Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása

Következő fejezet >> IV. fejezet: A tragikum elvi alapú értelmezései

III.fejezet: A tragikum szubjektivitása

            A tragikus tudás nem érintetlenül maradó, pusztán megismerö szemlélödés. A megismerés oly faja  ez, melynek során azonossá válok önmagammal annak a módján, ahogy vélelmem szerint megismerek, ahogy megpillantok és érzek. E tudásban az ember egyfajta változása megy végbe, mely a megváltás útját járja, a léthez való föllendülését a tragikum leküzdésének folyamán. Vagy pedig az esztétikus elkötelezetlenségbe süppedésnek az útját, olyan szemlélödés elkötelezetlenségét, mely az embert elszórakoztatja, komolytalanná és talajtalanná teszi.

 

a) A megváltás általános fogalma

            Prédául vetve a világban, kiszolgáltatva minden nyomorúságnak, kiút nélkül a fenyegetö megsemmisüléssel nézve szembe, az ember valamiféle menekvés felé törekszik, legyen az evilági segítség vagy üdvösség az örökkévalóságban, legyen az megszabadítás a pillanatnyi bajtól vagy megváltás a bajoktól általában.

            Menekvést nyújt minden ember gyakorlati tevékenysége a maga mindenkori szituációjában, társaitól kísérve. Ezen túlmenöen azonban segítséget jelentenek ösidök óta egyes kiemelkedö vagy megszállott egyéniségek, mint a varázslók, sámánok, papok a maguk rendkívüli, csak számukra hozzáférhetö eszközeivel. Mélyreható változást jelent az emberiség történetében (a Krisztus elötti utolsó évezred folyamán), amikor a tudat ráébred a bajok univerzalitására és a tölük való megváltást prófétákban s megváltókban leli meg, akik az emberekhez mint emberekhez fordulnak, univerzális igénnyel lépnek fel s mindenkin akarnak segíteni. A baj már nem az emberi lét mindennapos baja, már nem csak betegség, öregség, halál, hanem az emberi lét és a világ alapvetö megromlottsága (a nemtudás, a bün, a káosz folyományaként); a megváltók, a világ rendbetevöi, a békét hozók ez esetben nem partikuláris segítséget nyújtanak a földön erre a pillanatra vonatkozóan, hanem segítségükkel - vagy akár nélküle is - még többet: megmutatják, mi jelenti az egész világ megváltását.

            Ennek a lehetösége egy objektív történésben rejlik, melyet az ember kinyilatkoztatás révén ismer meg, úgyhogy most lehetségessé válik megtudnia, mi a helyes út a világ egészében, és hogy a maga számára meg is találni azt benne. A világtörténés elgondolható történetietlenül, mint körforgásokban újra meg újra visszatérö történés, vagy felfogható történelmileg, egyszeriként, a bukás s újra-birtokbakerülés nagy, döntö eseményeivel és a kinyilatkoztatás lépéseivel. Minden esetben valami általános és mindenek fölött átnyúló princípium ez, akár általános törvények, akár egy általános történelmi folyamat globalitásának formájában. Ennek a mindent átfogó, tárgyilag tudatossá vált princípiumnak az alapján minden baj levezethetövé és legyözhetövé lesz. Az egyes ember fegyelem és aszkézis segítségével vesz részt ebben, tudatának misztikus folyamatai révén; magasabb szintre emeli a kegyelem, lényének metamorfózison keresztül végbemenö újjászületése.

            A megváltásban mindig több rejlik, mint segítség ennek vagy annak a konkrét szerencsétlenségnek az esetén. Mind magát a nyomorúságot, mind a töle való megszabadulást úgy éli meg az ember, mint a minden dolgok alap-okából kiinduló metafizikai folyamatot.

 

b) Tragikum és megváltás

 

            A tragikus szemlélet az emberek baját metafizikai gyökerezettségében fogja fel. Metafizikai ok nélkül nincs egyéb, csak nyomorúság, jajongás, szerencsétlenség, kudarc és balsiker, tragikum csak a transzcendáló tudásban jelentkezik.

            Azok a müvek, melyekben csak a szörnyüség mint olyan kerül ábrázolásra, rablás, gyilkosság, intrika, - röviden,  a szenzációt keltö félelmetesség bármi fajtája -,  nem tragédiák. Azok tartozéka, hogy a hös a tragikus tudás állapotába kerüljön s hogy a nézö belehelyezödjék ebbe az állapotba. Ezáltal felmerül a tragikumtól való megváltás kérdése avagy a tulajdonképpeni létet illetö kérdés.

            E kérdés más a tragikus hös számára, aki valóban a határszituációban leledzik, és a nézö számára, aki mint nézö azt csak lehetöségként éli meg. A nézö azonban ténylegesen csak akkor részese a cselekménynek, ha azonosul: ami számára is lehetséges, azt azért éli úgy meg, mintha valóság lenne, mert a maga valóját feladta és azonosította azt az ember valójával, melynek vonatkozásában ö egy minden más emberrel. Én magam vagyok azokban az emberekben, akik a tragédiában ábrázolásra kerülnek. A szenvedésböl kihallom: Ez te vagy! A részvét, nem a lágyszívü szánalom, hanem a magam bennfoglaltságának értelmében, teszi az embert emberré. Innen az  emberség atmoszférája a nagy tragédiákban. Mivel azonban a nézö ténylegesen biztonságban van, ezért átcsúszhat az emberségében való érintettség komolyságából az élmény esztétikus elkötelezetlenségébe s ezzel az élmény a szörnyüségeken és kegyetlenségeken érzett embertelen élvezetté silányulhat avagy erkölcsi önelégültséggé vagy öncsalássá, élvezve az irreális önértékelés olcsó érzelmeit, a nemes hösökkel való azonosulás hasznát.

            A mü hösében válik valósággá a tragikus tudás. Nemcsak elszenvedi a nyomorúságot, a csödöt, a bukást, hanem tud róla. Nemcsak tudja, hanem lelke a legvégletesebb szétszakítottság állapotába kerül. A tragédia az embert a határszituációktól okozott átalakulásában ábrázolja. A hös átérzi a tragikus atmoszférát, ahogy azt Cassandra teszi; kérdöleg viszonyul a dolgok legfelsöbb irányításához; a harc folyamán tudatosul benne a hatalom, melynek tartozéka s mely nem minden; tudatosítja és vétkét vallatás alá fogja; felteszi a kérdést, mi az, ami igaz; tudatosan magáévá teszi a gyözelem s a vereség értelmét.

            A tragikum szemlélése egybefonódva a transzcendálással megszabadulást jelent. A tragikus tudásban a megváltásra irányuló törekvés már nem törekvés a bajtól és nyomorúságtól való megszabadulásra, hanem a transzcendálás útján történö megváltásra a lét alapvetöen tragikus jellegétöl. Itt azonban radikális különbséget jelent az, hogy a megváltás a tragikumban magában megy-e végbe vagy hogy a tragikumtól való megváltás történik-e meg. Vagy fennmarad a tragikum és az ember felszabadítja magát azáltal, hogy azt kibírja és átváltozik benne; vagy pedig a tragikum maga lesz mintegy megváltva, megszünik, csak volt; meg kellett járni a rajta keresztül vezetö utat, de most az ember áthatolt rajta, megörízve megszüntette (aufgehoben) a tragikumot, s ez alapjában megörízve alapjává vált a voltaképpeni, az egyes ember mindenkori valójával azonosuló életnek, mely immár nem tragikus többé. Akár a tragikumban, akár áthágva a tragikumon, a tanácstalan zavarodottság állapota után az ember megváltásra talál. Nem süllyed el a sötétségben s a káoszban sem, hanem mintegy szilárd talajt kap talpa alá, mert elért a létbizonyosságig és az attól nyújtott megelégedésig. De ez nem egyértelmü. Csak a radikális kétségbeesés árán volt megszerezhetö. Az megmarad mint fenyegetés és lehetöség.

 

c) A megváltás a tragikumban

 

            A nézö a müvel szembesülve megtapasztalja azt, ami megváltást hoz a számára. Lényegileg nincs már a szemek gyönyöréröl szó (Schaulust), a rombolás igényéröl, az inger és az izgalom utáni vágyról, hanem mindezekben valami mélyebbröl, ami a tragikum láttán úrrá lesz az emberen: izgalmainak menete, melyet a szemlélés során gyarapodó tudása vezet, érintkezésbe hozza a léttel magával, mégpedig olyanformán, hogy ennek a révén ethosza a valóságos életben értelemre és lendületre tesz szert. Ami itt valami általánosnak a szemléletében végbemegy, az következményeként annak, hogy az embert a tragikum teljességgel hatalmába keríti, mindenképpen felszabadulás. Hogy ez hogyan értelmezendö, arra a válaszok egész sora létezik, melyek mindegyike valami fontosat talál telibe, anélkül, hogy - akárha valamennyiüket egybefogjuk is - megfelelnének annak a valóságnak, amit e minket a tragikus tudásban eltöltö alapvetö szemlélet jelent:

            1. A tragikus hösben az ember saját lehetöségét látja: kitartani, történjék bármi.

            A heroikus helytállás a pusztulásig az ember méltóságáról és nagyságáról tesz bizonyságot. Tud bátor lenni és minden változásban rendíthetetlenül visszatérni önmagához, amíg csak él. Fel tudja áldozni magát.

            Ha a dolgok minden értelmüket elvesztik, ha a tudás számára minden út eltorlaszul, az emberben felmerül akkor valami a mélyböl: a lét helytállása, ami a türésben foganatosul - "némán kell a sorssal szembenéznem" - és foganatosul a bátorságban, mely az élethez kell, s a bátorságban ahhoz, hogy az ellehetetlenülés határán méltósággal a halált válasszuk. Hogy mikor az egyik és mikor a másik az, ami igaz, objektíve nem számítható ki. A közvetlen érzéki szemlélet számára az élet dacának tünhet, ha valaki minden áron élni akar; ebben azonban engedelmesség is rejtözhet: kitartani azon a ponton, ahova állítottak, feltétlenül, kérdöjelek és kérdések nélkül. A közvetlen érzéki szemlélet számára azonban másrészröl az életböl kimenekülö félelemnek tünhet, ha valaki a halált választja; emögött azonban a bátorság bújhat meg, hogy meghaljak, ha méltóság nélküli életre kényszerülnék és ehhez az élethez csak a haláltól való félelem ragaszkodnék.

            Dehát mit tesz az: bátornak lenni? - a vitalitás magában még nem teszi ki, a puszta dac energiája sem, hanem: szabadnak lenni a létezéshez való kötöttségtöl, meghalni tudni, amiben, ha a lélek kitart, a kitartás során megnyilvánul elötte a lét. A bátorság az igazi (eigentliche) emberek közös tulajdona, noha hitük tartalma különbözö. Valami eredendö az, ami szemléletünk elé tárul a tragikus emberben, aki szabadsága birtokában bukik el, szabad akaratából szolgáltatja ki magát, elénk tárul mint olyasvalami, amiben a saját valónkkal azonosuló lét (eigenes Sein) lehetösége válik láthatóvá.

            A tragédiával szembekerülve a szemlélö képessé válik arra, hogy már elöre tudatosítsa, lehetövé tegye vagy megszilárdítsa azt, amivé ö maga lehet és amit a tragikus tudásban maga elött világossá tett.

            2. A véges dolgok bukásában az ember intuitíven a végtelenség valóságát és igazi lényét (Wahrheit) látja meg. A lét maga nem más, mint Minden Átfogók Átfogója, melynek színe elött minden specifikus alakzatnak kudarcot kell vallania. Minél nagyszerübb a hös és az eszme, amelyben él, annál tragikusabb a történés és annál alapvetöbb szintü a lét, mely megnyilvánul.

            Nem az igazságosság erkölcsi megítélése érinti a tragikum lényegét a vétkes ember bukásának összefüggésében, akinek nem lett volna szabad vétkessé válnia; bün és bünhödés leszükült moralitásba süllyedö viszonylatot alkot. Csak ha az ember erkölcsi szubsztanciája oly hatalmakra tagolódik, melyek ütköznek egymással, nö fel az ember heroikus nagyságig, növekszik vétke vétek nélküli, karakterére jellemzö szükségszerüséggé, emelkedik a bukás a kettéhasadt szubsztancia egységének helyreállítójává, melyben a kettéhasadás mint történés megörzödve magasabb szinten megszünik (aufgehoben). Az, hogy az abszolútum színe elött mindaz, ami véges, elítéltetik, a bukást a véletlenszerüségböl s értelmetlenségböl a szükségszerüség szintjére emeli. Ami ugyanis megnyilvánul, az az Egész léte (das Sein des Ganzen), amelynek az egyes ember, éppen mert nagyság jellemzi, feláldozza magát. Maga a tragikus hös a léttel egybefonódva halad a pusztulás felé.

            Különösen Hegel tartotta ezt az értelmezést irányadónak a tragédia tartalmát illetöen, leegyszerüsítve ezzel a tragédia értelmét, úgyhogy értelmezése a legjobb úton van afelé, hogy megfossza a tragédiát a voltaképpeni tragikumtól. A cselekmény e filozófikus vonulata, melyet Hegel észlel, jelen van ugyan, de csak akkor játszik szerepet, ha poláris egységet alkot azzal, hogy a kollízióban lévö hatalmak minden kiengesztelödési szándék nélkül érvényre akarják juttatni magukat. Ennek híján a kettéhasadás és egybeforrás e vonulata harmonizáló trivialitássá és idö elötti elégedettséggé válik.

            3. A tragédia megéltekor kifejlödik a tragikus tudásban a dionüszoszi életérzés, ahogy Nietzsche értelmezi azt. A szerencsétlenségben a nézö a lét ujjongását észleli, ami (ti. a lét) minden szétrombolódás közepette örökké fennmarad s az elpazarlásban és a szétrombolásban, a kockázatban és a bukásban tudatára ébred mindent felülmúló hatalmának.

            4. A tragikum szemlélete Arisztotelész szerint katarzist okoz, a lélek megtisztulását. Részvét a hös iránt és félelem a nézöt magát illetöen tölti el a tragikus cselekmény szemlélöit, akik ezen affektusok átélése során egyben meg is szabadulnak tölük.

            Mindezen értelmezésekben közös: a tragikum láttán a kudarcban a lét megnyilvánulását éljük meg. A tragikumban lezajló történés lényege, hogy túllépünk a nyomorúságon és az elszörnyedésen minden dolgok alap-oka (Grund) felé.

 

d) Megváltás a tragikumtól

 

            A tragikumtól való megváltás akkor hallatja szavát az irodalmi müben, ha annak súlypontja a tragikum legyözésében van, mégpedig azáltal, hogy tudomást szerzünk egy létröl, melynek a színe elött a tragikum vagy megbékélt fundamentummá vagy pusztán megjelenö elötérré változott.

            1. A görög tragédia. Aiszkhülosz az Eumenidákban a tragikus történést a múltba helyezi, e történésböl az isteneknek s a démonoknak az areopággal és az Eumenidák kultuszával történt megbékítése révén a városállamban az emberi lét rendje lett. A tragikus hösi kort felváltja a jog és a rend kora, a városállamban intézményesülö, az istenek szolgálatában végzett hitbuzgó tevékenységé. Ami a sötét éjben tragikum volt, fundamentumává válik egy fényteli életnek.

            Az Eumenidák ("Jóindulatúak") az egyetlen ránkmaradt trilógia utolsó darabja. Aiszkhülosz minden más fennmaradt drámája trilógiák középsö darabja, hiányzik így a megoldás, mely a záró darabban valószínüleg valamennyiük után bekövetkezett. A Prométheusz is egy trilógia középsö darabja, melynek harmadik része minden bizonnyal az istenek tragikumát az istenek rendjében oldotta fel. A görögök hite, mely Aiszkhülosznál a legáttetszöbb tökéletesség fokára hág, nála még uralja a tragikumot.

            Még Szophoklész is a hit alapján áll. Ödipusz Kolónoszban c. drámája, hasonlatosan Aiszkhüloszhoz, valami újnak megbékítö megalapításával ér véget.[12]  Mindig értelemmel rendelkezö marad a viszony ember és isten, emberi cselekvés és isteni hatalmak között. Hogyha ebben a viszonylatban felfoghatatlan módon - ez a tragédia témája - a tragikus hös alulmarad, anélkül, hogy véteknek tudatában lenne (Antigoné) vagy éppenséggel megsemmisítö büntudattal (Ödipusz), akkor ezeket a hösöket az isteni princípium nem tudott, hanem hitt léte (Sein) arra készteti, hogy törödjenek bele az istenek akaratába s áldozzák fel a maguk akaratát és létét (Dasein) - a vád, mely pillanatokra ellenállhatatlanul hangossá válik, a végén panasszá csitul.

            A tragikumtól való megváltás Euripidésznél megszünik. Értelme semmivé foszlik. Lelki konfliktusok, a helyzetek véletlenszerü konstellációi, az istenek beavatkozása (deus ex machina) lemeztelenítik a tragikumot. Az egyén egyedül marad önmagával. Kétségbeesés, kétségbeesett kérdések merülnek fel a dolgok értelmét, az ember célját, az istenek lényegét illetöen, nemcsak panasz, hanem vád lép elötérbe. Egyes pillanatokban nyugalom látszik ébredezni az ima, az isteni ráció hatására, hogy új kétségekben csakhamar ismét nyoma vesszék. Nincs már megváltás. Az istenek helyére tüché lép, a véletlen. Az ember határai és elhagyatottsága megborzongatóan nyilvánvalóvá válnak.

            2. A keresztény tragédia. A hívö keresztény tulajdonképpeni tragikumot nem ismer már el. Ha a megváltás megtörtént és a kegyelem révén állandóan megtörténik, akkor ennek a nem-tragikus hitnek a számára az evilági lét nyomorúsága és szerencsétlensége, felfokozódva talán, átalakul a világ pesszimisztikus aspektusává, egy színtérré, melyen az ember helyt képes állni, miáltal elnyeri lelke örök üdvét.  Az evilági lét oly történés, mely a gondviselés irányítása alatt áll. Itt minden csak út és átmenet, nem legvégsö formája a létnek.

            Mármost ugyan minden faja a tragikumnak, a transzcendálás folyamatában megélve, mint tragikum áttetszö: a kitartani tudás és a semmibe való belehalni tudás is "megváltást" foganatosít, de a tragikumon belül, magának a tragikumnak a révén. A kitartás és a kudarcban tanúsított helytállás is értelmetlen lenne, ha nem léteznék egyéb, mint a tiszta immanencia. De a helytállás során nem egy másik világ révén lesz úrrá az ember az immanencián,  ez egyedül magán a transzcendáláson, a határ tudomásulvételén, a határtól indukált tudáson keresztül lehetséges. Csak az a hit vált meg a tragikumtól, mely más létet is ismer, nemcsak az immanenset. Így van ez Danténál, így Calderonnál. A tragikus tudás, a tragikus szituációk, a tragikus hösiesség, minden radikálisan átalakul, mert az ábrázolás révén részt kap a gondviselés végsö értelméböl s a kegyelemböl, mely megvált a világnak ettöl az egész szörnyü semmiségétöl és önpusztításától.

            3. A filozófiai tragédia. Ha a tragikumtól való megváltás filozófikus beállítódottság révén jön létre, akkor nem maradhat meg a tragikumon belül. Nem elegendö az, hogy az ember némán kitartson. Nem elegendö az sem, hogy ha ugyan másra is kész, ezt a mást azonban csak a képzelet álmaiban szimbólumként tegye magáévá. Ehelyett a tragikum legyözésének olyan megvalósulás formájában kellene megtörténnie, mely ugyan a tragikus tudáson mint fundamentumon válik lehetségessé, de nem marad meg azon belül. Ez egyetlen egyszer került ábrázolásra egy ennél fogva egyedülálló müben: Lessing Bölcs Náthánjában, ebben a Faust mellett legmélyebb német drámában. (Goethe viszont, aki oly sokkal gazdagabb, annyival nagyobb szemléltetö erövel van megáldva, rá van szorulva a keresztény szimbólumok roppant hatásosságára; Lessing szófukaron magára a hamisság nélküli emberségre szorítkozik, amit csak akkor lehet félreértelmezni szófukarságként, képszegénységként, alaktalanságként, ha az olvasó saját forrásaiból nem tölti fel azt, amit a költö oly világosan kifejezésre juttat.)

            Lessing élete legnagyobb kétségbeesésének idején (felesége és fia halála után) írta ezt a "drámai költeményt", ahogy ö maga nevezi, méghozzá telve bosszúsággal az aljas fölelkész Götze miatt. Azzal a lehetséges felfogással szemben, hogy az ember a kétségbeesésnek íly idején szívesen elfeledi, milyen a világ a valóságban, Lessing így ír: "Korántsem: a világ, ahogy én elgondolom, éppannyira természetes világ és valószínüleg nemcsak a gondviselésen múlik, hogy nem éppannyira valóságos." (13, 337). Egy ilyen természetes világot, mely nem az uralkodó és mely mégsem valótlan, mutat be Lessing a Náthánban.

            A bölcs Náthán nem tragédia. Náthán tragikuma, amikor a dráma elején fellép, múltjának része. Mögötte van Jób-szerü sorsa, Assad veszte. A tragédiából és a tragikus tudásból nött ki az, amit a darab ábrázol. A tragédiát nem az gyözi le, ami Aiszkhülosznál, egy Zeusztól, Díkétöl és az istenektöl irányított világ mitikus szemlélete, nem az, ami Calderonnál, a rendíthetetlen keresztény hit, melyben minden megoldásra talál, - nem az, ami az indiai drámákban, egy létrend, melyben egyáltalában nem kételkednek, - hanem az igazi (eigentlich) emberlét eszméje. Ez mint keletkezöfélben lévö eszme tárul elénk, nem mint eleve adott minöség (Sosein); nem egy tökéletes világ víziójában van jelen, hanem abban az átfogó törekvésben, mely ezeknek az embereknek egymással való kommunikációjában a bensö cselekvésböl válik valósággá.

            Az a benyomásunk, mintha Náthán eszére hallgató lelkének érettsége, mely a legszörnyübb szenvedés során megtalálta önmagát, az embereket mint szétszóródott, egymást immár nem ismerö, most azonban egymásra ráismerö családot ismét egymás karjaiba vezetné (a müben szimbólikusan mint egy ténylegesen vérrokon családot). Teszi ezt mégpedig nem célirányos, átfogó tudásból táplálkozó terv alapján, hanem lépésröl lépésre annak a tudásnak és sejtelemnek a segélyével, melyre szert tesz a mindenkori szituációban állandóan jelenvaló emberszeretete révén. Az ember útjai ugyanis nem racionálisan célirányosak, hanem csak a szívnek a legokosabb észt felhasználó erejéböl válnak lehetségessé.

            Ezért a drámában az kerül ábrázolásra, hogy a bonyodalmak után hogyan oldódik meg minden. A bizalmatlanság, a gyanakvás, az ellenségesség aktusai feloldódnak, ahogy ezeknek az embereknek a  lényege nyilvánvaló lesz. Áldásossá válik  mindaz, ami a szeretetettöl indíttatva az ész hatókörén belül megtörténik. A szabadság szabadságot hoz létre. E lelkek mélyéböl fakadva  kerül sor - az okos tartózkodás és az azután hirtelen felvillanó egyértelmü megértés, az óvatos tervezgetés és az azután mindenen áttörö fenntartás-nélküliség közegében - a találkozásokra, melyek megalapozzák megrendíthetetlen szolidaritásukat, miközben az emberlét családjához nem tartozó hitványok észrevétlenül tehetetlenné válnak.

            Az emberek azonban nem megannyi példányai az egységes, egyedül helyes emberi létnek, hanem eredetileg ilyen s olyan természetü, egymástól különbözö, egyénített figurák, akik nem közös alkatuk alapján találnak egymásra (hiszen még eltéröbbek egymástól nem is lehetnének:  egy dervis, egy szerzetes, egy templomos lovag, Recha, Szaladin szultán, Náthán), hanem annak az alapján, hogy közös iránytüjük az igazság. Mindannyian a jellemzö módon hozzájuk rendelt bonyodalmakba keverednek, melyek élesen megkülönböztetik öket; mindannyian képesek ezeket a bonyodalmakat megoldani, a maguk sajátos milyenségén úrrá lenni, anélkül, hogy azt kioltanák; mély televényböl szívják ugyanis éltüket, melyben közösen gyökereznek. Mindegyikük a maga módján a többitöl különbözö megformálódása annak a képességnek, hogy szabaddá váljanak, és megformálódása magának a megvalósult szabadságnak.

            Ez a mü az "ész" megtestesülése emberi személyiségekben. A költemény atmoszférája szól az egész szellemeként hozzánk, inkább még, mint az egyes cselekedetek s mondatok, mint a megható részek s a megfogalmazott igazságok. El kell vonatkoztatnunk a tárgy történetileg meghatározott aspektusaitól. A romantikus szituáció a keresztesháborúk idejének szentföldjén, amikor is minden nép és minden ember összetalálkozik és hat egymásra, a német felvilágosodás eszméje, a megvetett zsidó mint föalak, mindez nem lényeges, hanem a korhoz kötödö anyag és nékülözhetetlen szemléletesség annak az érdekében, hogy ábrázolásra kerüljön, ami kivonja magát a költöi megjelenítés lehetöségei alól. Úgy érezzük, mintha Lessing a lehetetlent akarná és mintha ez neki majdnem sikerülne is. Az ellenvetések, miszerint itt költöietlen absztrakciókról, a felvilágosodás gondolatairól és tendenciózusságról van szó, egyes mozzanatokhoz és tárgyszerü dolgokhoz tartják magukat. Az, ami látszólag a legkönnyebb, egyben a legnehezebben érthetö, ugyan nem az értelem és a szem, hanem a lélek számára, melynek ennen mélyéböl kiindulva félúton kell találkoznia a müvel, hogy ráérezzen e filozófia lelkesültségére, kifürkészhetetlen bánatára s nyugodt, szabad derüjére - a mi egyetlen Lessingünkre.

            "Amennyiben kiegyenlítödés lehetséges, a tragikum tovatünik" (Goethe). Ha ezt a kiegyenlítödést mint a világ és a transzcendencia folyamatát fogjuk fel, melyben minden magamagától harmóniába torkollik, akkor ez illúzió, melynek révén a tragikum elvész, ahelyett, hogy úrrá lennénk rajta. Ha azonban e kiegyenlítödés az embereknek a szeretetteljes harc mélységeiböl táplálkozó kommunikációja és ezen keresztül történö szövetkezése, akkor ez nem illúzió, hanem az emberi lét egzisztenciális feladata a tragikum legyözése során. Csak erre alapozódva lehetséges a tragikum metafizikus legyözését öncsalás nélkül megérteni.[13]

 

e) A tragikum átváltozása esztétikus elkötelezetlenséggé

 

            A görög tragédiát Dionüszosz ünnepén adták elö, a kultusz aktusaként. Kultikus vonatkozása volt a középkori misztériumjátéknak is, melynek követöjeként még Calderon tragédiákat misztériumjátékokként írt. Egy erötöl duzzadó világ önmegismerése volt viszont a tragédia Shakespeare Angliájában. Csúcsain kétségkívül bensö felszabadulást tett lehetövé, mely evilági, immanens formában analogonja volt egy kultikus aktusnak, annak a magaslatokra lendülésnek a folytán, melyet az ember benne megél. A nagy költök népük nevelöi voltak, ethoszának prófétái. A hallgatókat a tragédia nemcsak megrendítette, hanem átformálta igazi valójuk képére és hasonlatosságára.

            De csakhamar s óhatatlanul a dráma és a nézök élménye lecsúszik a puszta szín-játék nívójára. Nem kötelez immáron semmire. Eredetileg a komolyság egyike volt a tragikus tudásban való "megváltás" módozatainak, valami történt az emberben, aki a játék nézöje volt. De azáltal, hogy az élmény lecsúszik egy általános emberi hadd-szórakozzunk! szintjére, a komolyság komolytalansággá válik: élvezem azt, hogy izgalomba  hoznak.

            A lényeg az, hogy ne csak szemléljek, ne csak épüljek "esztétice", hanem hogy én mint én magam vegyek részt a dologban, hogy az ábrázolásban megmutatkozó tudást mint olyasmit tegyem magamévá, ami érint engem. A mondandó elvész, ha biztonságban vélem magam s az egészet mint valami tölem idegen dolgot szemlélem vagy mint olyasvalamit, ami akár velem is megtörténhetett volna, amitöl azonban végérvényesen megmenekültem. Ilyenkor biztos kikötöböl tekintek ki a világra, mintha sorsommal nem keresném már rajta bizonytalan hajón a célt. Látom a világot a nagyszerü tragikus értelmezések tükrében: úgy van berendezve, hogy a nagyok elbukjanak, és e történés célja, hogy én mint az egésztöl nem  érintett nézö élvezethez jussak.

            A következménye ennek az egzisztenciális aktivitás megbénulása. Ami bajok terén a világon létezik, nem serkent fel, hanem effajta beállítódottságra késztet: mit tegyek, ilyen a világ; mivel ilyen, nem tudok változtatni rajta és csak örülhetek, hogy mindennek nem vagyok részese. De távolból nézni nagyon is kívánom: másutt történjék akár ilyesmi, feltéve, hogy a  magam nyugalma zavartalan. Nézöként megélem a szenzációt, érzelmeim vélt nagyságát épületesnek tartom, állást foglalok, ítélkezem, felháborodom és valójában távol tartom magam az egésztöl.

            A tragikus tudás átalakulása az esztétikai pallérozódás jelenségévé folyamatban volt már a késöi ókorban (a régebbi drámák leutánzásával) és azután megint újabb korokban. Nemcsak a nézök, a költök is maguk mögött hagyják az eredetek komolyságát. A 19. század új tragédiái legnagyobb részükben a lebilincselö patetikusság virtuóz termékei, a gondolat segélyével létrejött konstrukciók. Míg valaha a tragikumban végbemenö megváltás megszabadulás volt azáltal, hogy a tragikumon keresztül átpillanthattunk a dolgok ki nem mondott és ki nem mondható fundamentuma felé, most nincs másról szó, mint a tragikum filozófiai elméleteinek megismeréséröl, melyeket színpadon ágáló figurákba öltöztettek. Itt az esztétikus színrevitel egész pompázatosságával megfestett valótlansággal van dolgunk. Az ember és mü közti diszkrepancia révén a müveltség e másodlagos világában jobbára vérszegény képzödmények jönnek létre, melyekben az emócionális izgalmak hevessége, az események drámaisága, a színpadi effektusok ügyessége nem képes azt helyettesíteni, ami a görög drámák és Shakespeare végtelen mélységeiböl szól hozzánk. Ami most megmarad, az a gondolati termék, a szentimentalitás, a pátosz vagy akár a talán valós felismerés, melyet azonban nem formáltak már meg. A müveltség komolysága az egzisztencia komolysága helyett, olyan drámaíróknál mint Hebbel és Grillparzer - hogy a legjobbak néhányát említsük -, oly alakokat hoz létre, melyek végül is üresen konganak, ha igazságukat kutatva végigkopogtatjuk öket.

Következő fejezet >> IV. fejezet: A tragikum elvi alapú értelmezései

Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása