wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Michael Landmann: AZ ÉSZ FAJAI

Horn András fordítása

Második fejezet >> II. Az úgynevezett irracionalizmus története

I. Az ész formái

a) Az ész-tipológia létjogosultsága és feladata

         Az észre irányuló kérdés azonos az emberre irányulóval. Esze révén az ember a természet felöl megkülönböztetö jeggyel rendelkezik, történelme felöl pedig feladattal. A regnum rationis végére érve a terra humana is elér a maga végére. De miben áll, mily teljesítményt hoz létre, mit akar ez az embert kitevö ész? Minek alapján konstatálhatnánk vajon - Hans Jonas tette fel egyszer ezt a kérdést - egy idegen bolygón élö, testileg egészen másként megalkotott lények esetében azt, hogy e különbség ellenére is megfelelnek annak, amilyenek mi emberek vagyunk itt a Földön?

         Régebbi idök könnyen megfeleltek erre a kérdésre: ésszel megáldott lények azon ismerszenek meg, hogy tudnak a matematikáról. Eukleidész nyelvén szót tudnánk érteni velük. Ennek persze elöfeltétele lenne, hogy már felértek légyen "a görögök" szintjére. Az ész egyéb meghatározásai is túlzott kizárólagossággal késöi formákba kapaszkodnak, melyek azonban - ez megengedendö - eredendö adottságok kifejlései is lehetnek.

         Gyengéjük ezenfelül, hogy feltételezik, az ész ereje csupán egyetlen formában nyilvánul meg vagy pedig több, mint egyben ugyan, de a legmagasabb formával összehasonlítva azok alacsonyabb rendüek, esetleg mindössze elözetes formák. Csak nagynehezen kerekedik felül a felismerés, hogy az ész komplex struktúra, melyben különféle funkciók kapcsolódnak egymásba. A filozófiának az ész egységére, lényegére, alapteljesítményére irányuló kérdése, miként az idök folyamán oly gyakran, akadályt gördített a pluralisztikusan adott formák fenomenológiája elé. Bármily kevéssé hárítható is el végsö soron ez a többágú kérdés vagy akár a pluralizmuson belüli rangsorra irányuló kérdésfeltevés, ez még korántsem igazolja azt, hogy túl korai és kizárólagos felvetésük gátat vessen a leírásnak. A monizmus és a tipológia kölcsönösen határt kell, hogy szabjanak egymásnak.

         A tipológiai sokrétüség metszi a történelmi sokrétüséget. Az emberrel az egyik vonatkozásban veleszületett észt az ember maga más vonatkozásban kifinomítja és továbbalakítja. A történelem váltakozó helyzetei a maguk új igényeivel és feladataival az észt újabb és újabb eljárások kiagyalására ösztönzik. Azon ész, mely a korai embert a túlélés elemi technikáira tanítja meg, másfajta, mint a matematizált modern technikáé; az ész, melynek töprengésein keresztül a misztikus Isten felé tapogatódzik, másmilyen, mint amelynek révén az utópista az államrendszert kívánja átrendezni. Mint ahogy nem létezik philosophia perennis [minden koron keresztül ugyanazon problémákkal foglalkozó filozófia], ugyanúgy nincsen, söt még alapvetöbb módon nincs ratio perennis. Ezért az irracionalizmus ellencsapásai is mindig különbözö jellegüek. Klages már nem ugyanaz ellen küzd, mint Rousseau. Itt se kerüljön sor arrra, hogy az irracionalizmusok lehetséges vagy akár szükségszerü közös vonásait illetö feltételezésünk eltompítsa azok különbségeire figyelmezö éleslátásunkat.

         Jelen értekezésünk kettös feladatot tüz maga elé. Egyfelöl neki akar rugaszkodni annak - többröl, mint nekirugaszkodásról nem is lehet szó -, hogy felállítson egy, az ész formáira vonatkozó tipológiát. Nem tételezi fel immár azt, hogy az ész rendelkeznék egyfajta "lényeggel", mely azonos lenne egyetlen eggyel funkciói közül. Szándéka az, hogy leírja az észfunkciók sokaságát, hogy elhatárolja öket egymástól és egymásra vonatkoztassa öket. E funkciók közül azonban mindegyik az egyetlen ész egy-egy formája s az ész csupán ezekben fejlik szét. Csak valamennyit egybefogva ragadjuk meg az ész egészét.

         Ehhez még  hozzájárul egy másik dolog. A kognitív funkciók tipológiája módosult fényt vet a racionalitás és az irracionalitás viszonyára is. Egy régi probléma új megfogalmazásra tesz szert. Amit irracionálisnak nevezünk, az függ attól, hogyan fogjuk fel a racionalitást. Ha az észnek csak egyetlen formája számít "voltaképpeni" észnek, akkor könnyen az a látszat kél, hogy a többi forma  az ész birodalmának egyáltalában nem is része már. Ehelyett most "irracionálissá" fokozódnak le. Ha ezzel szemben abból indulunk ki, hogy az ész formái eredendö és legitím módon sokaságot alkotnak, akkor bebizonyosodik, hogy az ún. irracionális erök közül nem egy magának az észnek részhajtása. Az észellenes irracionalizmus mellett ott áll egy másik, ami azon észformák szószólójának nevezi ki magát, melyeket csak az ész monisztikus felfogása rekesztett ki és tekintett irracionálisnak. Igazság szerint ez egyáltalában nem is irracionalizmus, hanem e hiteles észrészek legitím igényeinek képviselöje. Az ész látszólagos ellenfele megmenti az észtöl eltaszított észt.

         Régi feladat az ész "megjavítása". Feladat azonban az is, hogy elveszett egész voltát újra helyreállítsuk: "tractatus de restitutione in integrum intellectus". Ha az ész mesterségesen leszükíti önmagát, akkor enrészeit adja fel s ilymódon irracionalizmust provokál. Az ész formáinak tipológiája ahhoz szándékozik hozzájárulni, hogy az észt kimentse leszükültségéböl. Vissza akarja ajándékozni neki azt, ami hozzátartozik és amit jogtalanul taszított el magától.

b) A filozófusok és a pszichológusok ész-tipológiái

         A filozófusok felosztásai igen gyakran csak kettéosztások s egyben értékelések is. A metafizika be akar hatolni a dolgok homlokzata mögé, hogy feltárja láthatatlan alapjukat (mint ahogy egészen más módon a történelemtudomány is a jelen mögül ilyen láthatatlan alapokat hoz napfényre). Ezért a metafizikus ész igényt támaszt arra - gyakran egy sajátos metafizikai "szervre" hivatkozván -, hogy a mindennapok, ill. a tudomány csupán a dolgok felületén mozgó eszével összehasonlítva ö a magasabb rendü. Már Parmenidész és Platón ugyanígy szembeállítják a gondolkodást és az érzékelést. Az a priori megismerés még Kantnál is, akinél az a metafizikumot ugyan már nem tárja fel elöttünk (ellenkezöleg, épphogy kirekeszt bennünket abból), de a természetszerü a posteriori megismeréssel szemben mégis megmarad a "tisztább" megismerésfajtának. Az "intellektust" a szemi-pragmatisták (Schopenhauer, Bergson és Scheler)  - nem azért ugyan, mert érzékekre támaszkodik és természetszerü, hanem mivel praktikus célja van -  az "intuíció" alá rendelik, mely avval ellentétben állítólag öncélúan müködik s emiatt egyedül képes az igazság megismerésére. A "számvetö gondolkodást" magunk mögött hagyva, Heidegger szerint vissza kell találnunk a dolgoknak "utána gondolkodó" tevékenységünkhöz.

         Ez utóbbiban már bennfoglaltatik, hogy az értékelések akár egyenes ellentétükbe is átcsaphatnak. Az intuíció ui. mint szellemi szemlélet közelebb áll az érzéki megismeréshez, mint a logikus gondolkodáshoz. A gondolkodás legfelsö foka már Platónnál a szemlélet szintjére emelkedik. A skolasztika a csak-emberi diszkurzív [lépésenként elörehaladó] ráció ellen az isteni intuíciót játszotta ki. Tudott már azon igazságokról is, melyeket az embernek csak a fides biztosít s nem az intellectus, tudott kinyilatkoztatásról s megvilágosodásról. A misztika az Istennel való eggyéválás állapotában minden tárgyi tudást, legyen az bármifajta, maga mögött hagy, mely állapotban a legintenzívebb érzés s a legátfogóbb lepel-fellebbentés egybeesnek. Ezekhez az élményekhez kapcsolódik azután a romantika. A titkokat lezáró pecsétek ekkor már nem a hatékonnyá képzett módszernek, hanem a sejtelemnek és a tudattalannak engedve hullanak le. Mindaz, ami és aki a tudattalanból kiindulva alkot, a természet, a nép, a zseni, a legmélyebb bölcseség birtokában leledzik, s e bölcseség nem a filozófiában és a tudományban nyilatkozik meg, hanem a mítoszban, a szimbólumban és a müvészetben.

         Az empirizmus módszerét tekintve még a közönséges érzéki megismerést is elönyben részesíti, ugyanezt teszi a pozitivizmus metafizika-ellenes éllel. Comte szerint a metafizika az alapvetöen megengedhetetlen miért-kérdéseket veti fel, a tudomány az egyedül megválaszolható hogyan-kérdéseket.

         Az érzéki megismerést és a gondolkodást azonban nemcsak alacsonyabb és magasabb foknak adták ki, hanem még elöfoknak és kiteljesedett foknak is. Az érzéki megismerésnek már Platónnál sincsen sajátlagos eredete: valójában nem több a nem-érzékileg felfogott ideára való visszaemlékezésnél. Descartes az érzékelést "homályos és zavaros" gondolkodásként jellemzi. Épp ezért a térbeli szemléletet az analitikus geometria révén aritmetikus gondolkodássá kívánja átalakítani. Itt is sor kerül késöbb az empirizmus ellencsapására: a gondolkodás csupán "elhalványult" érzékelés.

         A mindenkiben egyforma, de a legtöbb emberben még diffúz ész csak a filozófusban teljesülne ki és világosodnék meg.

         Szókratész nem ismeri el még azt sem, hogy a tudás alacsonyabb szintü elöfokáról van akkor szó, söt hogy egyáltalában tudásról lenne szó, ha a költö ugyan jól költ, a politikus az államot ügyesen irányítja, de a maga tevékenységét megvitatni s azt fogalmilag meghatározni egyikük sem képes. Kezükben tartják ugyan a dolgot, de nem tudják kifejezni, mi motiválja öket. Vele szemben Platón az "Ion"-ban, a "Menon"-ban és a "Phaidrosz"-ban megvédi mind a költöket, akiken keresztül az inspiráló istenség beszél és akik a "mania" állapotában nagyobb teljesítményre képesek, mint közönséges észük révén, mind pedig az államférfiakat, akik legalábbis "helyes doxával" [vélelemmel] rendelkeznek. Már erre támaszkodva is létrejöhet erény s egyáltalán adekvát cselekvés, azaz nem csupán a megokoló "episztèmè" [megismerés] alapján,. Noha Platón ilymódon megment ugyan egy tudatformát, a helyes vélelmet, de csak alárendeltként menti azt meg: számára továbbra is az "episztèmè" a tudás csúcsa és célja. Arisztotelész is megengedi ugyan, hogy a tapasztalattal rendelkezö, egyszerü orvos gyakran jobban gyógyít, mint a tudományosan képzett, de az utóbbi ennek ellenére fölényben van az elöbbivel szemben, mivel csak ö tud arról, ami általános, és csak ö tud a miért-röl. Hogy a gyakorlati tudás nemcsak tökéletlen formája az elméletinek, hanem már eleve más irányban halad, az Poszeidóniosszal szemben Seneca számára világos. De ez nála is még értékelö rangsorral kapcsolódik össze. Csak késön emelkedik "a gyakorlat szótlan intelligenciája" egy fokra az általánosító, töprengö és szavakban kifejezödö intelligenciával. (V.ö. G.A. Miller, E. Galanter és K.H. Pribram: Strategien des Handelns. Pläne und Strukturen des Verhaltens. Stuttgart 1973.)

         Azt, hogy több, mint egy szellemi funkció létezik és hogy - alkossanak bár különbözö fokozatokat - mindegyiküknek más a feladata s ezért össze kell dolgozniok, ezt tudta már Cusanus: a ratio elválaszt, az intellectus összeköt. Az "éleselméjüség" analizál, a "szellemesség" megtalálja a különbözöségben azt, ami közös (Baumgarten). Az esprit géométrique kvantifikál, az esprit de finesse ráérez arra, ami nem mérhetö (Pascal). Kantnál az érzéki megismerés és az értelem nemcsak mennyiségileg különböznek egymástól, miként még Wolffnál, hanem a megismerés "két törzsét" alkotják, melyek nem azonos gyökerüek. Továbbá nála az értelem a fogalmak képessége, az ész az eszméké.

         Igazi észtipológiát azonban csak a 20. század eleje hozott létre, mint ahogy az a szellemtudományok terén is jeleskedett. Erich Rothacker kimutatta, hiogy Dilthey "világnézeti típusaihoz" a megismerés különbözö formái rendelhetök hozzá: a naturalizmushoz az okok segélyével való magyarázat, az idealizmushoz a törvények alapján történö lényegmegragadás, a panteizmushoz a beleérzö megértés. Míg azonban a világnézetek kizárják egymást, a megismerési módoknak ki kell egymást egészíteniök. - Max Schelernél a különbözö tudásformáknak, a teljesítményekben megnyilvánuló, a müveltségböl fakadó s a boldoguláshoz hozzásegítö tudásnak az intelligencia mindig más eredete s megnyilvánulása felel meg. - Hans Leisegang teljesen új szempontott vetett fel, amikor Gondolkodásformák c. könyvében elkülönítette a "körkörös" gondolkodást (Hérakleitosznál és Hegelnél) a lineáristól és a piramis-alakútól. Nála azonban nem annyira az észen belüli architektonikáról van szó, hanem inkább - mintegy müvészettörténetileg - egymással rivalizáló "kognitív stílusokról".

         Alfred North Whitehead (The Function of Reason, Princeton 1929) különbséget tesz Odüsszeusz esze, a közvetlenül aktuális cselekvés módszereinek kiagyalása, és Platón esze között, amely totális megértésre törekszik. Az elöbbi pragmatikus közeli ész (short-range function of reason). Az utóbbi a megismerés kedvéért keresi a megismerést, de spekulativitásra hajlik. Csak a görögök vetették alá az észt meghatározott módszereknek, hatékonnyá téve ezáltal azt. A tudományok haladása a 18. század óta azon alapszik, hogy a praktikus és a spekulatív ész most elöször lépett kapcsolatba egymással.

         Némi várakozással veszi az ember kézbe Eric Ashby Technology and the Academics és C.P. Snow A két kultúra c. könyvét. Mindketttönél azonban nem annyira gondolkodásmódok, mint inkább embertípusok szembeállításával van dolgunk (mint ahogy már Schiller is az idealisták és a realisták ellentétét öröknek nevezte). A 19. század irodalmilag müvelt rétegei az ipari forradalomról vagy nem vettek tudomást vagy ha igen, akkor legfeljebb rémülettel. De a csak-tudós és a mérnök sem értik meg egymást. -

         Ahelyett, hogy az ember a szerzök kijelentéseit gyüjtené össze a megismerés formáira vonatkozóan, vizsgálhatjuk azt is, hogy az illetö szerzök e formák közül tényszerüen melyekkel élnek. A platóni típus szakít ugyan a szemlélettel, annyiban azonban hozzákötve marad, hogy minöségi fogalmakhoz érkezik el. E fogalmak révén lehetségessé válik, hogy felismerjük, egy adott esetben vajon ugyanazon dolgokkal állunk-e szemben, és hogy a hasonló dolgokat ugyanabba az osztályba soroljuk. Logikus következtetéseket is levonhatunk belölük, deduktív módon visszatérhetünk tölük a valósághoz vagy - náluk maradva - dialektikusan [lényegük párbeszédes meghatározásával] továbbmunkálkodhatunk. - Vele szemben a pitagoraszi típus még jobban eltávolodik a szemlélettöl, ilymódon mennyiségi fogalmakhoz jutva el. Paraméterekként a méretet, a számot, a súlyt (más értelemben a pénzt is) állítja a dolgok mellé s így kölcsönös viszonylataikat egzaktul meg tudja határozni. - Mindkettejük közös ellentéteként szembenáll velük a valóság szintjén megmaradó démokritoszi típus, melyböl késöbb a tudomány területén az empirikus, kísérleteken alapuló típus fejlödik ki. Két módszere a) az analízis és a szintézis. Az egészet legkisebb elemeire, "ösanyagokra" szegmentálja s azután a  megértés folyamatában e e feltételekböl újra összeállítja azt. b) Megfigyeli a dolgok egymásra gyakorolt hatását, a törvényeket, amiknek engedelmeskednek s amikböl viselkedésük elöre kiszámítható.

       A szellemtudományokban a 19. század során a pszichológiai módszer állt elötérben, mely a kulturális alakulatokat mint életmegnyilvánulásokat értelmezte: az egyes ember, de akár egy nép vagy egy korszak életének kifejezödéseként. [Élet és lélek kapcsolatára utal nemcsak az, hogy a lélek életet tételez fel, hanem az is, hogy a görögök "psyché"-n életet és lelket értettek.] A monográfiák ezért akkoriban életrajzok voltak. Ezzel a képzödmények sajátos értelmét olyasvalamire redukálták, ami ugyan lehetöségük feltételeként számukra alapul szolgál, de amin azok túlnyúlnak egy másfajta [nem életszerü] szférába. E redukció után még mindig megmarad bennük egy levezethetetlenül autonóm plusz. Ezért ezt a módszert felváltotta (Wölfflinnél) a formákat összehasonlító és (Diltheynél) az eszmetörténeti módszer. Az utóbbi mélyebbre hatol: a formaváltozás mögött is az eszmék változása áll. Mindkét módszer azonban túlságosan is eltávolodott a konkrét mütöl. A történetileg egyedit túlságosan valami általánosból vezették le. Ezért végül is valamennyien  az interpretatív módszerben leltek szintézisre (Staigernél). Manapság újfent egy reduktív módszer tolul elötérbe, csakhogy ennek vonatkoztatási rendszerét ezúttal nem a pszichikum alkotja, hanem a gazdasági és a társadalmi élet. E mellett a relatíve - de csak relatíve - történeti módszer mellett ott áll a meta-történeti strukturalizmus. Az interpretatív módszerrel szemben mindkét utóbbit az a veszély fenyegeti, hogy egy histoire sans noms-ban szem elöl tévesztik azt, ami individuális.

         Mindezeket a módszereket lehet a maguk részéröl redukcionisztikusan értelmezni. Nietzsche szerint az elnyomott réteg pszichológikusan gondolkodik: azzal, hogy keresztüllát a másikon, elér valamit a maga számára. Mannheim szerint az analízis a lázadók eszköze a meglévö állapot szétfeszítésére, míg a konzerválók egészlátásra hajlanak. A fenomenológiának is, minthogy a kauzális gondolkodással "lényeglátást" szegez szembe, szemére vetik [az új baloldal részéröl], hogy a "kései polgárság" beállítódottságának képviselöje. -

         Egészen más területre lépünk át, ha a pszichológusok intelligencia-kutatásait vesszük szemügyre. A hajtóerö, ami Thorndike óta arra késztette öket, hogy az intelligenciát különálló funkciókra bontsák, abban állt, hogy csak így lehet az intelligenciát tudományos módon mérhetövé tenni. Csupán egyes tulajdonságokat lehet pontosan regisztrálni és késöbb befolyásolni is. Így jutottak el a pszichológusok a faktor-analízishez. Ennek kapcsán például megkülönböztetik a regisztráló megfigyelö-intelligenciát a feldolgozó intelligenciától, amely szelektálva kiemeli azt, ami lényeges, ill. tipikus fogalmat alkot, minek során eltekint az esetleges jelenség véletlenszerüségeitöl, de megkülönbözteti azt azon képességtöl is, hogy kigondoljunk valamit, ami pusztán lehetséges, ami csak elöfordulhat, továbbá az értékelésre irányuló képességtöl. A coding, a categorization, a figyelem, a dolgok elölegezése, az emlékezötehetség (s annak különbözö típusai), a beszéd folyékonysága képeznek egyéb faktorokat. A faktor-analítikusok azonban nem találnak vissza az intelligencia egészéhez. Ezáltal végsö soron figyelmen kívül hagyják az intelligens magatartást, mint valóságos jelenséget, melyet egész-vektorok határoznak meg.

         Kurt Goldstein beszédzavarokról írt könyvében egy sor ismertetöjegy segélyével szembeállította az abstract attitude-ot a concrete behaviour-ral, amik végsö soron az intelligencia fogalmát definiálják. Ezekhez tartozik a képesség arra, hogy énünket leválasszuk a külvilágról, hogy szellemileg rendet és sorrendet tételezzünk s állítsunk fel, hogy egyidejüleg több aspektust vegyünk figyelembe, hogy a részekben meglássuk az egészt, mint struktúrát, hogy lényegi jegyeket izoláljunk és szintetizáljunk, hogy hierarchikus fogalmakat alkossunk, hogy verbalizáljunk. Az abstrakt magatartás szándékolt, akaratlagos valami, ellentétben azzal, ami egy adott szituációban minden tünödés nélkül elmerül.

         Thurstone leírta a technikai intelligenciát, mely tudja, hogyan kell egy szerszámmal bánni, anélkül, hogy képes lenne e tudást szavakba foglalni és fogalmilag meghatározni, a társas intelligenciát, mely beleérzi magát a másik emberbe, és az absztrakt intelligenciát.

         Jean Piaget a maga "genetikus ismeretelméletében" azt kutatja, hogyan épülnek fel a gyermekben az intelligencia különbözö teljesítményei. Alapvetö különbségekként az operatív felismerésröl, az asszimilációról, az akkomodációról, a szimbolizációról és a figuratív megjelenítésröl beszél.

         A hagyományos intelligencia-kutatással ellentétben áll ma a kreativitáskutatás. Bruner az intuitív gondolkodással foglalkozik, mely szerinte az átugrásra való képességen alapszik s utólag az analítikus gondolkodás ellenörzésére szorul. A kreativitás tartozéka, hogy "több irányban gondolkodik". Az asszociációval szemben Arthur Koestler biszociációról beszél, melynek lényege, hogy egymástól idegen dolgokat hoz egymással kapcsolatba. -

         A kreativitáskutatásnak az is nagy érdeme, hogy nem korlátozódik a megismerö észre,  ahogy az a filozófusoknál és a pszichológusoknál eleddig szokásos volt. Megegyezik ennyiben a mai filozófia és szociológia tendenciáival, melyek az észt a cselekvés kontextusában igyekeznek megérteni, valamint a filozófiai antropológiával. Az ész egyebek közt az is, ami a meglévöt  megkérdöjelezi, a történendöknek szellemileg elébe vág és a világot, ha minimálisan is, másként akarja berendezni. Ehhez kapcsolódva, antropológiai szempontból az észnek talán következö formáit különböztethetjük meg:

         1. A megismerö ész. Az állattól eltéröleg, a dolgok az ember számára nemcsak vitális korrelátumok, hanem töle mintegy eltávolodva, semleges valamikként lépnek szembe vele. Megállnak magukban, van saját létük. Az embert orientálva visszahatnak rá (Plessner). Nemcsak kiváltanak belöle egy bizonyos magatartást, hanem a mibenlétükröl szerzett tudás önállósul, túllép azon, ami a gyakorlat számára szükséges, s ezért akaratlagosan mindig tovább is bövíthetö.

         2. A tervezö ész. A embernek az állatétól különbözö kogniktív struktúrája korrelációban áll azzal, hogy magatartási struktúrája is más. Az állatnál elegendö egy elszigetelt jelzés, hogy az már magában kiváltsa az ösztön készenlétben álló reakcióját. Az embernek cselekvését saját magának kell felépítenie. Ezért rá van utalva arra, hogy a világot, annak összefüggéseit és lehetöségeit átfogóbban ismerje meg, miáltal cselekvését azon belül célirányosan tudja lehorgonyozni. Hogy Plessnerhez kapcsolódó fogalmakkal éljünk: az excentrikus reflexió [a dolgok felöl való orientálódás] és a centrikus [belölünk kiinduló] tevékenység a megismerés antropológiája felöl szemlélve kiegészítik egymást (K. O. Apel).

         A cselekvés elsö lépését az teszi ki, hogy célt tüzünk magunk elé. A célban elképzelünk egy nem adott, eljövendö állapotot. Ennek a megvalósítására az adott helyzeten változtatnunk kell. A célt átvehetjük a hagyományból, de ki is találhatjuk s így újként tüzhetjük ki. Ha alternatívával van dolgunk, mérlegelnünk kell az ész-okokat, melyek az egyik vagy a másik választható lehetöség mellett szólnak.

         A második lépés az, hogy kiválasztjuk, ill. megteremtjük a kitüzött célhoz vezetö eszközöket. Célszerü az olyan eszköz, mely legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredményt éri el. A tennivalók megtervezése során több célt és több hozzájuk vezetö cselekvési láncot kapcsolhatunk egymás mögé. Az egyik cél eszközzé válik egy másik, magasabb rendü cél elérésére. E két lépésnél a tárgyi szférák racionalizálódása és az alanyok intellektualizálódása párhuzamosan megy végbe.

         Természeti lény lévén, az ember alá van vetve a természetnek maga körül, villámcsapásoknak és szörnyeknek, a természetnek benne magában, éhségnek, betegségnek, öregségnek, halálnak, de saját indulatainak is. A másik ember is hatalmat képvisel, mely ellen az embernek harcolnia kell, mint külsö ellenség ellen vagy az ember saját társadalmi rendszerében mint elnyomó ellen. Azzal, hogy a tervezö ész felvázolja magában "valami jobbnak a képzetét", nemcsak hasznosat tervez meg, hanem többet annál: az ész gyakorlati céljaival már eleve erkölcsi célkitüzések is összefonódnak.

         3. Az intézményesítö ész. Az imént mondottak erre az észfajtára is állnak. Az "ösztönredukció" az embernél nem jelenti azt, hogy minden pillanatban cselekedetei számára neki magának kellene célokat kitüznie. Minden közösségben kialakulnak bizonyos szokások és gyakorlati eljárások arra nézve, hogyan viselkedjünk, hogyan csináljuk ezt meg azt. Nemzedékröl nemzedékre áthagyományozódva, e szokások és praktikák céljaink nagy vonalait illetöen már eleve döntöttek helyettünk. A konkrét cselekvés a maga aktuális céljaival mindig is e döntések keretein belül mozog. Az ész tehát a megteremtöje ennek az átfogó rendnek is, mely kiterjed az élet és a lét összértelmezésétöl kezdve, a magunkkal és másokkal való bánásmódon keresztül egészen a technika fogásaiig. De az ész ezekkel sem csak a természeti élet önnfenntartását szolgálja. A rend e különbözö fajai egyben normákat is felállítanak s intézményesített cselekedeteinknek értelmet is adnak.