak. Brentano a maga evidencia-tanában a szintétikus és apriori ítéletek ilyen, a Kantétól eltérö interpretációját nyujtotta. N. Hartmann ontológiájának keretein belül a megismerés objektivisztikus értelmezésére tett kísérletet azzal a feltételezéssel, hogy a gondolkodás alaptörvényei (a megismerés kategóriái) a világ princípiumaival (a létkategóriákkal) legalábbis részleges megegyezést mutatnak. [...]

            A harmadik reakció szintén polemikus, de lényegesen radikálisabb az imént említett nézeteknél. Arról a álláspontról van szó, melyet a modern empirizmus és az analitikus filozófia foglal el a kanti kérdésfeltevéssel szemben. Míg eleddig a kantiánusok és ellenlábasaik közti vita csak akörül forgott, hogy miként értelmezendö a szintétikus és apriori megismerés, itt megkísérlik ennek az egész vitának az értelmét azáltal megkérdöjelezni, hogy tagadják e vita alapfeltételezését: a szintétikus és apriori ítéletek létét mint olyant. Vajon ezeket az itéleteket valóban mint elfogadandó tényt kell elkönyvelnünk? Schlick, Carnap és a Bécsi Kör többi tagja csakúgy, mint az analitikus filozófia szinte minden képviselöje kétségbe vonja ezt. Ennek során néha egyszerüen a szintétikus és apriori kijelentések létét tagadják; gyakran azonban az elvetés még élesebb formát ölt azon tézisben, mely szerint még az sem lehetséges, hogy a szintétikus és apriori valóságismeret e Kanttól kialakított fogalmát precíz módon határozzuk meg. Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy a szintétikus és apriori ítéletek problémájának fontosságát semmiképpen sem lehet eltúlozni. Ha ugyanis ez az elutasító álláspont megállja a helyét, akkor egyáltalában nem léteznek specifikusan filozófikus kijelentések a valóságról. Ez esetben minden szintétikus kijelentés tapasztaláson alapuló ítélet, melynek ellenörzését az empirikus tudományokra kell hagyni. A filozófiának nincs eszerint lehetösége arra, hogy az egyes tudományok mellett a valóságról megalapozott és megokolható kijelentéseket tegyen. Vissza kell húzódnia a logika, a tudományelmélet és az alapkutatás területére.

            Ez a néhány utalás talán már elegendö ahhoz, hogy felismerjük a kanti alapkérdés jelentöségét és aktualitását korunk filozófiájának számára.

(b) Filozófia, tudomány, kultúra

            Kant kétségbe vonta a metafizikának, mint hagyományos értelemben vett tudománynak a lehetöségét. A tudományos metafizikának ilyetén tagadása megkerülhetetlen következménye volt ismeretelméletének. Metafizika-ellenes, kritikus álláspontjának utóhatása korunkban is még erösen érezhetö. De a ma a filozófiában és a szaktudományokban általánosan elterjedt bizalmatlanságnak a metafizika minden fajtájával szemben még egyéb háttere is van.

            A modern ember általában  véve szkeptikusabb beállítódottságú, mint az ókor és a középkor embere. Hiányzik belöle ama hajlandóság a naiv hitre, ami fundamentumát képezi mindenfajta vallásnak s így a metafizikának is; majdnem minden metafizika ugyanis vagy közvetlenül vallásos alappal rendelkezik vagy legalábbis történelmileg egy bizonyos ponttól kezdve racionálisan immár nem igazolható hitböl vezethetö csak le. Nem csoda, hogy az evilágon belül maradó (daseinsimmanent) beállítódottság elterjedésével, mely transzcendens tárgyakat csak maximális bizalmatlansággal szemlél, mind a metafizikus fejtegetések iránti érdeklödés, mind a bizakodás abban, hogy a metafizikai kérdésfeltevések eredményesen megoldhatók, lassan csappanni kezdett.

            De nemcsak ezen az életérzésbeli változáson fordult meg a dolog; a tudományos filozófia terén föként két tényezö fokozta a szkeptikus hajlamot: egyrészröl az egyre növekvö tudományos szigor az egyes matematikai és empirikus diszciplínákban, elsösorban a nagyobb követelmények a fogalmi apparátus precizitásával, a logikai és matematikai bizonyítási eljárások egzaktságával s a tudomány szintétikus kijelentéseinek ellenörízhetöségével szemben. A metafizika tételei, legalábbis hagyományos formájukban, e követelményeknek nem feleltek meg. Ehhez hozzájárult második tényezöként az, hogy tudatosult a filozófiai álláspontok történelmi relativitása a több, mint 2000 éves filozófiatörténetröl nyert áttekintés révén, melyben ugyan a filozófiai rendszerek állandó váltakozása, de semminö egyértelmüen egyenes vonalú elörelépés nem konstatálható. Ez a két mozzanat, a növekvö tudományos szigor és a történelmi relativitás tudatosulása, magának a történelemnek elöbbrehaladtával egyre nagyobb jelentöségre kellett, hogy szert tegyen, úgyhogy  szükségképpen ezek esnek korunkban legsúlyosabban a latba. És mégsem ök vezettek elsö helyütt a metafizika halálához. Kétségkívül létezik sok antimetafizikus áramlat korunk filozófiájában, közöttük olyanok is, melyek messze túlmennek a kanti tételen a transzcendens valóság megismerhetetlenségét illetöen. Ennek ellenére ezek mellett nagyon is vannak kezdemények a metafizika újból való megalapozására. Hogy e kísérleteknek maguknak, már amennyiben komolyan veendök, más formában kell megjelenniök, mint a múltban, az a kiélezödött támadások láttán, melyeknek ezek már kísérleti stádiumukban is ki voltak téve, voltaképpen eléggé magától értetödö; hiszen náluk mindig is csak olyan vázlatos gondolatokról lehetett szó, melyeknek át kellett esniök a kriticizmus és a szkepszis tüzkeresztségén.

            A szaktudományok fejlödése még más vonatkozásban is jelentöségteli volt, nemcsak az imént említett negatív értelemben, hogy ti. e fejlödés révén a filozófiai tanrendszereket egyre kritikusabban ítélték meg. A szaktudományok önállósulása gyümölcsözö kezdeményezéseket is hozott magával a filozófia számára. Eredetileg a mindent átfogó filozófia alkotórészeiként fogták fel öket, de az újkorban a reáltudományok kiszakították magukat a filozófia kötelékeiböl s a tisztán tapasztalati tudomány alapjaira helyezkedtek: a lényegiségek apriori módon levezetett törvényeinek helyére a törvényszerüségeket megcélzó hipotézisek léptek, melyeknek helyességét megfigyelésekkel és kísérletekkel kezdték ellenörízni. Ezt az empirikus beállítódottságot a gyakorlatban siker koronázta. A filozófia számára ezzel új  feladat állt elö: a tapasztalatra támaszkodó tudományos módszer logikájának és kognitív struktúrájának a felderítése. Minden újabb ismeretelméleti fejtegetésben központi jelentöségü a tapasztaláson alapuló megismerés elemzése. Elvégre a newtoni fizika Kant számára is a szigorú értelemben vett természettudomány eszményének volt megtestesítöje; Kant ismeretelméleti kérdései ehhez kapcsolódtak. Két problémacsoport merült itt fel.

            Az egyik azzal a kérdéssel kapcsolatos, vajon létezik-e egyáltalán valami, ami tisztán tapasztaláson alapuló tudománynak nevezhetö, avagy nem rendelkezik-e minden empirikus tudomány végsö soron mégiscsak nem-empirikus fundamentummal. Kant álláspontja épp ez utóbbi volt; hiszen nemcsak azt állította, hogy egyáltalában vannak szintétikus és apriori ítéletek az egyes tudományok mellett és azoktól függetlenül, hanem egyenesen azt, hogy a tapasztalati tudományoknak, söt a tudomány-elöttes tapasztalásnak is az ilyen ítéleteket mint "lehetöségük elöfeltételeit" mindenképpen fel kell tételezniök. Ílymódon ugyan Kant számára az érzékeken feletti tárgyakról metafizika nem létezik; ezzel szemben a tapasztalás metafizikája (a "tiszta természettudomány"), mint ama (nem-matematikai) szintétikus és apriori felismerések összessége, fundamentumát képezi valamennyi reáltudománynak mint olyannak. Ezzel az a kérdés, vajon vannak-e szintétikus és apriori ítéletek, megszünik a filozófia belügyének lenni; e kérdés valójában valamennyi egyes tudományág alapjait érinti.

            De még akkor is, ha az aprioritás kérdésére a válasz negatív, a tisztán tapasztalati tudományok kijelentéseinek logikai természete és érvényességi igénye változatlanul komoly problémát jelentett. Ez különösen minden általános törvényt kimondó kijelentésre áll, melynek maradéktalan megerösítése (verifikációja) lehetetlen. Itt felvetödött a kérdés, hogy a deduktív eljárás mellé állítható-e vajon egy induktív eljárás, mely ugyan a hipotézisek érvényét nem garantálja, de azokat mégiscsak többé-kevésbé valószínüvé teszi.

            Ezt az egész kérdéskomplexumot, mely az empirikus kijelentések ellenörízhetöségére és biztossá tételére vonatkozik, kiélezte az, hogy a fizikai világkép egyre többet veszített szemléletességéböl és egyre absztraktabbá vált, - egy fejlemény, mely Kant idejében nem volt elöre sejthetö. A szemléletesség híján lévö valóság fogalmának kezdeményei azonban kétségkívül visszanyúlnak a messzi múltba. Az elsödleges és másodlagos érzéki minöségek tanára gondolunk itt, mellyel elsösorban az angol empirizmusban, de elvben már Demokritosz görög filozófusnál is találkozunk. E tan értelmében csak a tér- és idöbeli tulajdonságok mondhatók ki a fizikai tárgyakról magukról, míg a másodlagos minöségeknek, mint amilyenek a színek, a hangok, a szagok, stb., tisztán szubjektív jellegük van, mivel öket az érzékelö alany természete is meghatározza. Az objektív, reális világ és a számunkra adott fenomenális világ már e tan szerint sem fedték teljesen egymást, hanem valójában megkülönböztetendök voltak, s egyedül a térbeli és idöbeli jegyek képezték azt a szemléletes köteléket, mely az adott dolgok világát összefüzte a valóságossal.

            A modern fizikai világképet mármost ismeretelméleti szempontból mindenekelött az jellemzi, hogy ez az utolsó kötelék is elszakadt, ami a fizikális, reális világot a szemléletes fenomenális világgal összefüzte volt: a szemléleti tér és a szemléleti idö szintén áldozatul esett a szubjektiválódási folyamatnak. A szemléletesség nélküli geometriai rendszerekröl bebizonyosodik, hogy a relativitás elméletében a fizikai tér értelmezésére alkalmasabb eszközök, mint a szemléletes euklideszi tér, s az egyidejüség fogalmának relativizálása a fizikai idöt is megfosztotta egy olyan tulajdonságától, mely a klasszikus fizikában még abszolút evidensnek tünt. Így megszületett a  négydimenzionális görbült világkontinuum gondolata, melynek a fenomenális világban semmi sem felel meg s csak tisztán analitikusan, egy komplikált matematikai szimbolizmus segítségével kezelhetö.

            A kvantumfizika még jelentösen felerösítette ezt a szemléletesség-nélküliségre irányuló tendenciát. A Heisenberg-féle mátrix-mechanikában pl. egy fizikai rendszer állapotát a végtelen-dimenzionális valószínüségi térben egy vektorral ábrázolják s a rendszer változásait e vektor mozgásával. A tapasztalati világgal való kapcsolat már csak abban áll, hogy az egyes fizikai állapothatározókhoz, mint pl. az energiához, a forgási impulzushoz, stb., ún. mátrixokat rendelnek hozzá, melyek az adott térben koordinátarendszereket alkotnak s mely rendszerek tengelyeinek az állapothatározók meghatározott értékei felelnek meg. Ha az állapotot leíró vektort a koordinátarendszerre vonatkoztatott összetevöire bontjuk, akkor ez megadja azt a valószínüséget, mellyel egy a rendszeren belül végrehajtandó mérés e meghatározott értékek egyikét eredményezni fogja.

            Tekintettel erre a szituációra, elöre nem sejtett nyomatékkal vetödött fel a kérdés, hogy egyáltalában hogyan lehetséges olyan megismerés, mely egy a szemlélet lehetöségei alól teljesen kivont valóságra vonatkozik; hiszen azokra a tapasztalatokra, melyeknek egy elméletet igazolniok kellene, csak az adott dolgok szemléletes világán belül tehetünk szert.

            Ez a néhány utalás talán már egy bizonyos intuitív benyomást közvetített arról a tömegnyi problémáról, melyet a modern szaktudományok fejlödése a filozófiai ismeretelméletnek megtárgyalásra felkínál. Az mindenképpen nyilvánvaló, hogy az empirikus tudományok fejlödése kiszakította az ismeretelméletet az "abszolút megismerés vagy szkepszis" egyoldalú alternatívájának büvköréböl, melynek az ókori és a középkori gondolkodás rabja volt és mely még az újkorban is nem egyszer hatalommal rendelkezett: aki nem akart szkeptikus lenni, annak hinnie kellett evidens lényegmeglátásokban és örök igazságokban. Az empirikus, hipotétikus kijelentésekkel valami új nyomult e két alternatív pólus közé: aki tagadta az abszolút metafizikai megismerést, annak emiatt még nem kellett a tudományt mint olyant tagadnia, hanem visszahúzódhatott az empirisztikus megismerés álláspontjára, melynek számára léteznek ugyan tapasztalatilag beigazolódó kijelentések, abszolút tudás azonban nincsen.

            Mindezideig csak az empirikus tudományokról esett szó. A modern matematika fejlödése is felvetett hatalmas mérvü ismeretelméleti problémákat s elvezetett a matematika külön filozófiájának kívánalmához. Ezen túlmenöen odahatott, hogy a logika alapfelfogását revideálni kellett. Különösen fontos mozzanatokként itt megemlítendö a modern axiomatika létrejötte, a matematika logikai megalapozását célzó kísérletek, a logikai antinómiák fellépte és az a követelmény, hogy a matematikai operációkat a konstruktív gondolkodásra korlátozzák.            

            Kiderül ilyenformán, hogy az egyes tudományágak, melyek önállósulásuk után eredetileg egyre inkább arra törekedtek, hogy eltávolodjanak a filozófiától, bensö okoknál fogva maguk is filozófiai vizsgálódásokra kényszerültek s ezáltal a filozófiai kutatásnak is újabb ösztönzést adtak. Nem mintha a szaktudományoktól folytatott polémia a "tudománytalan metafizika" ellen ezzel megszünt volna. Mihelyt a filozófiai gondolatmenetek túllépnek a logikai vizsgálódásokon és a szükségessé vált alapkutatáson, az empirikus kutatók csakúgy, mint a matematikusok még ma is nagyfokú bizalmatlansággal vesznek ezekröl tudomást. De mégiscsak jelentös nyereségként kell már elkönyvelnünk, hogy a barátian ellenséges szembenállás az egyes tudományok és a filozófia között az elöbbiek alapproblematikájának következtében legalábbis bizonyos határterületeken ismét  kölcsönös közeledéshez vezetett.

            De nemcsak a szaktudományok problematikájával fonódik össze ma a filozófia a legbensöségesebb módon, bevonódik ezen túlmenöen kultúránk krízisének kavargásába is, minthogy minden ilyesfajta krízis egyfelöl elsödlegesen az eddig elismert, általánosan osztott értékek krízise, és másfelöl a filozófiai kérdések lényegét mindig is jelentös mértékben a végsö, abszolút értékek keresése teszi ki, ill. az, hogy ezeket az értékeket éppenséggel kérdésessé teszik. Ezért az egyes tudományágak filozófikus megalapozására irányuló követeléshez ma hozzájárul a filozófikus alapvetés igénye egyéb kultúrális területek számára is: a vallás, az erkölcs, a müvészet, a társadalom számára, mely igényelt fundamentum természetesen semmiképpen sem e területek helyettesítöjeként fogandó fel - a vallásfilozófia nem megélt vallás, az elméleti etika nem megélt erkölcs -, mely azonban akkor nagyon is szerephez jut, ha az érzelmi források, amelyek a szellemi élet e területeit eleddig táplálták, kiapadófélben kezdenek lenni. És még ott is, ahol nem hisznek a szellemiségre irányuló társadalmi élet filozófikus megalapozhatóságában, így az egzisztencia filozófiájában, mégis arra törekednek, hogy "a világban való orientáció" értelmében az embernek ösvényt mutassanak a szellem kérdésessé vált és széteséstöl fenyegetett világán keresztül, hogy érezhetövé tegyék számára az abszolútumot, melyre a kultúra tárgyként megragadható alakulataiban már magától nem tud rátalálni, avagy hogy akár egyenesen elvezessék ahhoz.

            E sajátosságok mellett befejezésül még kiemelnénk egy mozzanatot, mely korunk filozófiáját összeköti a nyugat filozófiai örökségével, mégpedig a kísérletet arra, hogy a tudományt és a filozófiát mint olyanokat végsö, meg nem haladható alapokra helyezzék. Hiszen kezdettöl fogva a filozófia egyik fö tendenciája arra irányult, hogy minden tudományos kijelentés számára abszolút és kétségbevonhatatlan fundamentumot találjon. Ez a törekvés ma is elterjedt, csakhogy a filozófiai alapállások nagy számának egy ugyanennyire szerteágazó kutakodás felel meg a tudás legvégsö bázisa után. A transzcendentális filozófia, mely megkísérli minden speciális tárgyra irányuló tudomány aprioriját a transzcendentális alanyban horgonyozni le, a fenomenológia, mely a maga reduktív és zárójelbe tevö módszerével meg kívánja nyitni a szigorú értelemben vett lényegkutatás felé vezetö utat, Heideggernél a fundamentális ontológia eszméje, mely a speciális ontológiai kutatásokat megelözni lenne hivatva, [...] a régebbi pozitivizmus, mely azt követeli, hogy minden tudományos kijelentést vezessünk vissza az "adott dolgokat" (das "Gegebene") illetö kijelentésekre:  - mindez példája az ilyen irányú filozófiai tendenciáknak. Söt magát az analitikus filozófiát is be kell állítanunk ebbe a sorba, mivel törekvése arra, hogy a köznyelvet behelyettesítse a tudomány precíz, minden egzaktsági követelménynek eleget tevö nyelvével, nem más, mint egy tipikusan modern forma, melyben az abszolútumra való törekvés ösi eszménye fejezödik ki: az abszolút tudás helyére lépjen most az abszolút egzaktság.

(c) A modern irracionalizmus

            Ha feljebb azt mondottuk, hogy korunkban a metafizika iránti érdeklödés megcsappant, akkor az csak arra a metafizikára volt érvényes, melyet tudományosságra igényt tartó kijelentésekben fogalmaznak meg. Az a "metafizikai szükséglet" ezzel szemben, amiböl a világ és az emberi lét értelmére vonatkozó kérdések fakadnak, korunkban különösen intenzív, kerüljenek akár e kérdések explicít megfogalmazásra vagy, ami gyakoribb, érezzük öket a mindennapok lefolyását lépten-nyomon kísérö tehernek. Ebben egy ellenirányú tendencia fejezödik ki az elterjedöfélben lévö csak-evilági beállítódottsággal szemben, mely tendencia dialektikus "átcsapás" módjára talán éppen ebböl a beállítódottságból eredt.

            Ahogy a jelenkor embere számára a metafizika és a hit megszünt magától értetödönek lenni, ugyanúgy a világ is elvesztette szemében magától értetödö voltát. Még sohasem volt a történelem folyamán a világ rejtélyességének és kérdésességének a tudata oly nagy és annyira eluralkodó, mint ma, és talán sohasem volt másfelöl annyira parancsoló az emberrel szemben felállított azon követelmény, hogy foglaljon világosan állást a mai társadalmi élet gazdasági, politikai, szociális és kulturális problematikájával kapcsolatban. A tudás és a hit az egzisztenciális szükségletnek és az élet szükségszerüségeinek nem tud már eleget tenni. Egy vonatkozásban a metafizikai szükséglet és a szkeptikus alapbeállítódottság közti ellentét szakítja fel a mai ember szellemi életét, más vonatkozásban ugyanezt teszi az ellentmondás egyfelöl az életbizonytalanság és az élet végsö értelmének nem-ismerése, másfelöl a világos gyakorlati döntés szükségszerüsége között.

            Ez a probléma képezi az "egzisztencia filozófiája" név alatt fellépö modern irracionalizmus támadópontját. Nem mintha ez a filozófia a szakadást felszámolni és egy harmónikus világképpel behelyettesíteni tudná vagy akár csak akarná; ahhoz ennek az egész irányzatnak túlságosan is pesszimisztikus, tragikus a színezete, mivel benne épp az emberi lét problematikája kerül hallatlanul éles ábrázolásra. És mégis: az egzisztencia filozófiája kísérletet tesz arra, hogy az embernek megmutasson egy utat, mely valami abszolúthoz vezetné el, mely lehetövé tenné, hogy megragadja léte végsö értelmét, anélkül, hogy vallási dogmába kellene menekülnie vagy egy metafizikai rendszerre támaszkodnia, mely pusztán hipotétikus s így rendkívül kérdéses értékkel rendelkezik.

 

2. A filozófiai differenciálódás folyamata

            Míg az egymástól eltérö filozófiai tanok tömegének láttán kilátástalannak kell, hogy tünjék olyan közös tartalmi jegyek felfedezése, melyek korunk filozófiáját megkülönböztetik a múlt filozófiai irányzataitól, alkalmasint nagyon is lehetséges kiemelni a mai filozófiai helyzet két formális jellemvonását, melyeknek révén ez a helyzet minden korábbitól megkülönböztethetö.

            Az elsönek "a filozófia funkcionális differenciálódásának folyamata" nevet adhatnánk. Ezen a következöt értjük. A filozófia eredetileg egészen különbözö felaadatokat egyesített magában. Igaz ugyan, hogy a kezdet kezdetétöl fogva mindenekelött tudománynak is szánták, melynek célja a valóság fogalmi megismerése, de korántsem volt csak az. Emellett a valláshoz hasonló feladatot látott el, akár úgy, hogy minden történelmi kinyilatkoztatástól függetlenül a végsö dolgokat illetö tudást szándékozott közvetíteni, mely a filozofálóknak vigasztalást és biztonságot nyujtott; akár úgy, hogy - mint a skolasztikus filozófia - a vallásos hitnek igyekezett járulékos módon racionális alátámasztást adni; vagy végül úgy, hogy a hit-nélkülivé vált embereknek valláspótlékkal szolgáljon. A helyes életröl szóló tanként a filozófia etikus funkciója is gyakran az érdeklödés elöterében állt. A tudomány egyes ágainak kialakulása, fejlödése és egyre szerteágazóbb tagolódása a filozófiát mint tisztán elméleti diszciplínát az elé a további feladat elé állította, hogy foglalkozzék az egyes tudományágak megalapozásával és hozza összhangba azok kutatási eredményeit a maga önálló következtetéseivel.

            Míg a korábbi filozófiai tanokban mindezek a mozzanatok rendszerint egyesítve jelentkeztek és csak esetröl esetre tolódott át a föhangsúly egyikükre vagy másikukra, a 20. században megfigyelhetö, hogy a filozófia e heterogén funkciói egyre inkább önállósulnak. A filozófiai müvek többé-kevésbé tiszta formában legtöbbször csak egyet képviselnek ezek közül az aspektusok közül.

            Elöször is a világnézeti filozófiákkal kerülünk szembe, melyek a vallás helyét akarják betölteni, megkísérlik kielégíteni az ember metafizikus szükségletét és támaszt adni olyanoknak, akik ezt a vallásban már nem találják meg. Ez a mozzanat mindenekelött az egzisztencia filozófiájának bizonyos müveiben lép elötérbe.

            Emellett másodjára azokkal a filozófiákkal találkozunk, melyek útmutatással szolgálnak az élettel való megbírkózáshoz, anélkül, hogy - miként az imént említettek - valláspótlékként fungálnának. Kritériumként a filozofálás a két fajtájának megkülönböztetésére az jöhet szóba, hogy egy filozófia csak akkor sorolandó az elsö csoportba (filozófia mint valláspótlék), ha benne "a megváltás filozófikus útját" keresik, a vallásos hit analogonját és ezen keresztül egy, a vallásos Isten-élménnyel analóg megbizonyosodást afelöl, ami abszolút (mint pl.a transzcendencia-élményben Jaspersnél). Az egzisztencia ateisztikus beütést mutató filozófiái ezzel szemben a második csoporthoz lennének számítandók; ezekben ui. túlnyomórészt annak a kérdésnek a megválaszolásáról van szó, hogy vajon hogyan élhet az ember egy abszurd és Isten-nélküli világban.

            Harmadjára vannak olyan filozófiák, melyek elméleti megismerésre törekszenek, méghozzá függetlenül a szaktudományok felismeréseitöl vagy legalábbis azokon túlmenöen. Ide lenne sorolandó Franz Brentano, aki empirisztikus fogalmi bázisa ellenére filozófikus érték- és Isten-tanhoz jut el. Edmund Husserl fenomenológiája szintén idetartozik, mivel a töle meghirdetett új módszer hivatva van felszámolni a szaktudományok naiv eljárási módozatait és e tudományokat hozzásegíteni tisztán filozófikus lényegmeglátásokhoz, melyeket Husserl világnézetileg közömbös felismerésekként fog fel.[1] [...]

            Negyedsorban olyan filozófiai tanrendszerekkel van dolgunk, melyek ugyan szintén elméleti felismerésekre törekednek, de elvetik az olyan filozofálást, mely függetleníti magát a szaktudományok eredményeitöl. A filozófia jellege ez esetben inkább az, hogy a szaktudományok eredményeit összszemléletté egyesíti. Idesorolandók lennének az "induktív metafizika" körüli fáradozások, a jelen portré-sorozatban ábrázolásra kerülö filozófiai tanok közül különösen Nicolai Hartmann természetfilozófiája, valamint szellemfilozófiája, hasonlóképpen Scheler különbözö munkái (pl. az ember pozíciójáról a kozmoszban).

            Van még egy ötödik filozófiai áramlat, mely az imént említett két irányzattal abban megegyezik, hogy elméleti felismeréseket s nem életbölcsességet és valláspótlékot tüz ki célul maga elé. Ebben az irányzatban azonban nemcsak az apriori valóságmegismerés gondolatát adják fel, hanem lemondanak minden kísérletröl a szaktudományok eredményeinek filozófikus értelmezésére is. Eszerint nem az a filozófia feladata, hogy összefoglalja és általánosítsa a tudományos kutatás eredményeit - valójában minden ilyes általánosítást e felfogás értelmében magának a szaktudósnak kell végrehajtania, máskülönben az tudományosan megalapozhatatlan és tarthatatlan -, hanem a szaktudomány alapjainak kikutatása. A filozófia alapkutatássá válik. A vizsgálódások körébe ennek során rendszerint belevonják a tudományelöttes fogalmak világát és a tudományelöttes nyelvet is. Idesorolandók lennének a Bécsi Kör tagjai éppúgy, mint a jelen analitikus filozófiájának képviselöi.

            Ezzel a differenciálódással párhuzamosan zajlik - második jellemzö formai jegyként - a kölcsönös eltávolodás és a növekvö kommunikáció-hiány folyamata a más-más irányzathoz tartozó filozófusok között. Feltétlenül szükséges, hogy ezt a tényállást egy pillanatra se tévesszük szem elöl. Ebben ugyanis nem kevesebb jut kifejezésre, mint az, hogy a "filozófia" szó többértelmü terminussá vált. Az alapkutatással foglalkozó filozófus filozófiai munkán valami tökéletesen mást ért, mint a világnézeti filozófus, az apriorisztikus alapon álló létmetafizikus [mint a válogatásunkban nem szereplö Paul Häberlin, H. A.] egészen mást, mint a fenomén-elemzésnek nekilátó gondolkodó. A kölcsönös egymástól való eltávolodás e folyamatában négy fázist különböztethetünk meg:

            1. Az elsö fázisban tudományos nézeteltérésröl van szó. A képviselt nézetek azért különböznek egymástól, mert az egyes vitapartnerek kétségbe vonják az ellenfél érveinek érvényességét vagy leírásainak helyeségét. Minden eltérés mellett is megmarad ebben a fázisban a vitán belüli kapcsolat. A végsö megegyezésbe vetett remény nem hal ki és a nézetek ellentéte - csakúgy, mint az egyes tudományágak kutatói között - éppenséggel az elörelépés ösztökéje: ösztönzés arra, hogy a fogalmakat precizírozzák, a leírásokat pontosítsák és az érveken javítsanak.

            2. Romlik a helyzet, ha a választott kiindulási alap vagy az elismert gondolkodási módszerek teljes egészükben különbözökké válnak. Akkor a kutatók elérkezhetnek egy olyan pontra, ahol már semmi vita nem lehetséges. Az ellentétes felfogások képviselöi legfeljebb arra az öszinte megállapításra juthatnak, hogy az érvek és ellenérvek, úgy tünik, elpuffannak, és egymástól eltérö felfogásaikat ök immár képtelenek közös nevezöre hozni. Ezen elkerülhetetlen rezignáció ellenére, már ami az ellenfél felé nyitott tudományos vita kérdését illeti, még ezen a fokon is megmarad a közlés kapcsolata. Még lehetséges, hogy az eltérö nézetek képviselöi kifejtsék álláspontjukat és ennek során szót értsenek állításaik értelmét illetöen, de azok megokolási módjáról megegyezésre jutni már nem tudnak.

            3. A helyzet még jobban kiélezödik, ha két filozófus között már a közlés kapcsolata sem áll fenn, mert az egyik semminö értelmet nem képes felfedezni abban, amit a másik mond. Ennek ellenére még is itt is megmaradhat egy bármennyire is laza kötelék a gondolkodók között, amit a szándék kapcsolatának nevezhetünk. Az egyik ugyan ez esetben már nem tudja a másikról, hogy az voltaképpen mire gondol, de annyit legalábbis mégiscsak tud róla, hogy az is megismerésre és igazságra tör.

            4. Két filozofáló közt akkor legnagyobb a szakadék, ha már a szándék kapcsolata sem áll fenn  közöttük. Az egyik számára ekkor nemcsak a másik kijelentései és megokolásai érthetetlenek, hanem a másik tevékenysége mint tevékenység rejtéllyé válik a szemében. Most már nemcsak azt nem tudja, hogy az mire gondol, hanem mégcsak azt sem tudná megmondani, hogy miféle tevékenység az, amit a másik kifejt és aminek az a "filozófia" nevet adja. Itt beállt a totális kommunikáció-hiány állapota.

            Az 1. fázis jellemzi úgyszólván a tudomány standard esetét. A korábbi ellentétek egyes filozófiai iskolák (pl. az empirikusok és a racionalisták, a kantiánusok és az arisztoteliánusok) között legalábbis rendszerint még ezen a kereten belül mozogtak. Magától értetödöen a 20. század filozófiájában is találunk filozófikus véleménykülönbségeket, melyek a tudományos nézeteltérések jellegével bírnak. A nézetbeli különbségek Franz Brentano filozófiájának követöje és a husserli filozófia követöje vagy egy fenomenológus és Nicolai Hartmann között ide lennének sorolandók. A mai filozófiában azonban egyre inkább azok az ellentétek lépnek elötérbe, amiket már csak a 2.-4. fázissal határozhatunk meg. Mind a három fázisra felhozhatók példák a következökben  megtárgyalandó filozófiai elméletek közül. A Nicolai Hartmann és Martin Heidegger felfogása közti ellentét már csak a 2. fázissal jellemezhetö. Noha itt feltételezhetjük, hogy egyikük elvben megértette, amit a másik gondol, de vitán belüli kapcsolat köztük már nem képzelhetö el. Hogy ez a szituáció még a modern alapkutatáson belül is felléphet, arra a matematika filozófiája szolgál jó példával. Sok matematikus beismeri (vagy még büszke is rá), hogy az ún. matematikai intuicionizmus érveit a matematika hagyományos gondolkodásmódja ellen nem érti, habár teljesen világos elötte, hogy az intuicionizmus mely hagyományos gondolkodásmódot enged meg és melyet tilt.

            Egy a 3. fázishoz tartozó szituáció állna elö, ha Rudolf Carnap [a modern empirizmus itt nem tárgyalt fö képviselöje] Paul Häberlinnel kerülne szembe. És a 4. fázis lenne jellemzö a viszonyra egyfelöl az analitikus filozófia és a modern empirizmus, másfelöl Jaspers és Heidegger között.

            Talán pesszimistán hangzik, valószínüleg azonban helytálló megállapítás, hogy ezt a folyamatot nem lehet már visszájára fordítani. A "filozófia" szó többértelmüsége vagy csak akkor csökkenhetne, ha egész filozófiai irányzatok "kihalnának" (amire azonban semmi jel nem mutat), vagy pedig azáltal, hogy az érintettek elhatároznák, az említett heterogén tevékenységeket nem fogják többé a "filozófia" névvel illetni, hanem ezt a szót csak egy némileg élesen körvonalazott ténykedés számára fogják fenntartani. Az utóbbi nagyon kívánatos lenne. Amíg azonban erre nem kerül sor, egy, a korunk filozófiáját tárgyazó tájékoztatásnak heterogén dolgokról kell tájékoztatnia.


3. Elöretekintés

            Most még néhány utalással szeretnénk szolgálni azokra a problémákra, melyek az itt megtárgyalandó filozófusokat foglalkoztatták, továbbá állásfoglalásukra e problémákkal kapcsolatban.

(a) Metafizika és ontológia

            A "metafizika" kifejezést néha abban az értelemben használják, mely szerint minden olyasfajta tényekre vonatkozó kijelentés - tehát nem-logikai és nem-matematikai kijelentés - e kifejezés alá esik, mely valamiképpen "megokolható", anélkül azonban, hogy egy speciális reáltudomány területéhez tartoznék. A kifejezés ilyetén tág értelmezése esetén az ontológia is, mint a létezö dolgok legáltalánosabb jegyeivel foglalkozó tudomány, a metafizika alá esik. A metafizika szükebb fogalma alapján csak azok a kijelentések tartoznak hozzá, melyek nem-érzéki ("transzcendens") tárgyakra vonatkoznak. Rövidség kedvéért a "metafizika" kifejezést ebben az áttekintésben a lehetö legtágabb értelemben fogjuk használni. A metafizika lehetöségét illetöen két radikálisan ellentétes állásponttal találjuk magunkat szemben: a metafizikának mit filozófiailag fontos diszciplínának az elismerésével, mégpedig vagy mint alapvetö diszciplínáéval vagy legalábbis mint az egyes tudományokkal egyenjogúéval, és a metafizika elvetésével állítólagos tudománytalansága, söt értelem-nélkülisége okán. Azon filozófusaok között, akik pozitívan viszonyulnak a metafizikához, ismét megkülönböztethetünk olyanokat, akik vagy empirikus bázisból indulnak ki vagy akiknek a számára legalábbis szoros összefüggés van a metafizikai és a szaktudományi kijelentések között, továbbá olyanokat, akik szerint a metafizikai vizsgálódásoknak szigorúan apriori módon s így a specializálódott empirikus kutatástól teljesen függetlenül kell folyniok, és végül olyanokat, akik szerint a metafizika egyáltalában nem léphet fel interszubjektíve megalapozható tudományként, hanem csak a nem-tudományos filozófiai tevékenység egy fajtájaként.

            Hogy empirizmus és metafizika között nem kell szükségszerüen ellentétnek lennie, azt elsösorban Franz Brentano filozófiája tanúsítja. Szerinte minden fogalom empirikus eredetü. Ennek ellenére léteznek számára a valóságról alkotott apriori ítéletek. Ílymódon empirikus fogalom-bázisa ellenére is tudományos metafizikához jut el. Kanttal ellentétben számára az apriori felismerések nem tételeznek fel apriori fogalmakat. Ezenkívül a megismerés fogalmának a transzcendentális idealizmus szellemében való kanti értelmezését teljességgel elhibázottnak tartja.

            Husserlnél az ontológia és transzcendentális filozófia szemléletmódjának érdekes összekapcsolódásával van dolgunk. Szerinte van ontológia apriori tudomány formájában, mégpedig egyfelöl a formális ontológia, melynek tárgya az, ami minden létezöben közös, másfelöl a materiális ontológiák, melyeknek témáját meghatározott szakterületek apriori módon megállapítható jegyei alkotják és melyek ezért az egyes szaktudományoknak elébe rendelendök. E kettö azonban nem oly tudomány, mely képes lenne a dolgok legvégsö megalapozására, hanem csak be vannak iktatva a szaktudományok és a voltaképpen alapvetö filozófiai diszciplína, a transzcendentális filozófia közé, melynek tárgyát a "tiszta tudat" alkotja; ennek a függvénye mindaz, ami reálisan és ideálisan létezik (auf welches alles reale und ideale Sein relativ ist).

            Tendenciáját tekintve a husserli gondolatok továbbvitelének van szánva Heidegger koncepciója a fundamentális ontológiáról, mely mind a formális ontológiát, mind pedig a materiális ontológiákat jog szerint megelözi. Feladata a lét fogalmának explikálása; enélkül az ontológiai vizsgálódások során nyert valamennyi lényegi törvény és kategoriális viszonylat a levegöben lóg. A transzcendentális filozófiával való összefüggés azáltal jön létre, hogy a lét kérdése csak az ember mindennapos létfelfogásából kiindulva göngyölíthetö fel. A megkövetelt alapvetö ontológiai vizsgálódás ezért a felszínes várakozással ellentétben nem a legabsztraktabb általánosságokkal veszi kezdetét, hanem azzal, ami a legkonkrétabb és az ember számára a legközvetlenebb: az ember mindennapos létével. A fundamentális ontológia a véges emberi létezés transzcendentális analitikájává válik.

            Heidegger filozófiájában egyúttal kifejezésre jut a létfilozófiának és az embert tárgyazó filozófiának korunk nem egy metafizikus kezdeményére jellemzö összefonódása. Max Schelernél még inkább, mint Heideggernél, a kérdés "mi az ember?" egyenesen a metafizika föproblémájává vált. Ezzel szemben egyáltalában nem találkozunk ezzel az antropocentrizmussal Nicolai Hartmann ontológiájában és kategória-elemzésében. Az ontológiai kérdésfeltevésnek a transzcendentális filozófiától végrehajtott visszacsatolását a tiszta tudathoz vagy a mindennapos létértelmezéshez ö teljességgel feladja. Ugyanakkor nem támaszt igényt apriori létmegismerésre. Ehelyett "nyitott" rendszer fekszik a szívén, melynek eredményei óvatosan elörefelé tapogatódzó eljárással, szakadatlan fenomén-elemzéssel és a szaktudományok eredményeinek figyelembevételével érendök el. A kritikus ontológia föveszélyét Hartmann egyfelöl abban látja, hogy a kutatás az ész-apriorizmus szintjére süllyed, egy "felülröl lefelé haladó" spekulatív ontológia szintjére az "alulról felfelé haladó", fenomén-elemzésen alapuló ontológia helyett, másfelöl abban, hogy a misztikus irracionalizmus szintjére süllyed; ehhez sorolandó számára az egzisztencia filozófiájának egésze.

            Brentano és Hartmann filozófiája az elsö feljebb említett altípushoz tartozik (metafizika és tapasztalás összekapcsolása). Az ontológia eszméje Husserlnél és Heideggernél velük szemben inkább a második típushoz sorolandó, noha annak tényleges megvalósítása során empirikus összetevök náluk is fontos szerepet játszanak. [...]

            Jaspersnél a metafizikához pozitívan viszonyuló filozófia harmadik altípusával kerülünk szembe: a metafizika minden filozofálás fontos alkotórésze, jóllehet a tudományos metafizika az ö számára ma már lehetetlenné vált és a profetikus metafizikában hinni már nem lehet. Mint lehetöség csak az elsajátító metafizika marad fenn, melynek funkcióját az emberi ész és egzisztencia felkeltése teszi ki.

            Tisztán negatív álláspontra helyezkedik a metafizikával szemben a modern empirizmus. Támadásai élesebbek, mint minden korábbi polémia, mely a metafizikai megismerés lehetösége ellen irányult. Míg a szkeptikusok, agnosztikusolk és Kant is csak a metafizikai kijelentések helyességét vonták kétségbe vagy vitatták, itt annak a tagadására kerül sor, hogy egyáltalában léteznek értelemmel rendelkezö metafizikai kijelentések. A metafizikusnak nevezett mondatok az értelemmel rendelkezö kijelentésekkel szemben felállított szigorú kritérium próbáját nem állják ki; értelmetlen szókapcsolatok ezek, melyeket egyesek csak azért tartanak értelemmel rendelkezöknek, mert érzelmi értéket kapcsolnak hozzájuk. A metafizikusok mindig kimondhatatlan dolgokat akarnak szavakba foglalni. Ez azonban lehetetlen vállalkozás, mivel - mint ahogy Wittgenstein Traktátusának utolsó mondatában olvashatjuk - "amiröl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell".

            Hogy ez az álláspont nem kell, hogy az empirizmus utolsó szava legyen, azt az empirikus talajból kinövö analitikus filozófia legfrissebb fejleménye mutatja. Ennek keretében új köntösben hirtelen olyan kérdésfeltevések merülnek fel, melyeket korábban a metafizikához vagy az ontológiához soroltak volna és melyeket e táborban eredetileg halottnak nyilvánítottak volt. Ide tartozik mindenekelött az univerzáliák problémája, mely a mai matematikai alapkutatásban is központi jelentöségre tett szert, és a test/lélek-probléma, melyet Herbert Feigl érdekes elemzései új életre keltettek.

(b) Logika és ismeretelmélet

            A mai filozófiában végzett vizsgálódásokat a logika és az ismeretelmélet területén a legkülönbözöbb szempontok szerint lehet tagolni. Effajta tagolást tenne pl. lehetövé az a kérdés, hogy az adott vizsgálódás célja vajon a logikai princípiumok ismertetése-e és a megismerés fenoménjának lehetö legsokoldalúbb leírása, vagy pedig a logikus gondolkodás és az emberi megismerés végsö megalapozásáról van-e szó. Egy másik felosztási szempont az lenne, vajon egy specifikus filozófiai felismerés, pl. egy metafizikai felismerés megokolása-e a cél vagy a megismerésnek mint olyannak a megalapozása, vagy pedig végezetül az, hogy az egyes tudományokban alkalmazott logikai müveleteket és kognitív módszereket elemezzék, megbírálják és azokon javítsanak.

            Brentano szigorúan vett ismeretelméletet nem alkotott. Ennek ellenére a megismerést illetö vizsgálódásait kísérletként jellemezhetjük arra, hogy a megismerés alapjait mélyebbre helyezze, mint az a korábbi ismeretelméletekben történt. Alapvetöbb ui. a megismerés fogalmánál az igaz ítélet fogalma. A hagyományos tanokban rendszerint Arisztotelész adekvációs elméletének igazságfogalmát veszik alapul. Brentano szerint az igazság e fogalma különbözö kiküszöbölhetetlen nehézségekhez vezet. Ezért végül is odajut, hogy az igaz ítélet fogalmát az evidencia fogalmára vezesse vissza, ami egész rendszerének sarkpontjává válik. Ezzel egyúttal az empirisztikus kiindulási bázist is megörzi, hiszen az evidencia empirikusan megállapítható fenomén. Az apodiktikus evidencia fogalmán keresztül Brentano apriori felismerésekig jut el, melyeket azonban ö Husserltöl eltéröen nem lényegfelismerésekként értelmez, hanem mint bensö belátással foganatosított negatív egzisztencia-megállapításokat.

            Husserl kísérletet tett arra, hogy a tudományt és a filozófiát mint olyant új alapokra helyezze. A logikát meg kell szabadítani mindennemü pszichologisztikus elöítélettöl, melyek Husserl szerint szükségképpen relativizmusba és szkepszisbe torkollnak. A logikának nem a véletlenszerü pszichikai aktus-fenoménekkel van dolga, hanem a nyelvi kifejezések ideális jelentéstartalmával; a logikai elemzés jelentés-elemzés és nem pszichológiai aktus-elemzés. Brentano-val ellentétben Husserl úgy vélte, az általános lényegiségek létét fel kell tételeznünk s ezért az apriori megismerés minden formája lényegekre vonatkozó megismerésként értelmezendö. A fenomenológikus zárójelbe-tétel módszere pontosan azt az utat van hivatva leírni, mely ilyen lényegi felismerésekhez vezet el bennünket. A zárójelbe-tétel módszerével szorosan összefügg a transzcendentális idealizmus is, melyhez Husserl vizsgálódásai folyamán elérkezett. A "gondolati világmegsemmisítés" foganatosítása után ugyanis, melyhez ez a módszer vezet, csak a "transzcendentálisan megtisztított tudat" szférájának szabadna megmaradnia, ami egyúttal az egyetlen abszolútumot alkotja, melyre mindaz vonatkozik, ami egyébként létezik.

            Más fenomenológusok, köztük különösen Scheler is, Husserl idealisztikus fordulatát nem hajtották vele együtt végre. Scheler szerint a megismerés fenoménját ontológiai szempontból kell szemlélni: a megismerés úgy értelmezendö, mint létviszonylat két létezö között; semmiképpen sem szabad azonban a létezö világot egyfajta "tiszta tudat" puszta intencionális tárgyává degradálni.

            Hartmann-nál is a megismerés ontológiai aspektusa áll elötérben. Ö egyúttal óv is attól, hogy az ismeretelméletben túlértékeljük a fenomenológikus módszert. A fenomén-elemzések szerinte csak a kiindulópontot képezhetik. Ezek mint olyanok nem vezetnek sem teoretikus probléma-felvetésekhez, sem pedig használható elméletekhez. A megismerés fenomenológiájához kapcsolódnia kell az aporetikának, mely a problémák megfogalmazásához vezet el, és harmadik lépésként a megismerés voltaképpeni elméletének. A tudatot transzcendáló tárgyak megismerhetöségének rejtélyét azzal a hipotézissel próbálja megoldani, miszerint a gondolkodás és a lét kategóriái megfelelnek egymásnak. Brentano-tól és a fenomenológusoktól Hartmann föként abban különbözik, hogy az evidencia fogalmát elveti. [...]

            Heidegger filozófiájával kapcsolatban ismeretelméletröl ugyan nem lehet beszélni. Különbözö fejtegetései azonban ennek ellenére lényeges eszmefuttatásokat tartalmaznak az igazság és a megismerés problémáját illetöen. Ezek során ismét az ontológiai aspektus áll elötérben, a transzcendentális filozófia jegyében végrehajtott bizonyos módosításokkal. A "világban-lét" Heideggertöl elemzett fenoménja az ismeretelméletet, mely alany és tárgy mesterséges kettéhasításából indul ki, tárgytalanná s a külvilág realitására irányuló kérdést értelmetlenné kívánja tenni. Az igazság fogalmát Heidegger megkísérli az ítélet szférájából hátrább helyezni az egzisztencia területére: csak azért, mert az ember maga "az igazságban" (de az "igaztalanságban" is) leledzik, válik lehetségessé igaz vagy téves ítélkezésünk a világról. A megértés módszerét is az emberi létezés apriori módon megállapítható lényegi struktúráiban kell gyökereztetnünk.  .

            Mindezektöl az elméleti vizsgálódásoktól igen távol helyezkedik el ismeretelméleti vonatkozásban is Jaspers filozófiája. Ö nem igyekszik megalapozni annak a lehetöségét, hogy filozófikus módon objektív ismeretre tegyünk szert. Ehelyett szerinte az alanyköztien érvényes tudományos kijelentések mellé állítandók a filozófiai kijelentések, melyek egyáltalában nem tartanak igényt objektív tudás közvetítésére, hanem a potenciális egzisztenciára appellálnak az emberben és igyekeznek megérinteni az isteni transzcendenciát. Az igazság problémája központi jelentöségre tesz szert a Mindent-Átfogó jaspersi filozófiájában. A Mindent-Átfogó minden egyes tárgyilag meg nem ragadható módozatának megfelel az igazság egy-egy sajátos alakzata. Ebben az összefüggésben a tudományos igazság "a tudat mint olyan" igazságaként csak egyetlen, nagyon korlátozott aspektusát képviseli az igazság jelenségének.

            A modern alapkutatásban és analitikus filozófiában a logika és az ismeretelmélet kérdései állnak dominálólag az érdeklödés elöterében. A modern logika rendszereiben a kutatók arra törekszenek, hogy a filozófiatörténet során elöször felállítsák a logikai szabályok teljes és precíz rendszerét, mely a tradicionális logikával ellentétben a legnehezebb matematikai levezetéseket is lefedni képes. A Tarskira visszamenö szemantikában többek között megkísérlik az arisztotelészi igazság-fogalmat újszerü módon vezetni le, úgyhogy az e fogalom korábbi definícióival szemben felhozott ellenvetések elesnek. Ez a fogalom föként a matematikai alapkutatásban bizonyul rendkívül gyümölcsözönek. Carnap megkísérelte szintén szemantikai segédeszközökkel élesen lehatárolni annak a területét, ami tisztán logikai (tette ezt a logikai igazság és a logikai következtetés két alapfogalmával), minek során precizírozza Leibniz ama régi gondolatát, mely szerint a logikai igazságok pontosan azokat az igaz kijelentéseket képezik, melyek "minden lehetséges világban" érvényesek.

            A modern empirizmus és az analitikus filozófia legtöbb képviselöje tagadja a szintétikus és apriori valóságmegismerés lehetöségét. Az értelemmel rendelkezö tudományos kijelentések osztálya ezek szerint egyfelöl az analitikus igazságokra oszlik, másfelöl a valóságra vonatkozó szintétikus és empirikus kijelentésekre. Az ismeretelmélet müvelöjének feladata tehát a tiszta logicitás területének körülhatárolása mellett mindenekelött azoknak a problémáknak megtárgyalásában áll, melyek az empirikus valóságmegismeréssel kapcsolatosak. Ezekhez tartozik elsö helyütt az indukció problémája, melyet Carnap az induktív logika töle megalkotott rendszerével igyekszik megoldani. A fogalom-probléma is idetartozik; utóbbi idöben ez még sürgetöbbé vált, bebizonyosodott ugyanis, hogy lehetetlen a teoretikus tapasztalati tudományok (pl. az elméleti fizika) komplexebb fogalmait definíciók segítségével egyszerübb fogalmakra vezetni vissza, melyek csak megfigyelhetöségekre vonatkoznának.

            Egy kuriózumra szeretnénk még itt rámutatni. A modern empirizmus és az analitikus filozófiát némelykor "logikai pozitivizmusnak" is nevezték. A "pozitivizmus" kifejezés a régebbi immanencia-pozitivizmus (E. Mach és követöi) idejéböl származik, mely szerint a tudomány feladatát a közvetlenül adott dolgok legpontosabb leírásában kell látnunk. A jelen legtöbb empiristája az adott dolog e fogalmát vagy oly homályosnak tartja vagy legalábbis mint oly sok eleddig feloldatlan apóriával megterheltnek, hogy használhatatlanként elveti azt. Ezáltal a "pozitivizmus" kifejezést már nem lehet értelemmel teli módon erre az irányzatra alkalmazni. Az egyetlen olyan filozófiai áramlatot, melyben az adottság fogalma még központi szerepet játszik, a fenomenológia filozófiája képezi. A fenomenológusok lennének tehát az egyedüli mai "pozitivisták".

Mivel azonban a "pozitivizmus" kifejezés ilyetén alkalmazása természetesen igen félreérthetö lenne, ezért legokosabb, ha ezt a kifejezést többé egyáltalában nem használjuk.

(c) Etika

            Az etika területén Kant befolyása szintén szembeötlö. A Kant elötti etika vagy mindig eudémonisztikus jegyeket hordott magán vagy pedig a javak, ill. a célok etikája volt. Scheler szerint Kant érdeme, hogy az etika megalapozására tett minden effajta kísérletet ad abszurdum vitt, amennyiben kimutatta, milyen relativisztikus következményhez kell e kísérleteknek vezetniök. Másrészröl azonban Kant saját etikája formális és konstruktív jellegénél fogva jelentékeny fenntartásoknak volt kitéve. Így a filozófusok számára az a feladat alakult ki, hogy keressenek az etika számára egy e hiányosságoktól mentes felépítést, anélkül azonban, hogy visszaesnének a Kanttól meghaladott felfogásokba.

            Scheler megkísérelte kimutatni, hogy Kant alternatívája: vagy javakra és célokra épülö etika - vagy formális etika, nem teljes diszjunkciót képvisel, hanem emellett még egy materiális és ennek ellenére abszolút érték-etika lehetösége is fennáll, mely egyfelöl minden relativisztikus cél-etikától élesen elkülönül, másfelöl azáltal, hogy elismer tartalmailag meghatározott értékeket és elismeri azoknak objektív hierarchikus viszonylatait, hivatva van túllépni a kanti etika tartalom nélküli jellegén. Hartmann magáévá tette ezt a gondolatot és Scheler gondolatait az egyes konkrét értékek elemzése révén továbbépítette.

            Brentano ezzel szemben egészen másképp járt el. Kant etikája öszerinte is elhibázott volt. Az etika fundamentumát ö egy olyas élményben vélte felfedezni, mely az elméleti evidencia-élménnyel analóg ugyan, maga azonban emocionális eredetü. Ennek "a helyesen jellemzett szeretet és gyülölet" nevet adta. Ílymódon elkerülhetövé válnék a "magukban való értékekhez" történö menekvés, melyekben Brentano csak nyelvi fikciókat volt képes látni. [...]

            Az egzisztencia filozófiája számára viszont az etika egész problémája mint olyan eltolódott. Nincs többé az objektív jóról szó, az abszolút értékesröl, az értékskálák rangsoráról; a jó folyamatosan egymásba átmenö fokozatainak helyére, melyeknek egyik végén maga a gonoszság, a másik végén a tökéletes jóság állna, oly alternatíva lép, mely számára a fokozatosság lehetetlen: az ember csak valótlanként vagy valósként egzisztálhat. És a kérdés az, hogyan lehetne a legtöbbször valótlanként egzisztáló, a világbeli puszta létezésben feloldódó ember számára érezhetövé tenni egzisztenciájának potenciális valós voltát, mely kiszakítaná világbeli elveszettségéböl és felemelné a magával való hamisítatlan azonosulás szintjére. Kierkegaard megalkúvás nélküli vallásos radikalizmusa szekularizálódása után megörízte itt a maga eredendö szigorát.

            Az utóbbi években az analitikus irányon belül is egyre inkább etikai kérdésekkel kezdenek foglalkozni. Ami ennek kapcsán alapvetöen újként felszínre kerül, az a nyelvelemzö módszer alkalmazása etikai kijelentésekre. Ennek során olyan nyelvi funkciókra bukkanunk, amik lényegesen különböznek az állító mondatokban érvényre jutó ábrázoló funkciótól. A korábbi etikai elméletek számos hibája az analitikusok felfogása szerint onnan ered, hogy az etikai kijelentéseket tévesen állító mondatokként értelmezték. Valójában azonban az etikai kijelentéseknek nem az a feladatuk, hogy vélekedéseket közvetítsenek, hanem más funkcióval rendelkeznek, így pl. azzal, hogy mások beállítódottságát befolyásolják, s így közel állnak a felszólító mondatokhoz. Ezért felmerül az a követelmény, hogy ki kell egészíteni a különbözö kifejezések leíró értelmével kapcsolatos vizsgálódásokat az azok emotív értelmével (= emocionális reakciók kiváltására irányuló diszpozíciójukkal) foglalkozó vizsgálódásokkal, továbbá az imperatívuszok logikájának követelménye, mely nem egy ponton különbözik az állító mondatokra vonatkozó logikától.



[1] Max Scheler vele szemben nem "tiszta eset". Az ö munkái közül nem egy legalább annyira az elsö, mint a harmadik és negyedik csoportba  tartozik