wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Karl Jaspers: A tragikumról

Horn András fordítása

Következő fejezet >> I. fejezet: A tragikus tudás

Az igazság kiteljesedése a szemlélet eredendö formáiban

 

(A tragikus tudás példája)[1]

 

 Bevezetö. A szemlélet eredendö formáiról: a vallás, a képzömüvészet, az irodalom

 

          Az embernek mint embernek tartozéka, hogy bepillantása van az igazság fundamentumába, alap-okába (Grund).  Az igazság a nyelv egy faja révén mindenkor jelen van az ember számára és az emberben, legyen ez a nyelv még bármennyire is pallérozatlan és homállyal teli.[2]  

          A módszeres filozofálással ugrás történik. De emiatt nem válik hamissá az az igazságtudat, mely annak elötte eltöltötte az embert. Helyet találnak benne a szellemi szemlélet eredendö formái, melyek idötlen idök óta zajló hagyományozás alapján képeken, cselekedeteken, történeteken keresztül megismertetik az embert az igazsággal. A mítoszok ereje, a kinyilatkoztatások tekintélye, az életvitel szigorúsága valóságok. Nem reflexió, hanem kérdésessé nem tehetö tényállások formájában adnak választ az alapkérdésekre, noha azok még egyáltalában nem racionális tudatossággal vetödnek fel: miért olyan az ember állapota, amilyen? (a bünbeesés és a Prométheusz-mítoszok válaszolnak és egyben feladatot tüznek az ember elé); hogyan érem el lényegem tisztaságát és a létbe ágyazott nyugalmat? (a misztériumok kultuszai, a rítusok és életvitelek választ adnak s  megmutatják az utat).

          Ugyanabban a korban, melyben a filozófia mint módszeres gondolatiság kezdetét veszi, ezeknek az eredendö szemléleti formáknak a nyelve is elérkezik maximális világosságához, érettségéhez és erejéhez - a 600-tól 300-ig terjedö századokban Krisztus elött.

          A filozofálás, mely ezeket a szemléleti formákat a maga részéröl mozgásba hozza s e mozgást fokozza, másrészröl viszont tevékenységének legmélyén maga is érintve érzi magát tölük; mely harcol ellenük s fölébük kerekedik vagy magáévá teszi s felhasználja öket, - el nem választható tölük. Mint valami mást értelmezi öket, ellenáll nekik vagy magába fogadja öket s megerösíti érvényüket; s végül némelyikükkel úgy áll szemben, mint valami általa meg nem érthetövel, amelyröl elismeri, hogy valami más. Az, hogy ezekkel a szemléleti formákkal állandóan dolga van - bármely értelemben történjék is ez -, odahat, hogy azok a filozofálás organonjaivá válnak.

          E szemléleti formák az igazság nyelveként eredendöen egy mindent átfogó egészet, szétválaszthatatlan egységet alkotnak, mely alakítja és betölti az ember életét. A fejlödés során szétválik a vallás, a képzömüvészet, az irodalom. E szétválás részekre bontja ugyan a végsö igazság nyelvét, de mindannyiukat áthatja egy egységesség, melynek révén az eredendö szétválaszthatatlanság hatását továbbra is kifejti, amennyiben azok változatlanul egymáshoz kötödnek.

          A vallás. Ami a vallásban megnyilvánult mint fundamentum és mint határ, ami benne  hatékony a közösség hatalmaként, az egyes embernek tartást adó támaszként, az megmarad mint a  filozofálás eleve megszabott tere s a filozófiai tartalmak hordozója. A polarizálódás során ez a filozofálás magára ölti ellenlábasának alakját, egyben azonban megtermékenyítö ellenállássá válik, valamivé, amit annak át kell hatnia. Mint alapja magának az emberi létnek, a vallás formát ad a léleknek, még akkor is, ha ez a lélek a vallás meghatározott történelmi alakzatát s ezzel látszólag a vallást magát maga mögött hagyta.

          A vallás feladásával és elfeledtével a tulajdonképpeni filozofálás is megszünnék. Ami létrejönne, az a gondolat nélküli, magának már korántsem tudatában lévö kétségbeesés lenne, puszta pillanat-élet, nihilizmus és benne kaotikus babonásság. Hosszú távon a tudomány is elsüllyedne. Az ember alapkérdését, hogy mi az ember és mivé lehet, hogy mi lesz belöle, komolyan már nem élnénk meg és nem vetnénk fel, tényszerüen azonban új metamorfózisok formájában az olyan válaszra találna, melyet egy emberként létezö lény már nem értene meg.

          A képzömüvészet. A képzömüvészet szóra bírja számunkra azt, ami látható. Úgy látjuk a dolgokat, ahogy öket a müvészet tanít  meg  bennünket látni. A térröl azon a megformáláson keresztül veszünk tudomást, melyet az építömüvész ad neki; a tájat úgy éljük meg, ahogy az vallásos célú építmények révén mintegy koncentrálódik, megmüvelés révén megformálódik, ahogy azt felhasználva magunkévá tesszük. A természetet és az embert olyként ismerjük meg, amilyenné a szobrászat, a grafika és a festészet átlényegíti öket. Mintha minden csak most öltene igazából formát s mutatná meg eleddig rejtett láthatóságát s lelkét.

          Különbséget kell tennünk a müvészet mint egy meghatározott szépségideál ábrázolása és a müvészet mint metafizikus sifr-írás között.[3]   A kettö csak ott válik eggyé, ahol a szépség a transzcendens léttel, ahol ez a lét a szépséggel magával azonos, ahol minden voltaképpen szép, mert van. "Nagy müvészetnek" a metafizikus müvészetet nevezzük, mely a rajta keresztül történö láthatóvá-tétel révén felfedi a létet magát. Elvben puszta müvészet és emiatt a filozófiától idegen mesterségbeli tudás a transzcendencia nélküli leképzés, a dekorálás, az érzékeket vonzó dolgok létrehozatala, amennyiben mindez elszigetelten lép fel, ahelyett, hogy a metafizikum mozzanata lenne.

          Az irodalom. Az irodalom (közelebbröl a költészet) mindent átfogó közvetítése annak, ami megnyilvánult, közvetítése a nyelv közegében, melyen keresztül minden tartalmi egységet képzetek formájában fogunk fel. Az áldozatbemutatás során elhangzó szavak mágiájától a himnuszok és imák formájában az istenekhez forduló fohászkodáson keresztül az emberi sorsok ábrázolásáig az irodalom áthatja az emberi lét minden megnyilvánulását. Belöle sarjad ki maga a nyelv, benne teremtödik meg az önkifejezés, a megismerés, a világra hatás. Az irodalomban mint formában lép fel az elsö filozófia.

          Az irodalom az a közeg, amelyen keresztül a világürt és lényünk minden szellemi tartalmát a legtermészetesebb s a legmagátólértetödöbb módon ragadjuk meg. Azáltal, hogy a nyelv mindezekbe ellenállhatatlanul belevon bennünket, magunk is átalakulunk. Anélkül, hogy észrevennénk, az irodalomtól mozgásba hozott fantáziánk kibontja elöttünk azon képzetek világát, melyeknek köszönhetöleg egyáltalában képessé válunk valóságaink pregnáns formában való megértésére.



[1] Karl Jaspers: Von der Wahrheit  (Az igazságról) c. müvének egy  fejezete  (München 1947), 915-960. o. Jaspers számára "igazság" az összefoglaló terminus mindenfajta pozitív értékre, mivel az "igaz" szó, tágabb értelemben véve, egy dolog megegyezését jelöli valami pozitívval: a valósággal, egy mintaképpel vagy fogalommal, egy megkövetelt cselekvési móddal, a magunk hamisítatlan lényegével, stb., s épp ez a megegyezés teszi az adott dolgot pozitív értéküvé. A tragikus tudás tudomásulvétele annak, hogy az igazság mint pozitív-értéküség korántsem általános érvényü, egyértelmü egész, hanem egymásnak ellentmondó  s  mégis  egyenértékü részekre hasadt. (A ford. megjegyzése.)

[2] Jaspers a vallás, a  képzömüvészet, az irodalom "nyelvére" gondol, melyen keresztül bepillantásunk van a pozitív-értéküség alap-okába, a létbe magába.. (A ford. megjegyzése.)

[3] Sifr (Chiffre, Jaspersnél Chiffer): egyike Jaspers kulcsszavainak. "Mindaz, ami van, sifr-ré válhat számunkra, amennyiben "âttetszövé" lesz és érezhetövé válik benne a minden feltétel nélküli, egyetlen lét a "maga tiszta jelenvalóságában" (das unbedingte eine Sein in "Selbstanwesenheit"). A sifrek "közvetítök jelenég és transzcendencia között". [...] A transzcendencia sifrjeinek olvasásán Jaspers az abszolútum rejtjeles nyelvének meghalltát érti."(Wolfgang Stegmüller: "Existenzphilosophie: Karl Jaspers". In: uö.: Hauptströmungen der Gegenwartsphilosophie. Eine kritische Einführung. 4. kiadás. Stuttgart 1969. 229, 211. o.)