wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása

Következő fejezet >> II. fejezet: A tragikus tárgyak az irodalomban

I.fejezet: A tragikus tudás

            Amit az eredendö szemléleti formák a vallás, a képzömüvészet és az irodalom egységében kimondottak, az tudatunk össztartalma. Egyetlen példát ragadunk ki ebböl a mérhetetlen területböl: a tragikumot és a megváltást. Van valami közös a tragikum változatainak gazdagságában. Az, ami tuladonképpen van és történik, a maga félelmetes nagyságában tárul elénk, s ami az ember számára a nyugalom mint végcél formájában lehetséges, arra a tragikum ígéretet tesz és gondoskodik megvalósulásáról.

            E nézetekben filozófia rejlik, mivel azt értelmezik, ami a vészben elsö pillantásra értelmetlen. De ezt a filozófiát nem lehet kielégítö módon gondolati képzödmények nyelvére fordítani, értelmezés révén azonban filozófiailag nagyon is világosabbá tehetö. Elsajátítjuk azáltal, hogy az eredendö szemléletet ismét jelenvalóvá tesszük. Ez a világ pótolhatatlan. Organonként bele van mintegy tagolva a filozófiába. De ebben az  esetben ez a maga kiteljesülésében olyasvalami, ami meghaladja a filozófiát, s a filozófia újfent mint valami máshoz jut el hozzá.

            A tragikus tudás nagy megjelenési formái történelmi jellegüek. Stílusukban, történeteik anyagában, tendenciájuk változó hátterében koruk jegyét hordják magukon. Semminö tudás nem idötlenül általános, ha konkrét formában jelenik  meg. Az embernek saját maga igazságának megfelelöen kell azt mindig újra magáévá tenni. E tudás megjelenési formái különbségeik révén történelmi adottságok a számunkra.

            A történelmi alakzatok e különbségei és ellentétei kölcsönösen fényt derítenek egymásra. Számunkra alapját képezik tudásunk lehetöségeinek s azt a tükröt, amelyben a magunk képét és hasonlatosságát látjuk viszont.

            Rajtuk keresztül megismerjük a tragikus tudat fokozatait, a létértelmezésnek a tragikumtól megnyitott lehetöségeit, azokat az alapvetö tartalmakat, melyek alapján a tragikumban lehetségessé válik a megváltás. A tragikus tudás történelmi  megformálódásaiból kibomlik elöttünk a tragikum értelmezési lehetöségeinek szisztematikája.

 

a) Történelmi áttekintés

 

Felsoroljuk most a tragikus tudás nagy megjelenési formáit, ahogy azok a szemléletben és a müvekben kifejezésre jutottak:

            1. Homérosz.- Edda és az izlandiak szágái.- A népek hösmondái a nyugati világtól Kínáig.

            2. A görög tragédia: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész.- Csak itt jött létre a tragédia költészet formájában, minden további ennek függvénye vagy ez keltette életre (Seneca közvetítésével).

            3. A modern tragédia három nemzeti alakban: Shakespeare.- Calderon.- Racine.

            4. Lessing. A német müvelödés világának tragédiája: Schiller s azután a 19. század.

            5. A félelmetesség más költeményei a létet illetö kérdés felvetésével: Jób.­- Néhány indiai dráma (melyek azonban teljes egészükben sohasem tragédiák).

            6. A tragikus tudás Kierkegaardnál, Dosztojevszkijnél, Nietzschénél.    

            A hösmondák a tragikus világszemléletnek mint valami magától értetödönek adnak kifejezést. A gondolat még nem küszködik, nincs még semminö törekvés a megszabadulásra. A vész a maga meztelenségében, a halál és a pusztulás, az állhatatosság és a dicsöség: ez tárgyuk.

            A nagy tragédia átmeneti korszakokban jön létre (Hellászban és az újkorban), mindig csak egyszer, egy égési folyamat során mintegy - végül is az esztétikai müveltség jelenségeiben szünve meg.

            A görög tragédia a kultusz egy aktusának része. Küzdelem zajlik benne annak a megértéséért, hogy mik az istenek s hogy mi a dolgok értelme, mi az igazságosság. Elöször (Aiszkhülosz s még Szophoklész) megköti az istenségbe, a mindent megalapozó és érvénnyel rendelkezö létesítményekbe, a póliszba vetett hit, végül kétely tölti el mindezen történelmileg létrejött alakulatok felöl, érintetlen marad azonban a kételytöl az igazságosság eszméjét, a jót és a gonoszt illetöen (Euripidész).

            Shakespeare ezzel szemben világi színpadon jelenik meg; felfokozott alakjaiban egy bizakodással teli társadalom eszmél magára. Az emberi lét megismeri önmagát a maga lehetöségeiben és veszélyeztetettségében, nagyságában és semmiségében, emberi és ördögi voltában, nemességében és nemtelenségében, ujjongásában a létezés boldogító voltán s megborzadásában az érthetetlenségtöl, ha encéljaink ellenkezöjét okozzuk s megsemmisülünk velük együtt; megismeri magát szeretetében, odadásában, nyitottságában mindennel szemben és gyülöletében, szüklátókörüségében s vakságában - mindent egybevetve: feladata teljesíthetetlenségében, megvalósulásának végsö kudarcában, hatályos törvényekkel s a jó és a gonosz tévedhetetlenül érezhetö ellentétével a háttérben.

          Calderon és Racine a keresztény tragédia csúcspontjai. Itt a tragikum sajátos, új konfliktusokkal  rendelkezik. A sors és a démonok helyett a gondviselés és a kegyelem az úr vagy akár az eltaszítás. Kérdés és hallgatás helyett a határ mezsgyéjén, mindennek tartást ad a túlvilág egy pillanatra sem kétes fundamentuma és a mindent szeretetébe fogadó Isten. Az igazság megtalálásáért folytatott szakadatlan küzdelem helyett (melyet az író müveinek egymásutánjában vív meg) és a sifrekben lezajló játék helyett, az igazság kiteljesedése már eleve jelenvaló, mivel bizonyos a tudás az eredendö bünbe esett világ és az istenség realitása felöl. De e konfliktusokban a tragikum a keresztény igazság fényében voltaképpen kialszik. Metafizikailag ezeket a tragédiákat a keresztény hit mélysége megköti s egyben ki is bövíti, de Shakespeare-rel összehasonlítva  tárgyukban és kérdésfeltevéseikben, alakjaik intenzitásában és gazdagságában, a szemlélet liberalitásában és elfogulatlanságában korlátozottak.

         Az abszolút tragikum mint az összbeállítódottság kiúttalansága talán csak Euripidész néhány tragédiájában lelhetö fel, késöbb pedig a 19. század modern drámáiban. Csak itt jut el a tragédia az esztétikus elkötelezetlenséggel együtt a talajtalanságig.

 

b) Léttudat a tragikus tudásban és a tragikum nélküli védettség

 

         Legnagyobb a távolság azon kultúrák között, ahol hiányzik a tragikus tudás  - és ezzel a tragédia, az eposz és a regény is mint e tudás megjelenési formái - és ahol a tragikum nagyon ismegnyilvánul a léttudatban, mely az élettel szembeni beállítódottságot meghatározza.

         Ahol az embert immár tragikus tudásának birtokában pillantjuk meg, ez történelmi emlékezetünkre úgy hat, mintha az idök között szakadás lépne fel. Nem szükségszerüen magas kulturáltság terméke az ilyesmi, lehet primitív is: mégis e tudás birtokában úgy hat az ember, mintha tulajdonképpen csak most ocsúdott volna fel. Itt ugyanis a határszituációkkal szembekerülve elfogja a nyugtalanság, mely elörefelé hajtja. Semmilyen stabil állapota nem lehet maradandó, mert semmelyikük sem elégíti ki. A tragikus tudással veszi kezdetét a történelmi mozgás, mely nemcsak a külsö eseményekben, hanem magának az emberi létnek a mélyén zajlik.

         A tragikus tudást megelözö tudás önmagában lekerekített és kiteljesült. Észleli az ember szenvedését, a vészt és a halált. Mélyröl feltörö gyász éppúgy jellemzi e tudást, mint mélyröl feltörö ujjongás. A gyász megvilágosul önmaga elött mint tudomásulvétele az élet és az elmúlás, a halál és az újra-feléledés körforgásának, az örök alakváltozásnak. Az elhalálozó és újra visszatérö isten, az évszakok megünneplése, mint ennek az elhalálozásnak és feltámadásnak megjelenési formája - ez az alapvetö valóság. Mitikus elképzelések az anyaistennöröl mint életet kölcsönzöröl és halálistennöröl, aki mindent világra hoz, ápol, szeret és megérlel, de méhébe mindent  vissza is vesz, életétöl irgalmatlanul megfoszt, iszonyatos katasztrófák során megsemmisít, - az ilyen elképzelések majdnem univerzálisak a földön. Nem jelentik még a tragikus tudást, hanem a mulandóság megnyugtató tudomásulvételét, mely biztonságban tudja magát. Lényegében történetietlen tudás ez. A valóság minden idöben egy és ugyanaz. Semmi sem különlegesen fontos, minden egyformán fontos és újra meg újra jelenvalóként a maga egészében s fenntartás nélkül olyanként van adva, amilyen.

         A tragikus tudáshoz hozzátartozik a történetiség. A körforgás csak az alapréteg. Ami voltaképpen lényeges, az egyszeri és szünet nélküli mozgásban van. Döntés történik felöle s vissza többé nem tér.

         De a tragikus tudás elötti tudást nem mindig váltja fel tragikus tudás. Megtörténhet, hogy az, amit csak elözménynek tartanak, önmagára alapozott igazság­-igényével erösebbnek bizonyul a tragikus alapszemléletnél. Noha az embereknek minden bajról s vészröl tudomásuk van, mégsem lép fel, ahol az embereknek sikerül a világot harmónikusan  értelmezni s életüket ennek megfelelöen élni. Ez történt messzemenöen az ókori, legtisztábban a buddhizmus elötti Kínában. Minden nyomorúság, szerencsétlenség s mindaz, ami gonosz, csak átmeneti zavarokat jelentenek, amiknek lenniök egyáltalában nem kell. Nem létezik világiszony, világfitymálás és világigazolás, a léttel és az istenséggel szemben nincs vád, csak panasz. Ismeretlen az elkeseredés meghasonlottsága, csak higgadt türés és halálra készülödés létezik. Nincsenek feloldhatatlan bonyodalmak, nincsenek homályos sorsfordulatok: a dolgok alapját tekintve minden világos, szép és igaz. Megélik mindazt, ami elborzaszt és megrémít, nem kevésbé ismert az elöttük, mint a tragikus tudattól megvilágosított kultúrák elött. De az élet hangulata derüs marad, harc nem keletkezik és dac sem. Mélyre nyúló történelmi tudat hordozza kapcsolatukat a dolgok ösidökre visszamenö fundamentumával, nem keresnek azonbansemminö történelmi  mozgást, hanem csak állandó helyreállítását az öröktöl tartó valóságnak, ami rendben találtatik és jó. Ahol fellép a tragikus tudat, ott elveszett valami rendkívüli, a minden tragikum nélküli védettség érzete, természetes, magasztos emberség, otthon-lét a világban s a konkrét szemlélet gazdagsága - mindez Kínában valóság volt. A mindennapossá vált átlag-fiziognómiában egy derüsen elfogulatlan Kína mellett mogorván s elfogódottan áll a Nyugat.

 

c) A tragikus tudás az eposzban és a tragédiában

 

         A mitikus tudat a világ alapvetö diszharmóniáját az istenek többféleségében teszi a szemlélet tárgyává; nem lehetséges valamennyiöknek egyaránt megfelelni, az egyik szolgálata sérti valahol a másikét; - az istenek harcban állnak egymással s ez az emberek sorsában jut dülöre; ­- az istenek maguk nem mindenhatók, felettük csakúgy, mint az emberek fölött, a sötét Moira az úr.  A miért, a honnan kérdésére a helyzettöl függöen sok felelet létezik s nincs egyetlen kielégítö felelet sem. Észbeveszik a világ gazdagságát, az emberi lehetöségek sokrétüségét, megélnek minden végletességet. De nem keresik feltétel nélküli energiával az egész egységét, így az alapkérdés sem összpontosul feltétel nélküli tudni-akarásban.

         A tragikus tudás ebben az alakban - Homérosznál - a szemlélet élvezetében, az istenek kultuszában, a soha kérdésessé nem váló kitartani- s helytállni-tudásban nyilvánul meg.

         Ugyanez a kitartani-tudás, ugyanez a higgadt dac a sorssal szemben gyözödik meg önmagáról az Eddában és a szágákban, szegényesebben, mint Homérosznál, de szenvedélyesebben s mértéktelenül.

         Olyan ez, mint egy még csak félig megérett tragikus tudás: nem különbözteti még meg a kudarc módozatait s nem látja a tragikus pusztulás végsö kifürkészhetetlenségét. Nem vágyik még a lélek megszabadulására, mert az megelégszik már a tiszta elviselni-tudással is. Olyan ez, mint egyfajta elhamarkodott felhagyás a kérdéssel, mint a világ és a vég megragadása olyasvalamiként, ami minden kérdésesség nélkül magától értetödik, s ez a természetesség a tragikum elötti idöben csak azáltal szenved törést, hogy a világ disszonanciáját elötte semminö harmónia nem kendözi el.

         A görög tragédiában ez a mitikus világ marad meg anyagként. Új az, hogy a tragikus tudásban nem a nyugalom uralkodik, hanem a kérdést szorgalmazzák. A mítoszok átalakításának útján  kérdeznek és válaszolnak. A mítoszok csak most jutnak el teljes érettségükig és mélységükig, de egy alakban sem tudnak már állandósulni. A legközelebbi gondolkodó költö tovább változtat rajtuk, míg fel nem emésztödnek az igazságért vívott küzdelem magasztos égési folyamatában - a költö párbeszédének formájában az istenséggel - s csak hamvukat hagyják maguk mögött a még mindig elbüvölö, de elkötelezetlen poeétikus képekben.

         A kérdések - már filozófikusan feltéve s mégis még teljesen szemléletes alakokon keresztül, így mégsem filozófikusan a módszeres racionalitás értelmében - az istenekhez fordulnak: Miért van így mindez? Mi az ember? Mi vezeti? Mi a vétek, mi a sors? Melyek az emberi világ törvényei és honnan származnak vajon? Mik az istenek?

         Keresik az utat az igazságos és jó istenek, az egyetlen Isten felé. Ezúton azonban az egész hagyomány egyre inkább a felbomlás áldozata lesz. Nem képes tartani magát, ha a jog, a jóság, a mindenhatóság racionálissá váló mércéjével mérik. Szkepszisbe torkollik ez a bizakodó keresés, mely útja során még mindig a hagyománynak a legszebb tisztaság fokára emelt tartalmaiból él.

         De ez az egész megbizonyosodás a költöi szemlélet keretében - a Dionüszosz tiszteletére rendezett szent ünnepség során - többet akar és többet ér el a korábbi örömnél, melyet a világ s az emberek s az istenek örök ábrázolása okozott. Erröl az örömröl szólt Hésziodosz (Theogonia 98f), a múzsákat dícsérvén:

          ...valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban

           még el nem fásultat, s szenved töle az ember,

           Múzsák hü szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak

           hírét zengi s a boldog olümposzi isteneket mind,

           rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember

           vissza, borúra derüt hoz az istennök adománya.[4] 

         A tragédia többet akar: a lélek katarzisát. Hogy e katarzis miben áll, az Arisztotelész segítségével sem lesz ugyan világos. Ám mindenképpen oly történés, melynek az ember önmagával való azonosságához (Selbstsein) van köze. Megnyílás a lét felé, mely nem csupán a színpadi cselekmény befogadásának, hanem a megrázkódtatásnak az élményéböl fakad, magunkévá tétele annak, ami igaz, mégpedig azáltal, hogy megtisztulunk mindattól, ami elkendöz, zavarossá tesz, ami felszínes a szemléletünket beszükítö és vakká tevö élettapasztalatokban.

 

d) Felülkerekedés a tragikumon a filozófikus világértelmezésben és a kinyilatkoztatáson alapuló vallásban

 

         A tragikus tudás e két alakban lép fel: a mitikusan kérdések nélküli tudásban, melyet egy fenntartás nélkül elfogadott, létezönek tünö szemléletes világ indukál (az eposzban) és a mitikusan kérdéseket feltevö tudásban, melyet az istenségbe való behatolás termékeként élnek meg (a tragédiában). E kettöböl a tragikumon való felülkerekedés két módozata jön létre: a felvilágosodás filozófikus világértelmezése és a vallásos kinyilatkoztatás, egyikük sem bizonyulva kielégítönek.

         Nem a Szókratész elötti gondolkodóknak és Platónnak a tragédia ellenpólusát képezö s ahhoz tartozó spekulatív megbizonyosodása a lét lényegét illetöen, hanem az Arisztotelész utáni idönek a felvilágosodásból eredö, értelmi alapú univerzális filozófiája vonja le a következtetéseket a tragédia-írás folyamatában kikristályosodott nem-tudásból, amennyiben felbomlasztja a hagyomány valamennyi hamis istenképzetét. A világ egészéröl harmónikus képet fest, melynek alapján az összhang minden hiányát csak viszonylagos diszharmóniaként értelmezi. Relativálja az egyéni sors fontosságát s az egyes ember önmagához való hüségében valami megrendíthetetlent lát, ami az evilági sorsot csak szerepként ölti magára és játssza el, anélkül, hogy azzal azonossá válnék. A végsö alapbeállítódottság az immár súlyától megfosztott tragikus tudásban sem a helytálló hérosz daca, sem pedig a világba bonyolódott lélek katarzisa, hanem az apátia, a közöny érinthetetlen szenvedés-mentessége.

         A tragikus tudással konfrontálódva a filozófikus apátia elégtelen megszabadítás. Elöször is puszta elviselés - ez magára ismerhet a mitikus idö heroikus dacában, anélkül, hogy rendelkeznék annak szenvedélyességével -, szellemi tartalmát tekintve szegényes, összezsugorodik a világban zajló, tartalom nélküli helytállás puszta pontjává. Másodjára az emberek részéröl cselekvöleg aligha megvalósítható. Minden nagyszerüsége ellenére mégiscsak elmélet, mely a gyakorlatban a legeslegtöbb embernél csödöt mond. Ezért az ember mélyebbre nyúló megszabadítást követel a tragikus tudás és a filozófiai üresség nyomasztó hatásától. Ezt igéri a kinyilatkoztatott vallás.

         Az ember megváltást akar és megváltásban részesül. Nem egyedül önmaga révén. A teljesíthetetlen feladat terhe elvétetik felöle. Krisztus kereszthalála, Buddha tanítása nemcsak kézen fogják, hanem tesznek érte valamit, amiben csak részt kell vennie, hogy szabaddá váljék.

         A kinyilatkoztatáson alapuló zsidó-keresztény vallásban a lét és az ember összhang-hiánya, mindaz, ami tragikumként jelenik meg, az ember eredetébe van beágyazva: az eredendö bün Ádám bünbeesésében gyökeredzik. A megváltás Krisztus kereszthalálának folyománya. A világ dolgai mint olyanok romlottak, az ember elháríthatatlan bün állapotában leledzik, mielött még egyes emberként bünnel terhelné meg önmagát. Be van vonva a bünössé válás és a megváltás mindent megalapozó folyamatába, mindkettönek részese önmaga révén és nem csupán önmaga révén. Már az eredendö bün miatt vétkes, megváltani csak a kegyelem tudja. S most vállára veszi a keresztet, amikor nemcsak eltüri, hogy rászakadjon a lét minden szenvedése, a diszharmónia és a szétszakítottság, hanem mindezt választja is. Tragikum nincs már, hanem minden retteneten keresztülsugárzik a kegyelem üdvének mindent átható ragyogása.

         Innen szemlélve, a keresztény megváltás ellentétbe kerül a tragikus tudással. A megválthatóság megsemmisíti a tragikus kiúttalanságot. Ezért nem létezik voltaképpeni keresztény tragédia, hiszen a keresztény színjátékban a cselekmény alapját és terét a megváltás misztériuma képezi s a tragikus tudás már eleve megszabadult terhétöl, mivel a kegyelem kiteljesedést és menekvést biztosít.

         Ezzel a tragikum maga olyasmivé válik, ami semmire nem kötelez - ami az embert felbolygatja, igazából azonban nem érinti. A lényeg a keresztény ember számára a tragédiában egyáltalában nem kerülhet felszínre. Az, ami a voltaképpeni keresztény vallásos érzületet kiteszi, kivonja magát a költöi feldolgozás lehetöségei alól, mert az csak az egzisztenciális megvalósítás tárgya lehet s nem az esztétikai szemléleté. Ebben az értelemben egy keresztény ember Shakespeare-t pl. félre kell, hogy értse: Shakespeare mindent ábrázol, minden lehetöségben megmutatja, hogy mi az ember. De a vallásos érzület - és csak az - kivonja magát Shakespeare birodalmából. A keresztény ember Shakespeare müveivel konfrontálódva s azokat teljes mélységükben megélve tudja, hogy nem azt mondják neki, még csak nem is érintik azt, ami a hitben osztályrészévé válik. Ahhoz csak közvetve látszik öt Shakespeare elvezetni, a mü felületének kendözetlen törésein s megoldatlanságán keresztül, azáltal, hogy kimondatlanul és akaratlanul a megváltás lehetösége felé tendál.

         A keresztény ember e tragikus tudás szubsztanciáját nem érzékeli. De ez a tudás - ha filozófikus marad és filozófiai szempontból tisztán bontakozik ki -, a maga részéröl a transzcendentálás egy módját képezi, egy a tragikus tudásra nézve sajátságos megszabadítást, melyet keresztény szemszögböl felismerni nem lehet s mely a filozófikus apátiában tartalmát vesztette.

         Az ember egyetlen keresztényként megélt alapélménye sem tragikus már. A bün felix culpává, boldog bünné lesz, mely lehetövé teszi a megváltást. Júdás árulása lehetövé teszi Krisztus kereszthalálát, az alapját minden hívö üdvözülésének. Ha Krisztus az evilági kudarc legmélyebb szimbóluma is, emiatt mégsem tragikus a legkevésbé sem, hanem olyas, aki a kudarcban teljességgel tudatos, beteljesítö, tökéletessé kerekítö.

 

e) A tragikum alapjegyei

 

         A tragikum olyan történésként tárul a szemlélet elé, mely a létezésböl (Dasein) az iszonytatót mutatja meg, de az emberi létezésböl, s azt azon behálózottságaiban, melyek az emberlét (Menschsein) mindent átfogó egészéböl származnak. A tragikum szemlélete azonban önnönmaga által egyfajta megszabadítást tesz lehetövé a tragikumtól, egy módját a megtisztulásnak és megváltásnak.

         A lét (Sein) a kudarcban jelenik meg az ember elött. A kudarcban a lét nem vész el, hanem épphogy teljességgel és kifejezetten érezhetövé válik. Transzcendencia nélküli tragikum nincsen. Még a puszta önérvényesítés dacában is, amikor a bukás az istenek és a sors ellenében elkerülhetetlen, jelen van a transzcendentálás mozzanata: áthágás ahhoz a léthez, ami az ember a maga valójában és amit bukásakor magamagaként él meg.

         A tragikum tudata, a léttudat fundamentumává válva, a tragikus beállítódottság (Haltung) nevét viseli. A mulandóság tudata megkülönböztetendö a voltaképpeni tragikus tudattól:     

         A pusztulás felé vezetö tényszerü történést, az életnek mint idöbelileg mulandó történésnek jellemzöjét, az ember úgy tekinti, mint a létrejövetel és az elmúlás s az újfent történö létrejövetel körforgását. Önmagát a természetben azzal egyként, mint természetet észleli. Ebben rejtély búvik meg az ember számára, mely megborzongatja. Mi a lélek, mely az idöre merölegesen öröknek tudja magát, ha ennek ellenére a létezés végességének állapotában leledzik s mint ilyen a halálban  abszolúte megszünik? Ezt a tényállást s ezt a rejtélyt mégsem nevezzük tragikusnak.

         A voltaképpeni tragikus tudat, s csupán ezen keresztül válik a tragikum valóságossá, nemcsak a szenvedést és a halált fogadja magába, a puszta végességet és mulandóságot. Ahhoz, hogy mindez tragikussá váljék, az embernek cselekednie kell. Csak saját tetteivel okozza a behálózottságot s azután, e megkerülhetetlen szükségszerüségen keresztül, a pusztulást. Nem csupán az életnek mint létezésnek az összeomlásáról van szó, hanem meghiúsulásáról a tökéletessé kerekítés bárminö megjelenési formájának. Az ember szellemi lényege vall kudarcot a lehetöségek mérhetetlen böségének közepette, melyeknek mindegyike, sajátságos megvalósulása révén, a kudarcnak okozója s egyben beteljesítöje.

         A tragikumot illetö tudással kezdettöl fogva együttjár a megváltásra irányuló törekvés. A tragikum hajlíthatatlansága az a határ, amelyen az ember korántsem fogadtatik be - mintegy automatikusan - az általános megváltottság állapotába; hanem az en-valójával történö azonosulás aktusában, amikor létezöként eltünik, találja meg a megváltó megszabadulást. Ez vagy a kérdések nélküli elviselés folyománya, mely erö jelen van a nem-tudásban, a tiszta kitartani-tudásban, a rendíthetetlen csakazértis-ben; megváltás a csírázás fokán s legszegényesebb alakjában. Vagy a megszabadulás azáltal történik meg, hogy az ember megnyílik a tragikumnak mint olyannak a szemlélete számára, ami (a tragikum) magának a megvilágosodásnak (Erhellung) köszönhetöleg megtisztítóként hat. Vagy pedig a megszabadulás már a tragikus cselekmény szemlélete elött megtörtént volt, ti. ha az életet egyfajta hit már eleve a megváltás útjára terelte s a tragikum már legyözöttként lép a szemlélet elé, amennyiben áthágás, transzcendentálás történik az érzékfeletti létbe, abba, ami valamennyi Mindent Átfogó Átfogója.[5]

 

f) Irányzatok a tragikus tudás értelmezésében

 

         A költöi müvekben reánkmaradt tragédiák értelmét korántsem lehet egyetlen képletre redukálni. E költemények a tragikus tudás körül végzett munka eredményei. Helyzetek, történések, társadalmi erök, vallásos elképzelések, jellemek alkotják az eszközöket, melyeken keresztül a tragikum megjelenítve megnyílik elöttünk.

         A nagy müvek egyikét sem lehet interpretatív módon teljes mélységében átlátni. Az értelmezhetöségnek csak bizonyos irányvonalai vannak jelen bennük. Ha gondolati úton való értelmezésük maradéktalan sikerrel jár, akkor a költöi mü fölösleges vagy éppenséggel eleve már nem hamisítatlan költöi alkotás. Ahol az értelmezés világos irányvonalakat képes a felszínre hozni, ott fokozza a megragadhatóságot a nem-értelmezett, semminö értelmezéssel ki nem meríthetö szemlélet mélyébe nyúlva.

         A költöi müvekben a költö gondolati konstrukciója jut érvényre. Minél inkább elötérbe lép azonban a gondolat maga, anélkül, hogy megtestesülne az alakokban, annál gyengébb lesz a mü. Ez esetben a filozófiai tendencia hozza létre a müvet, nem a tragikum víziójában rejlö erö. De a mü gondolatai lehetnek filozófiailag lényegesek.

         Miután a tragikus tudást a maga egészében áttekintettük (I.), értelmezésünk most részletesebb formában három kérdésre kíván választ adni:

         1. Mint áll a helyzet a tragikum objektivitását illetöen? Milyen formát ölt a tragikus lét és történés? Hogyan gondolkodnak felöle? A választ a tragikus tárgyaknak az irodalomban megkísérelt értelmezésén keresztül adjuk meg (II.).

         2. Mi történik a tragikum szubjektív vetületében? Hogyan válik a tragikum tudatossá, hogyan jön létre a tragikus tudás és benne a megszabadulás s a megváltás? (III.)

         3. Mi az értelme a tragikum alapvetönek szánt intepretációjának? (IV.)

 



[1] Karl Jaspers: Von der Wahrheit  (Az igazságról) c. müvének egy  fejezete  (München 1947), 915-960. o. Jaspers számára "igazság" az összefoglaló terminus mindenfajta pozitív értékre, mivel az "igaz" szó, tágabb értelemben véve, egy dolog megegyezését jelöli valami pozitívval: a valósággal, egy mintaképpel vagy fogalommal, egy megkövetelt cselekvési móddal, a magunk hamisítatlan lényegével, stb., s épp ez a megegyezés teszi az adott dolgot pozitív értéküvé. A tragikus tudás tudomásulvétele annak, hogy az igazság mint pozitív-értéküség korántsem általános érvényü, egyértelmü egész, hanem egymásnak ellentmondó  s  mégis  egyenértékü részekre hasadt. (A ford. megjegyzése.)

[2] Jaspers a vallás, a  képzömüvészet, az irodalom "nyelvére" gondol, melyen keresztül bepillantásunk van a pozitív-értéküség alap-okába, a létbe magába.. (A ford. megjegyzése.)

[3] Sifr (Chiffre, Jaspersnél Chiffer): egyike Jaspers kulcsszavainak. "Mindaz, ami van, sifr-ré válhat számunkra, amennyiben "âttetszövé" lesz és érezhetövé válik benne a minden feltétel nélküli, egyetlen lét a "maga tiszta jelenvalóságában" (das unbedingte eine Sein in "Selbstanwesenheit"). A sifrek "közvetítök jelenég és transzcendencia között". [...] A transzcendencia sifrjeinek olvasásán Jaspers az abszolútum rejtjeles nyelvének meghalltát érti."(Wolfgang Stegmüller: "Existenzphilosophie: Karl Jaspers". In: uö.: Hauptströmungen der Gegenwartsphilosophie. Eine kritische Einführung. 4. kiadás. Stuttgart 1969. 229, 211. o.)

[4] Hésziodosz: Istenek születése, Munkák és napok. Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre (Budapest 1976), 10.o.

[5] Jaspers egyik alapfogalma a Mindent Átfogó (das Umgreifende): az, ami  nem lehet tárgya sem az érzéki  megismerésnek, sem a gondolkodásnak, ami azonban minden lehetséges tárgyat "átfog". Jaspers azonosítja ezt a "léttel" (Sein). A Mindent Átfogó módozatai: 1. az alanyi oldalon a. a "létezés" (Dasein), az emberi élet a maga testi és tudati folyamataival; b. az általános tudat (Bewusstsein überhaupt), melyen keresztül mindazt, ami van, a maga általánosságában ragadjuk meg; c. a "szellem" (Geist), melynek révén magunkban és a világban egészeket próbálunk megvalósítani; d. az "egzisztencia" (Existenz), az ember voltaképpeni valója, melyet szabad elhatározással tud csak megvalósítani: nem lét, hanem "létlehetöség" (Seinkönnen). 2. a tárgyi oldalon a. a "világ" (Welt), az általános tudatnak tárgyi korrelátuma; b. a "transzcendencia" (Transzendenz), az abszolúte más, mely csak önmagától van, melyhez csak az egzisztencia képes eljutni s mely az, ami lehetövé teszi , hogy valómmal azonosuljak s így szabad legyek. A Mindent Átfogó speciális módozataival szemben a transzcendencia valamennyiük átfogója: das Umgreifende aller  Umgreifenden. (A ford. megjegyzése.)