Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása

Következő fejezet >> III. fejezet: A tragikum szubjektivitása

II.fejezet: A tragikus tárgyak az irodalomban

 

         Anélkül, hogy a tragikumot definícióba szorítanánk, áttekintjük a tragikum azon közvetlenül megmutatkozó jelenségeit, melyek az irodalomban ábrázolás tárgyaivá lettek s alakot öltöttek.

         Értelmezésünk ahhoz tartja magát, ami az író víziójában jelen volt, amit a müben kimondott és már értelmezett is; ehhez hozzáfüzi azt, amit a mü jelentés gyanánt magában foglal vagy foglalhat, anélkül, hogy az írónak erre kifejezetten gondolnia kellett volna.

         Az irodalomban a tragikus tudat a maga gondolkodását látja megtestesülve viszont: a tragikus atmoszféra a feszültséget s a vészt a jelenvaló cselekményben vagy a világ természetében magában teszi érezhetövé (a). A tragikum harcban jelenik meg (b), gyözelemben és vereségben (c), a vétekben (d). Megmutatkozik az ember nagyságában kudarca során (e). Megnyilvánul feltétlen akarásában az igazságnak mint a létezö dolgok legmélyebb disszonanciájának (f).

 

a) A tragikus atmoszféra

 

         Tragikus atmoszféra még nincs jelen a mulandóban mint olyanban, az életben s a halálban, a virágzás és hervadás körforgásában. Az ember pillantása nyugodtan elidözhet ennél a történésnél, melynek ö maga is része s melyben az otthon védettsége az övé. A tragikus atmoszféra olyasmiböl támad, ami megborzongat, meghatározhatatlan félelemmel tölt el s aminek ki vagyunk szolgáltatva. Bárhova menjünk, bármi kerüljön szemünk elé, bármit halljunk is: a levegöben van valami, ami - tegyünk, amit akarunk - meg fog semmisíteni minket.

         Ez a hangulat árad néha indiai drámákból, egy világ víziójaként, mely létünk színhelye, olyformán azonban, hogy minden védettség nélkül rabjai vagyunk. Így Ksemisvara Kausika dühe c. drámájában:

         Olyannak tünik az egész világ,

         Mint  tetem-tér a Sivaszolga-korból.

         A vörös esti ég a képe

         A kivégzettek röt vérének,

         A halvány napkorong a máglya

         Szenének pisla fényét képzi;

         A csillagok szétszórva, mintha

         Az embereknek látnók csontjait;

         A fényes hold a folttalan

         Halálfejhez hasonló - - -

         Az iszonyat hangulata uralkodik Breughel, Hieronymus Bosch néhány müvében, Dante Poklában. Ez a hangulat azonban elötér. Keresni vagyunk kénytelenek azt, ami mögötte búvik meg, de nem vagyunk képesek megtalálni, hacsak keresztül nem megyünk ezen az iszonyaton.

         A görög tragédiákban a tragikus atmoszféra nem a világ általános hangulata, hanem az elöttünk zajló történésre vonatkozik, e meghatározott emberi alakokra, annak a feszültségnek a formájában például, mely még minden konkrét tett és minden specifikus esemény elött mindent áthat és vészre utal ­- milyenre, nem tudjuk. Így például Aiszkhülosz Agame­mnon-jában.

          A tragikus hangulat az ún. pesszimizmusnak és világábrázolásának sok formáját ölti magára, akár a buddhizmusban vagy a kereszténységben, akár Schopenhauernál vagy Nietzschénél, akár az Eddában vagy a Nibelungenliedben.

 

b) Harc és összeütközés

 

         Az igazság és a valóság  kettéhasad. A kettéhasadás következtében egymás kiegészítésére kerül sor a közösségben, ha közösségröl van szó, s harcra, ha összeütközésröl. Az író tragikus tudata számára a kérdés az, hogy kik között zajlik a harc, tulajdonképpen mi ütközik mivel.

         Az irodalomban ábrázolt harc közvetlenül felfogva emberek harca egymással vagy az ember harca önmagával. Egymást kizáró létérdekek, kötelességek, jellemvonások, indíttatások állnak egymással harcban. A lélektani és szociológiai elemzés, úgy tünik, ezeket a harcokat mint realitásokat érthetövé teszi. Csakhogy mindezek a realitások az író számára, aki tragikus tudását szemléletessé teszi, csak anyagot jelentenek. Ebben az anyagban mutatkozik meg, hogy tulajdonképpen mi harcol itt. A harc felfogása egyben interpretatív, akár maguknak a cselekvö személyeknek, akár az írónak és rajta keresztül a nézönek a részéröl. A harc ezen értelmezései maguk is valóságok. A harc ílymódon meglelt értelme ugyanis különösen nagy erejü indíttatás kiindulópontja. A tragédia történésén keresztül e mélyebb értelem válik nyilvánvalóvá.

         Ezek a magában a müben végbemenö értelmezések lehetnek immanensek vagy transzcendálók. A tragikum immanens pl. mint harc az egyes ember és egy általános princípium között (1) vagy harcként egymást idöbelileg felváltó történelmi létprincípiumok közt (2). Transzcendáló, ha harc emberek és istenek között (3) vagy ha istenek harcolnak egymással (4).

         1. Egyes ember és általános princípium: az egyén szembenáll általános törvényekkel, normákkal, szükségszerüségekkel - tragikum nélkül, ha pusztán önkényesen száll szembe a törvénnyel, tragikusan, ha ö maga az igazságot képviselve képez kivételt a norma alól.

         Az általános princípium összesürüsödhet a társadalmi hatalom birtokosaiban, a kodifikált rendben, az intézményekben, hivatalokban (társadalmi tragikum). Vagy összesürül az emberi jellem bensejében örök törvények követelményeként, melyek az egyénben magában állnak szemben az egyén motivációival és lényegjegyeivel (jellem-tragikum).

         Az ilyen értelmezések költöileg legtöbbször erötlenek. Az emberi létezés (Dasein) pusztán reális eröi és a pusztán absztrakt érvénnyel rendelkezö princípiumok felvetnek ugyan racionálisan kifejtendö problémákat, de nem jelennek meg szemléletes alakokként a lét (Sein) mélységét feltáró, magukkal ragadó víziókban. Átlátszó voltuk már ki is meríti a kérdéses témát. Ha egy felfoghatatlan dolog végtelensége kimarad az adott koncepcióból, akkor végsö soron csak nyomorúság kerül ábrázolásra s nem tragikum. Ez a megoldás csak a felvilágosodás óta íródott modern tragédiák sajátja.

         2. Történelmi létprincípiumok szembenállása. A történelemfilozófiai totalizálás egy faja az emberi állapotok átalakulását történelmi létprincípiumok mélyebb értelmü egymásutánjaként fogja fel, mely princípiumok irányadók a mindenkori összállapotot, a magatartást, a gondolkodásmódot illetöen. Nem váltják fel egymást hirtelenül. A régi él még, mialatt az új már kibontakozófélben van. Az új robusztus betörésének elöször meg kell hiúsulnia a régi szívóssága s változatlanul hatékony összetartása mián. Az átmenet a tragikum színtere. A történelem nagy hösei Hegel szerint olyan tragikus személyiségek, akikben az új eszme tisztán, feltétel nélkül testesül meg. Lényük egyetlen sugárzó ragyogás. Amit voltaképpen újként magukkal hoznak, azt az emberek elöször még nem észlelik, amíg csak a régi a veszélyt homályosan meg nem érzi s eröit össze nem fogja, hogy az újat leghatalmasabb képviselöjében megsemmisítse. Legyen az Szókratész vagy Caesar - az új princípium elsö gyözedelmes alakja egyben áldozat lesz a korszakok határán. A réginek megvan a maga joga, mert még jelen van, él és bizonyságot tesz magáról azzal, ahogy éltét annak gazdagságában és megformáltságában továbbhagyományozza, noha a romlás csírája elhalását már megindította volt.  Az újnak megvan a maga joga, de ezt még nem védi a társadalmi helyzet s a müveltség megvalósult rendje, hanem egyelöre mintegy ürben él. De csak a höst, az új elsö nagy megjelenését képes a régi - eröinek utolsó görcsös megfeszítésével - elpusztítani. A második betörés, immáron minden tragikum híján, sikerrel jár. Platón vagy Augustus a ragyogó gyöztesek, a megvalósítók, az életmüvükkel formát teremtök, a jövö alakítói, akik a maguk életét szemüket az elsö hösre függesztve élik, arra, aki az áldozat volt.

         Itt olyan történelemfilozófiai értelmezéssel van dolgunk, mely immanensnek megmaradó spekuláció keretében a valójában megismerhetetlen egészeket ennek ellenére mint szubsztanciákat fogja fel, a démonizálások analógiájára.

         3. Az ember és az istenek. A harc az egyes ember és a "hatalmasok" között folyik, ember és démonok, ember és istenek között. Ezek a hatalmak megfoghatatlanok. Ha az ember meg akarja ragadni öket, pusztán megérteni öket akár, kisiklanak kezei közül. Jelen vannak és nincsenek jelen. Ugyanaz az isten segíteni kész és telve van rosszindulattal.

         Az ember tudás nélkül való. Tudatlanul és öntudatlanul áldozatul esik azoknak a hatalmaknak, melyek elöl el akart menekülni.

         Az ember fellázad az istenek ellen, mint a szüzies, Artemiszt szolgáló ifjú Hippolytusz Aphrodité ellen. A túleröt képviselö istennövel szemben alulmarad.

         4. Istenek egymás ellen. A harc a hatalmaknak, maguknak az isteneknek az összeütközése; az ember e harcoknak csak játékszere vagy színtere vagy eszköze; de épp nagysága nyilvánul meg abban, hogy ilyen eszközzé válik, eszköz volta áthatja lényét és azonosítja a hatalmakkal.

         Szophoklész Antigonéjában a khtónikus és politikai eredetü rejtett istenek olyan föld alatti hatalmak, melyek harcban állnak egymással. De Aiszkhülosz Euménidákjában egészen nyíltan s az elötérbe nyomulva az istenek harcai döntik el az emberek cselekedeteit. Söt a Prométheuszban ezek a harcok mint olyanok kerülnek ábrázolásra az ember fellépte nélkül.

         A tragikus szemlélet megjelenési formáiban harcok mindig jelen vannak. Vajon a harc mint harc tragikus-e? Vagy ha nem, mitöl válik tragikussá? A tragikus szemléletnek vannak további, elengedhetetlen mozzanatai.

 

c) Gyözelem és vereség

 

            Mi vagy ki gyöz a tragédiában? Emberek és hatalmak ütköznek össze egymással. A harc eldöltével úgy tünik, az állásfoglalás a gyöztes javára billen.  Aki alulmarad, annak nincs igaza. Így azonban korántsem áll a dolog. Valójában a tragikumban a következö nézöpontok tolulnak fel:

            1. A gyözelem nem azé, aki a maga létprincípiumát érvényre juttatja, hanem aki alulmarad. Kudarcában ö az, aki gyöz. A gyöztes alacsonyabb rendü, mert gyözelme tiszavirág-életü, szorosan véve csak látszólagos.

            2. A gyöztes az általános princípium, a világrend, az erkölcs rendje, az univerzális élet, az idötlen elv - ennek az általánosnak az elismerésében azonban egyúttal elvetés is rejlik: az általánosnak jellemzöje, hogy a vele szembeforduló emberi nagyság kudarcát szükségszerüvé teszi.

            3. Tulajdonképpen egyik fél sem gyöz. Valójában minden kérdéses lesz, a hös éppúgy, mint az általános princípium. A transzcendencia színe elött minden véges és viszonylagos, ezért méltó a megsemmisülésre, az egyén és az általános, a kivétel és a rend. Mind a rendkívüli ember, mind a  magasztos rend le van határolva, e határt elérve kudarcot vall. A transzcendencia gyöz a tragédiában - vagy nem is gyöz, hiszen csak az egészen keresztül hallatja szavát, de nem uralg és nem veti alá magát semminek, mert egyszerüen van.[6]

            4. A gyözelemben és a vereségben, a megoldás folyamatában létrejön egy új, de a maga részéröl szintén történelmi rend, mely e tragikus tudás számara egyelöre érvénnyel rendelkezik. A tragédiaíró rangját annak a szellemi súlya határozza meg, amit a gyözelemböl s a vereségböl és megoldásukból eredeztet.

 

d) A vétek

 

            A tragikum saját maga számára mint a vétek következménye válik érthetövé és mint maga a vétek. A bukás vezeklés a vétekért.

            A világ ugyan tele van ártatlanok pusztulásával. A rejtett gonoszság láthatatlanul pusztít, olyat tesz, amiröl senki sem hall (mint ahogy a vár tömlöcében egy embert mindenkitöl elhagyatva halálra kínoztak). Emberek vértanúhalált halnak anélkül, hogy vértanúk lennének, amennyiben tanúságtételükröl senki sem vesz tudomást és sohasem is fog értesülni. Védtelen emberek kínzása és elveszejtése napirenden van a földtekén. Végtelen gonoszság miatt háborodik fel Iván Karamazov, hallván a csecsemökröl, akiket törökök a háborúban kedvtelésböl öltek meg. Ez az egész szívettépö, hátborzongató valóság nem tragikus, amennyiben a vész nem vezeklés egy vétekért és nincs összefüggésben életünk értelmével.

            De a felelösség kérdése nem korlátozódik az egyes ember cselekedeteire és életére, hanem az emberi lét egészére vonatkozik, melynek valamennyien részesei vagyunk. Ki vagy mi felelös ezért a bün nélküli pusztulásért? Hol keresendö az a hatalom, mely ártatlanokat nyomorúságba dönt?

            Ahol az emberek számára e kérdés világossá vált, ott megszületett a közös felelösség gondolata is. Az emberek valamennyien szolidárisak egymással. Ez származásuk közös gyökeréböl, valamint céljukból fakad.  Ennek jele, nem magyarázata az, hogy mélyen érint bennünket a következö, a véges értelem számára abszurd gondolat: felelös vagyok a gonoszságért, ami ezen a világon történik, ha életem feláldozását is számba véve nem tettem meg, amit megtehettem volna, hogy azt megakadályozzam; vétkes vagyok, mert élek és tovább tudok élni, mialatt mindez történik. Így mindenki közösen felelös mindazért, ami e világon végbemegy.

            Vétekröl tehát beszélnünk kell tágabb értelemben, mint magának a létezésnek a vétkességéröl, és szükebb értelemben, mint ennek a maga mindenkori módján meghatározott cselekedetnek vétkes voltáról. Ha a magunk vétkét nem egyes kézzelfogható, igaztalan cselekedetekre korlátozva fogjuk fel, hanem mélyebben, az emberi létezés létalapjában gyökerezöként, akkor a vétek gondolata általánosabb. A véteknek a tragikus tudás számára adott módozatai tehát a következök:

            Elöször: A létezés a vétek. Tágabb értelemben a létezés mint olyan vétkes. Ez már Anaximandrosz gondolata volt, Calderonnál újra megjelenik, ha egészen más értelemben is: az ember legnagyobb vétke, hogy megszületett.

            Ez abban is megnyilvánul, hogy magával a létemmel bajt okozok. Képe ennek az indiai gondolat: minden léptemmel, minden lélegzetvételemmel megsemmisítek parányi élölényeket. Akár teszek valamit, akár nem, létemmel más lényeket korlátok közé szorítok. Passzívan éppúgy, mint aktívan a létezés bünébe esem.

            a) Egy meghatározott létezö vétkes eredete révén. Igaz ugyan, hogy éppoly kevéssé akartam a létezést általában, mint azt, hogy éppen én magam legyek. De akaratlanul is vétkes vagyok, mert én vagyok az az én, akinek ez az eredete. Vétkem, hogy öseim révén eredetemhez szégyenfolt tapad.

            Antigoné a törvény ellenében született (Ödipusznak és Ödipusz anyjának leányaként) - benne az eredet átka hat tovább -, de az, hogy ki van zárva az ildomos származás normájának köréböl, egyben okává válik sajátlagos mélységének és emberségének: az isteni törvényt illetö legbiztosabb és legrendíthetetlenebb tudásnak van birtokában; meghal, mert több, mint a többiek, mert kivételessége az igazság. És szívesen hal meg; megváltás van a halálban számára; az egész úton, melyet cseledeteivel befut, egységet alkot önmagával.

            b) A mindenkori így-és-így meghatározott karakter az "ilyenlét" (Sosein) vétke.[7]  A karakter maga: sors - már amennyiben elválasztom magam karakteremtöl, mintha szembenállnék vele.

            Amilyen vagyok, mint aljas természetü ember, mint kiindulópontja a rosszakaratnak, a félresikerültségemböl fakadó makacs dacnak - mindezt nem akartam és nem tettem ilyenné. De vétkes vagyok benne. Vétkemböl fakad sorsom, akár akaratom ellenére halok meg, megváltás nélkül, akár kudarcot vallok pálfordulásom során, túllépek természetemen mélyebbröl fakadó forrásból merítve, melynek révén elvetem azt, ami voltam, anélkül, hogy azzá lehetnék, amivé szeretnék.

            Másodjára: A cselekedet a vétkes. Szükebb értelemben vétkes egy cselekedet, melyet mint így-és-így meghatározottat hajtok végre, mégpedig azzal a megszorítással, hogy az szabad, nem kellene lennie, másmilyen is lehetne.

            a) A vétkes cselekedet önkényes törvénysértés, általános princípiumok ellenében kinyilvánított tudatos önfejüség, semmi egyéb okból magán az önfejüségen kívül; következménye annak, hogy vétkes módon bizonyos dolgokról nincs tudomásom, hogy motívumaimat féltudatosan átalakítom és elkendözöm. Itt nincs másról szó, csak az aljasság és a gonoszság nyomorultságáról.

            b) Másban áll annak a cselekedetnek vétkes volta, mely a tragikus tudás számára válik nyilvánvalóvá. Kudarc kísér egy olyan cselekedetet, mely erkölcsileg szükségszerüen és igazként, a maga sajátos fényével a szabadság ösforrásából (Ursprung) fakad. Az ember a vétkessé válást nem képes azáltal elkerülni, hogy igaz ember módjára és az igazságnak megfelelöen cselekszik: a bünre magára büntelenség jellemzö. A dolgot magára veszi, nem tér ki a felelösség elöl s azt nem az önfejüség dacától hajtva vállalja, hanem annak az igazságnak a jegyében, melynek az áldozathozatal során kudarcot kell vallania.

 

e) Az ember nagysága bukásában

 

            A tragikus tudás nem tud elmélyülni, anélkül, hogy az embert nagyobbnak ne látná.

            Az, hogy nem isten, az embert kicsinnyé teszi és elpusztíthatóvá; - az, hogy az emberi lehetöségeket a végsökig fokozza s miattuk maga teljes tudatossággal akár el is pusztulhat, az nagysága.

            Ezért lényeges momentum a tragikus tudásban, hogy mi miatt szenved és bukik el az ember, hogy mit vállal, míly valóságokkal konfrontálódva és minö formákban áldozza fel létét.

            A tragikus hös - a felfokozott ember - hü önmagához a jóban csakúgy, mint a gonoszban, a jóban beteljesítve és a gonoszban semmissé téve magát, mindkét esetben emberi módon létezöként bukva el, mivel következetesen éli azt, amit alappal vagy alaptalanul feltétlen érvényünek tart.

            Ellenállása, daca, szertelensége a gonoszság "nagyságáig" hajtja. Türni-tudása, a csakazértis benne, szeretete a jó szintjére emeli. A határszituációk megélése révén mindig felfokozott. Az író úgy tekinti, mint hordozóját valaminek, ami túlnyúl az individuális léten, hatalomnak tekinti, princípumnak, karakternek, démonnak.

            A tragédia az embert a jó és a gonosz közti megkülönböztetést maga mögött hagyó nagyságában állítja elénk. Az író úgy látja öt, mint Platón: "Úgy véled, hogy a nagy büntettek és a tökéletesen megvalósuló nyughatatlanság egy közönséges alkat termékei és nem sokkal inkább egy tehetséggel gazdagon megáldotté, [...] míg egy erötlen alkat soha nem lehet nagy dolog forrásává, sem a jóság, sem a gonoszság terén?" [...] A legjobb adottságokkal rendelkezö alkatokból "rekrutálódnak mind azok, akik az államoknak és az egyes embereknek a legnagyobb bajt okozzák, mind pedig legnagyobb jótevöik [...] Kisszerü alkatból viszont nem ered semmi, ami nagy lenne, akár az egyes ember, akár az állam szolgálatában."

 

f) Az igazság kérdése

 

            Tragikum ott van jelen, ahol az egymással ütközö hatalmak közül önmagában szemlélve mindegyik igaz hatalom. Az igaz-volt (Wahrsein) ellentmondásossága vagy az igazság egységtelensége a tragikus tudás alapvetö felismerése.

            Ezért a tragédiában elevenen él a kérdés: Mi igaz? És ebböl kifolyólag: kinek az oldalán áll a jog?  Sikere van a jognak e világban? Gyöz, ami igaz? Az igazság megnyilatkozása mindabban, aminek hatása van, és egyben e konkrét igazság korlátok közé szorulása s ezzel mindenben a jogtalanság megnyilvánulása - ez a tragédiában lezajló folyamat.

            Van mármost néhány tragédia (mint pl. Ödipusz és Hamlet), melyekben a hös maga keresi az igazságot. Témává válik az, hogy valami igaz-e vagy sem, és ezzel felvetödik a kérdés a tudás lehetöségét, jelentöségét és következményeit illetöen. E két kimeríthetetlen tragédiából ezt az alapvonást emeljük ki és próbáljuk értelmezni:

            Ödipusz:

            Ödipusz az az ember, aki tudni akar. Ö a mindenkit felülmúló, töprengö rejtvényfejtö, aki legyözi a szfinxet. Ezáltal Théba uralkodójává lesz. S e helyzetben ö a semminö öncsalásra nem kapható ember, aki napvilágra hozza, amit szörnyü tettek terén tudomása nélkül elkövetett. Ezzel okozója lesz megsemmisülésének. Tudatában van annak, hogy nyomozása áldásos és áldatlan véget érhet, mindkettöt vállalja, mert igazságot akar.

            Ödipuszt nem terheli felelösség. Hogy ne kövesse el a jósdától megjövendölt szörnyü tetteket - az apagyilkosságot és anyja feleségül vételét -, megtesz mindent, amit megtehet. Kerüli azoknak az országát, akiket szüleinek kell tartania. Anélkül, hogy tudná, késöbb egy más országban megöli igazi apját, feleségül veszi anyját. "Semmi sem volt a magam választása." "Magam se sejtve mit cselekszem és kivel: / Hogy ítélhetsz el öntudatlan tettemért?"[8]

            A tragédia azt ábrázolja, ahogy Ödipusz Théba uralkodójaként, a fenyegetö pestist az országtól távol tartandó, elöször mit sem sejtve keres, aztán élve a gyanúperrel visszaretten, aztán kérlelhetetlenül napfényre hoz.

            Ödipusz megtudja az orákulumtól: apja gyilkosát, aki még az országban tartózkodik, el kell üzniök, hogy elhárítsák a pestis veszélyét. De ki a gyilkos? Kikérdezi Teirésziászt, a látnokot, s az nem hajlandó választ adni:

            Ó, jaj, keserves átok tudni azt, amit

            Nem-tudni jobb! ...(316-17. vers)

            Örültek vagytok, mindahányan! Én sohsem

            mondom ki, ennen  romlásomra, vesztedet. (328-29)[9]

            Ödipusz faggatja, sértegeti, szólásra kényszeríti s ím, azt hallja: ö maga az, aki vétkezett, aki az országot megszentségtelenítette. Ödipusz, megdöbbenve e lehetetlenség hallatán, gúnyolódik a megbízhatatlan, álnok látnoki tudáson, a maga ésszerüségen alapuló tudására támaszkodva, mellyel ö - és nem a látnok - tudta legyözni a szfinxet.

            ... megoldtam azt

            pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint. (398)

            A látnok azonban, immár mértéktelenül felingerelve, kérdéssel utal a rettentö igazságra:

            Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz:

            te látsz és nem  látod, milyen fertöben élsz [...]

            Tudod-e, kik fia vagy? (412-15)

            Most Ödipusz kutatásba kezd. Anyját kikérdezve megvilágosul elötte a tényállás: tudnivágyónak lenni, okosabbnak lenni a kutakodásban és megismerésben; - s mégis tudatlanul a legszörnyübbet tenni - minek során késöbb élet és boldogság virulnak - amíg másfelöl a tudás ezt teljességgel szét nem rombolja; - így fonódik össze igazság és élet, hogy többé szét ne bogozódjanak:

            Nem jól ítél-e, aki szerint valamely

            démon kegyetlen müve lehet rajtam ez? (828-29)

            Visszarettenve az igazság egészétöl, meghalni vágyik, mielött azt végérvényesen fel kellene ismernie:

            ... múljak ki a

            mulandók világából, mintsem ily sötét

            sors szégyenterhét vinnem vállamon! (831-33)

 

            Jokaszté hasztalanul próbálja visszaterelni a kérdések nélküli, az életet lehetövé tevö tudatlanságba:

            Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors

            rabja s elöre semmit sem lát biztosan?

            Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.

            Te sem remegj, hogy anyád szeretöje légy.

            Álmaiban már sok ember szeretkezett

            saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon

            vesz szívre: csak az türi könnyen életét. (977-83)

            [...] ne kutass tovább! (1064)

            De semminö csábítás nem képes Ödipuszt rávenni arra, hogy elkendözze maga elött az igazságot, miután már nyomokra bukkant:

            ... Nekem látni s tudni kell. (1065)

            Amikor az napfényre kerül, szemeit kiszúrja. Hadd nézzenek ezentúl az éjszakába, hiszen látva nem láttak:

            ... Nem láttátok, miben éltem én,

            nem láttátok, mily rémségeket tettem én (1271-72)

            A kórus viszont az emberi élet egészére vonatkozó következtetést von le: az élet téveszme, e téveszme szétoszlatása pusztulás:

            Jaj, emberek! emberek!

            Milyen semmibe veszlek én

                 múló életetekkel!

            Kinek lehet itt nagyobb

            boldogsága a földön, mint

            amit adhat a látszat, mely

            látszik, s látszva enyészik?

            Gyász példád van elöttem, gyász

            sorsod démona, Oedipus!

                És boldognak az ég alatt

            senkit se dicsérek. (1186-96)

            Tudnivágyásával és szellemi fölényével Ödipusz mindig nem-szándékolt úton jár. Áldozata lesz a tudás vészthozó oldalának, melyröl sejtelme sem volt:

            Boldogtalan! mert lelked éppoly szörnyü, mint

            a sorsod. (1347-48)

            De ez a feltétlen tudnivágyás és ez a feltétel nélküli vállalás most a kudarcban más igazságot hirdet.  Ödipuszhoz, ehhez a tudás és sors révén szerencsétlenné vált emberhez, az istenek akaratából új érték kapcsolódik. Porhüvelye áldást hoz az országra, amiben nyugszik. Az emberek a halottnak gondját viselik és sírjának tisztelettel adóznak. Benne magában bensö megbékélés lesz úrrá s a dolgok menetében azáltal jön létre megbékélés, hogy sírja szent hellyé válik.

            Hamlet:[10]

            Egy bebizonyíthatatlan büntett történt. Dánia királyát fivére meggyilkolta, azután maga foglalta el a trónt és feleségül vette a meggyilkolt feleségét. Egy kísértet közölte ezt Hamlettel, a meggyilkolt király fiával, csak vele, tanúk nélkül. Senki nem tud a büntettröl, magán a tettesen, a királyon kívül. Ahogy a dolgok most Dániában állnak, senki sem hinné el a gyilkosságot, ha közhírré tétetnék. A kísértet, mivel kísértet, Hamlet számára nem abszolút érvényü tanú. Az, ami a legfontosabb, semminö bizonyítékkal nem rendelkezik és mégis Hamlet számára majdnem olyan, mintha bizonyosan tudná. E tudástól formált kötöttsége révén Hamlet életének egyetlen feladata, hogy a bebizonyíthatatlant bebizonyítsa és ha bebizonyította, cselekedjék.

            Az egész dráma nem más, mint az igazság keresése Hamlet részéröl. Az igazság azonban nem csupán válasz arra az elszigetelt kérdésre, hogy mi a tényállás a büntettet illetöen, hanem több annál: a világ egész állapota olyan, hogy ez  megtörténhetett, hogy rejtve maradhatott, hogy most kivonja magát a napfényre kerülés alól. Abban a pillanatban, amikor Hamlet számára e feladat világossá válik, tudja azt is hogy

            Kizökkent az idö; ó, kárhozat!

            Hogy én születtem helyre tolni azt. (I, 5)[11]

            Akivel megtörtént, ami Hamlettel megtörtént - aki valamit tud, amit senki sem tud, és mégsem tudja bizonyosan - annak az egész világ újként és másként jelenik meg. Megörzi magában, amit nem közölhet. Minden ember, minden szituáció, minden rend a maga ellenállása révén, azáltal, hogy eszközzé válik az igazság elleplezésére, maga is igaztalannak bizonyul. Minden korhadt. Nem állják meg helyüket, ki-ki a maga módján, a jószándékúak legjobbjai sem (Ophelia, Laertes). "... becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerböl lenni kiszemelve" (II, 2).

            Tudása és tudásvágya Hamletet elválasztja a világtól. Benne él, de nem tud normáinak megfelelni. Az örült szerepét játssza. Örültség az álságos világban álarc, mely lehetövé teszi, hogy beállítódottságával ne kelljen képmutatóskodva tiszteletet mutatnia, ahol nem érez tiszteletet. Ironizálva hü maradhat az igazsághoz. Bármit is mondjon, igazat vagy igaztalant,  az örület szerepe által képes azt - mindenki számára kétértelmüen - elkendözni. Az örület testéhez szabott szerep, melyet azért választ, mert az igazság  mást nem tesz lehetövé.

            Abban a percben, amikor Hamlet tudatára ébred, hogy kizártságán keresztül sorsa kivételt képez, és megrendültségében villámgyorsan felismeri, mi történik vele, így szól barátaihoz, mintegy búcsút mondva a védett emberi lét minden lehetöségének s ezt a búcsút szintén rejtjelezve:

            Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,

            Mert dolga, kedve van mindenkinek,

            Amilyen, olyan; én, szegény fejem,

            Lássátok, én megyek könyörgeni.

                                                                  (I, 5)

            De a magára vett álarc csak másokkal közlekedve megjátszott szerep. Hamletnek tényleges szerepet kell vállalnia, az igazságkeresés szerepét egy gyökeresen igaztalan világban és a bosszúállóét az elkövetett gonosztettért. Ezt a szerepet egyáltalában nem lehet egyértelmüen, tisztán, fonákság  nélkül játszani. Hamletnek vállalnia kell az ellentmondás kínját lényege és a neki kiosztott szerep között, úgyhogy önmagát nem képes meghamisítatlanul látni, hanem - mintegy fonákjában bukkanva önmagára ­- el is kell magát vetnie. Csakis ennek az alapján válnak önmagáról alkotott ítéletei érthetövé.

            Nem egy kritikus szemében Hamlet elhatározásra képtelennek számított, idegesnek, habozónak s az alkalmak elszalasztójának, álmodozónak s a tettrekészség egyenes ellentétének. Számos önmarcangolása megerösíteni látszik ezt.

                                                              De én,

            Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyre,

            Álomszuszikként ...

                                                          (II, 2)

                              ... Ekképp az öntudat

            Belölünk mind gyávát csinál,

            S az elszántság természetes szinét

            A gondolat halványra betegíti;

            Ily kétkedés által sok nagyszerü,

            Fontos merény kifordul medriböl

            S elveszti "tett" nevét.          

                                                          (III, 1)

            Hogy vádol engem minden alkalom,

            S ösztönzi lusta bosszúm!

                               ... vagy a szerfölött

            Aggódó gyáva szörszál-hasgatás

            - Oly gond, miben, ha négyfelé hasítnók,

            Egy rész az ildom, hárma gyávaság -,

            Én nem tudom, mért élek, mondogatva:

            "Ez a teendö!", bár ok, akarat,

            Erö, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.

                                                          (IV, 4)

            Hamletnek valóban tétlennek kell látszania, mindig talál okot arra, hogy ne cselekedjék. S ö maga ilyennek tünik önmaga elött. Az idézett szavak mindegyikét a célból mondja, hogy tettre serkentse önmagát.

            De hiszen a tragédia alapvonása, hogy Hamlet állandóan tevékeny, az igazság és az igazságnak megfelelö cselekvés célkitüzését tartva szeme elött - hogy habozásának okai az igaz-lét voltaképpeni mércéjével mérve feltétlenül és teljes egészükben jogosak. A sorstól rákényszerített szituáció kelti a reflektálástól megbénított pipogyaság e látszatát.

            Hamlet semmiképpen sem gyáva vagy általában határozatlan. Ennek az ellenkezöje nyilvánul meg lépten-nyomon:

            Egy tü-fokát nem ér az életem

                                                         (I, 4)

            Valójában vakmerö módon kockázatot vállal, ahol csak megjelenik. Talpraesett, azonnal képes megfelelöen dönteni (például Rosencrantz-cal és Guildensternnel érintkezve). Mindenkivel szemben fölényben van, bátor, törével éppoly ügyesen vív, mint elmésségével. Nem jelleme bénítja meg. Csak a tudással rendelkezö és nem rendelkezö ember szituációja készti habozásra, noha szuverén erövel mindenbe velejéig belelát. Amikor temperamentuma az indulat tetöfokán egy pillanatra úrrá lesz rajta és azt hívén, a királyt találja el, megöli Poloniust, korántsem helyesli tettét, akkor sem helyeselte volna, ha a királlyal lett volna dolga. Feladata mélyebb értelmének tartozéka, hogy a kor számára meggyözöen nyilvánvalóvá váljék, amit a király elkövetett, nemcsak az, hogy bosszút állva megölje. Ha azt vesszük mércének, ahogy határozottnak titulált emberek drasztikusan és átlagos vaksággal látnak neki dolguknak, akkor Hamlet nem cselekszik így, azaz nem elhamarkodott hirtelenséggel. Gátlólag  hat rá mintegy a tudás és a nemtudás tudása, míg a prózaian határozottakra ellentmondást nem türö állításaikban, kritikátlan engedelmességükben, kérdés nélküli odavágásukban, brutális eröszakosságukban illúzióik szük korlátai hatnak gátlólag. Csak egyfajta érzéketlen lelkesedés az öszintén passzív emberek drasztikus hirtelenségü aktivizmusáért kárhoztathatná Hamletet tétlenség címén.

            Az ellenkezöje igaz. Azt, amit Hamlet abban a pillanatban mondott, amikor feladata világossá vált:

            Sorsom kiált, és minden kis inat

            E testben oly rugós keményre edz,

            Mint a neméai oroszlán idegje

                                                     (I, 4)

azt a legvégsökig állta, egészen gyors elhatározásaiban megnyilvánuló fordulékonyságáig a Laertes-szel vívott párbajban, mely halálához vezet. Minden kis részletben jelen van  ez az ellentmondás a maximális tisztánlátás és az agilis, célját megközelítö önbevetés között - csak egyszer, Polonius leszúrásakor töri ezt meg indulatának csorbítatlan tisztánlátással ezúttal nem párosuló vak cselekedete. Hogy azonban cselekvés és álarc önmagukban még nem képviselik a teljes igazságot, hanem az csak akkor válik valósággá, ha a kortársak tudatában összekapcsolódik napfényre kerültével - azt a haldokló utolsó szavai igazolják, amiket a vele együtt meghalni kívánó Horatiohoz intéz:

            Horatio, mily sérelem marad,

            Ha ez homályba vész, a nevemen!

            Ha ápolál szivedben valaha:

            Foszd meg az üdvtöl egy kissé magad,

            Szídd még e rossz világ  kinos lehét,

            Hogy elmondd esetem.

                                          (V, 2)

            Hamlet feloldhatatlan sorsa korlátlan igazság-akarása ellenére sem képes utalni arra, ami "a" helyes és igaz és jó. E sors hallgatással zárul. És mégis sejthetünk néhány, mintegy fix pontot, melyek ugyan nem azonosak azzal, ami "az" igaz, melyek azonban Hamlet sorsa folyamán helyeslésével találkoznak; nem öt magát illetik ugyan, hanem felöle nézve másokat. Van olyasmi a világban, amire igent mond - azon férfiak igenlésének formájában, akik a tragédiában mint hozzá tartozó ellenpárok még egyszer szinte megközelíthetetlen magasságba emelik kivételes lényét és sorsát:

            Horatio Hamlet egyetlen barátjaként tartozik hozzá: ö az a férfi, igazságszeretö és hüséges, türni tudó, meghalni kész, akihez Hamlet így beszélhet:

            Mióta választásim asszonya

            En drága lelkem, s emberek között

            Különbséget bir tenni: tégedet

            Pecsételt el magának; mert te, bár

            Szenvedve mindent, úgy töl, mint aki

            Semmit se szenved; férfi vagy, ki a

            Sors öklözését vagy jutalmait

            Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek

            Vérével úgy vegyült itélete,

            Hogy nem merö síp e sors ujja közt,

            Oly hangot adni, milyent billeget.

            Férfit nekem, ki szenvedélye rabja

            Nem lett soha! s én szívem közepén,

            Szivem szivében hordom azt, miképp

            Most tégedet.

                                                          (III, 2)

            Horatio lényét és jellemét tekintve rokona Hamletnek. De Hamlet számára feladata és sorsa egy alapvetö tapasztalás abszolút magányos útját jelölik ki, mely tapasztalást megosztani senkivel sem képes.

            Fortinbras olyan ember, aki kérdések nélkül él a világ realitásának elfogódottság nélküli illúziójában és arra irányuló akitivitásában. Gondtalanul cselekszik. A becsületet tartja nagyra. Hamlet halála után sallangmentesen kijelenti:

            Én e szerencsét búsan ölelem;

            E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:

            Most alkalom hí föllépnem vele.

                                                      (V, 2)

            Azonnal kihasználja, ami történt, de döbbenettöl kísért tisztelettel övezi a halott sorsát és azáltal, hogy megparancsolja, adják meg neki a legnagyobb végtiszetességet, újfent megerösíti Hamlet rangját, mely Dánia trónján megmutatkozott volna a világ elött:

                                 ... mert belöle, ha

            Megéri, nagy király vált volna még.

                                                      (V, 2)

            Fortinbras, ez a tudással nem rendelkezö és tudatlanságának tudatában nem lévö realista, tud élni. Birtokában van a véges erönek, méltóságának természetes céljai kötik le, a pusztán véges lét vigasztalanságáról sejtelme sincsen. De a világ véges céljait illetöen övé a hozzájárulása Hamletnek, a tudással rendelkezönek: "övé haldokló szavam" (V, 2).

            Hogy azonban Fortinbras nemességének ellenére a becsületnek szentelt ilyes élet mennyire önmagára koncentrálódott és hamis, az korábban kifejezésre jutott, amikor Hamlet Fortinbrashoz mérte magát:

                                             Az valódi nagy,

            Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs;

            De szalmaszálért is küzd nagyszerüen,

            Midön becsület, ami fennforog. ...

                                         ... s én ...

            ... nézem pirúlva húszezer fiú

            Közel halálát, kik egy ál dicsöség

            Káprázatáért a kész sírba mennek,

            Ugy, mint az ágyba ...

                                                        (IV, 4)

            Hamlet nem tud sem Horatio, sem Fortinbras lenni. Vajon ö maga nélkülözi a beteljesülés minden lehetöségét? Az igazság akúttá vált kérdésének szörnyüségében, úgy tünik, nincs számára már egyéb megvalósulás, csak negatívumok. Egyetlen egyszer a költö mégis lehetövé teszi, hogy Hamlet számára egy pillanatra jelenvalóvá váljék személyes beteljesülésének lehetösége, amikor hittel teli így ír Opheliának:

            Kételd, a nap hogy forgandó,

                 Kételd, csillagtüz ragyog;

            A valót, hogy igazmondó:

                 Csak ne azt, hogy hü vagyok.

                                                      (II, 2)

            Abszolút mércével mérvén, Hamlet megél magában valami rendíthetetlent, többet, mint az igazság, ami - e tragédia tragikuma - minden alakban mégis akár meg is tévesztheti  az embert -, Ophelia azonban nem állja meg a helyét. Hamlet e lehetösége elsüllyed lelkének legszörnyübb kettészakadottságában.

            Hamlet útja az igazság felé nem mutat lehetöséget a megváltásra. A nemtudás térsége ez, a határoknak állandó érzékelése, mely elfogadja ezt a sorsot. Vajon a határon a semmi van? Hogy a határok nem a semmiröl adnak hírt, az halk utalások formájában, melyek azonban az egész mü pilléreinek tünnek, keresztülvonul a drámán:

            Hamlet nem adja át magát a babonának - de nemcsak világos tudásának köszönhetöleg, hanem mert bízik egy meghatározatlan mindent átfogó valamiben:

            dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha                                     most történik, nem ezután ... készen kell rá lenni: addig van. Miután senkinek sincs olyanja,                   mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el?

                                                                     (V, 2)

            És még határozottabban a konkrét cselekvésre vonatkoztatva:

            Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan

            Tett néha jól segít, midön derék

            Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:

            Van egy istenség, aki céljaink

            Formálja végre, bármiképp nagyoltuk -

                                                                  (V, 2)

            Nem a semmi, hanem transzcendencia válik érezhetövé a módozataiban annak, ahogy Hamlet

a maga nemtudásának kifejezést ad:     

            Több dolgok vannak földön és egen,

            Horatio, mintsem bölcselmetek

            Álmodni képes.

                                                         (I, 5)

            A nemtudás állapota felfoghatatlanul kitöltöttnek tünik, amikor a Hamletnek megjelenö szellem nem hajlandó tovább beszélni:

            De ily örök jelentés nem való

            Hús-vér füleknek

                                                 (I, 5)

és Hamlet utolsó szavaiban:

            A többi, néma csend.    (V, 2)         

                                   

            Minden indirekt közlésben megnyilvánuló tartózkodás után a pecsétet az egészre Horationak a halotthoz intézett megragadó szavai teszik fel:

            Nemes szív tört meg itt. - Jó éjt, királyfi;

            Nyugosszon angyal éneklö sereg!

                                                          (V, 2)

            Alkalmasint egyetlen haldokló hösének sem adott Shakespeare ilyen kíséretet. Hamlet ugyan - összevetve a sztoikus bölccsel, az indiai remetével - nem típus, aki egy elterjedt életformát juttat kifejezésre. De Hamlet egyedülálló mint a nemes ember megjelenítöje, tántoríthatatlan igazság-keresésében és emberi rangjában, aki egész valójával belép a világba, nem vonja ki magát belöle, hanem valójában mások zárják ki belöle, ember abban, ahogy egészen kiszolgáltatja magát a sorsnak, pátosz nélküli hösiességében.

            Az ember szituációja az, ami a Hamlet-dráma hasonlataiban ábrázolásra kerül. Fellelhetö-e az igazság? Lehet-e együtt élni az igazsággal? Erre a kérdésre válaszol az ember szituációja: az életerö vakság terméke, vakság a mítoszban, amiben hisznek, és pótlékaiban, amik vélt tudásból tevödnek össze, a dolgok kérdések nélküli elfogadásában, a korlátolttá tevö igaztalanságokban. Az igazság  kérdése az emberi szituációban megoldhatatlan feladatot tüz az ember elé:

            Az igazság teljesen nyilvánvalóvá válva bénítólag hat - hacsak nem képes hallatlan hösiesség, miként a Hamleté, elkendözések nélkül a megrendült lélek szüntelen mozgásával megtalálni az utat. A reflexió (a tudatosság) gyengít, hacsak nem épp az történik meg, hogy egy lény rendületlen indíttatása amúgy igazából a megvilágosodás során bontakozik ki. Az erö azonban felemészti magát anélkül, hogy célját  megvalósítaná, és a kudarcban emberfölötti, nem embertelen nagyság képét nyujtja. Ugyanez más nézöpontból: ha Nietzsche felismeri, hogy az igazságot nem lehet bekebelezni, hogy a tévedés valójában szükségszerü (mégpedig az alapigazságokra vonatkozóan, melyek külön-külön feltételei az életnek). Vagy ha Hölderlinnél Empedoklész azáltal válik vétkessé, hogy az egész igazságot akarja meghozni a népnek. Újra meg újra a kérdés: meg kell halnia az embernek az igazságtól? Az igazság a halál?

            A Hamlet-tragédia a tudás, mely megborzong az ember határán. Nem figyelmeztetés rejlik benne, nem elönyben részesítése valaminek, hanem tudás a létet illetöen, mely az igazságra törö akarat nemtudásában nyilatkozik meg, egy akaratéban, mellyel az emberi létezés kudarcot vall, "a többi néma csönd".

Következő fejezet >> III. fejezet: A tragikum szubjektivitása

Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása