wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Michael Landmann: AZ ÉSZ FAJAI

Horn András fordítása

Negyedik fejezet >> IV. Ellenállás a magát túlfeszítö ésszel szemben

III. Ellenállás az egyoldalúvá váló ésszel szemben

a) Az irracionalizmus mint a magát mesterségesen leszükítö ész folyománya: a lehasított komponensek önállósulása - az irracionalizmus összetévesztése az antiracionalizmussal

          Magában véve a rációnak sok formája és fokozata van. Speciális és túlfejlesztett formái azonban tendenciálisan azzal az igénnyel lépnek fel, miszerint ök a voltaképpeni, ök a ráció. Így minden egyéb formát, noha azok is hamisítatlan rationes, ez az igény az állítólagos irracionalitás területére szorít ki. Minél meredekebben nyúlik a magasba a racionalitás eszménye, annál szélesebb az irracionalitás e területe. Mihelyt a filozófia, teszem azt, kijelenti: az ész funkciója az egységnek vagy az általánosnak a felismerése avagy számadás a dihoti-ról, az azért, mert-röl, mely mellett a nem-motivált vélelmek a puszta doxa, a képzelödés szintjére süllyednek, nyomban felmerül másrészröl az irracionalitás problémája. Ezért a 18. század irracionalizmusa nemcsak késöbbi retrográd ellencsapás a racionalizmus ellen, hanem azt korrektívumként maga a racionalizmus termeli ki magából.

          A ráció hívei nem értik, miért nyert tért az irracionalizmus. Valójában azonban ök maguk felelösek ezért, mivel a rációt mesterségesen leszükítik és redukálják, mivel komponensei közül egyet abszolútummá emelnek. Hol azt halljuk, a tudomány csak az általánosról szólhat, hol azt, hogy ami empirikus ténnyel nem támasztható alá, az merö hipotézis. Vannak, akik mindent more geometrico akarnának megkonstruálni és képletek segélyével kiszámítani, mások a megismerést a kauzális megismeréssel azonosítják. Az egyik racionalitás-fogalom mindig beleburjánzik a másikba. Igy az ész lehasított részeinek nem marad más hátra, mint illegalitásba vonulni. Elmenekülnek a látszólagos irracionalitás gyüjtömedencéjébe. És most értetlenség támad: hogyan válhat az irracionalitás ily hatalmas ellenlábassá, hogyan lehetséges, hogy még félig igaza is legyen. Azért van igaza, mert irracionálisnak csak egy dogmatikusan lesoványított rációhoz viszonyítva tekinthetö, amely is kitagadja engyermekeit; mert "et hic rationes sunt" [itt is ráció-formákról van szó], csakhogy a hivatalos fö-ráción kívüliekröl, és végül, mert azok azt választják maguknak feladatul, amit ez  magából kirekeszt.

          A felvilágosodás és "a Goethe-kor szelleme" közti ellentét, ha ezeket nem hanyatlásuk formái felöl közelítjük meg, csak azáltal jött létre, hogy az ész, melyet a felvilágosodás trónra emelt, nem az egész ész volt, és hogy ezért az ész önmagának bizonyos részeit elveszítette a felvilágosodás-ellenesség javára. Ez a veszteség azonban nem lenne szükségszerü, ha a felvilágosodás maga az ész fogalmát tágabban értelmezné. Ez esetben, az akkori antitézist új szintézisbe integrálva, a felvilágosodás magáévá tehetné a Goethe-kor szellemét. Tagadnia kellene önmagát ahhoz, hogy magára találjon, és csak ez jelentené "a felvilágosítás felvilágosítását önmaga felöl". Az ember lehetne a felvilágosodás híve, "aufklärista", anélkül, hogy le kellene mondania mindarról, amit a Goethe-kor magával hozott. Ahogy ezzel a felvilágosodás elvesztítené részleges jogosulatlanságát, úgy elvesztené a felvilágosodás-ellenesség is a maga részleges jogosultságát, melyre csak azáltal tett szert, hogy a valóban ész-ellenes törekvésekkel szövetségre léptek az ész részhajtásai is, melyeket az ész elutasított volt és deklasszált, miáltal egyfajta kevert felvilágosodás-ellenesség jött létre.

          Müvészeti stílusoknál megfigyelhetö egy bizonyos önszeretet, mely saját szépségfajtájuk felmagasztalása érdekében minden másfajta szépséget elhanyagol. Analóg módon létezik önszeretet az észstílusoknál is. A fogalmi gondolkodás például ilyen észstílus; ez a gondolkodásmód annyira elfogult önmagával szemben, annyira önmagát tartja a legmagasabb és egyedül kielégítö észfajtának, hogy kizárólag az fontos számára, hogy a maga hatékonyságát fokozza és érvényre juttassa, mitsem törödve azzal, hogy ilyeténképpen egész valósagterületek, melyek számára a fogalmi gondolkodás nem megfelelö eszköz, áthatolhatatlanok maradnak: "fiat idea, pereat veritas" [legyen a fogalom uralmon, mégha az igazság belepusztul is]. Ez lehet a kvázipszichológiai oka az önleszükítésnek s ennek a következménye azután az, hogy az ész nem-integrált mellékformái, a trónbitórló egyetlen ész riválisaiként, más táborba pártolnak át, mint ahogy a lélek más területein is, ha a lélek akceptált formájából kirekesztödnek, diabolikus jelleget vesznek fel.

          Vagy pedig az ész egyik formája integrálja ugyan magába a többit, de csak mint öt kiszolgáló részeket. Hogy példánknál maradjunk: a fogalmi gondolkodás ugyan a szemléletre támaszkodik, de számára az csupán elöfok, melyröl továbblép a maga absztrakciói felé. Sajnálja a szemlélettöl az amellett való elidözést, az önálló rangot, a sajátos kultúrát. Ezért eljön az idö, amikor ezek az ilymódon megnyírbált és a maguk specifikus teljesítményeitöl megfosztott egyéb formák fellázadnak. A részek lázadása ez egy oly egész ellen, mely öket eleve meghatározott elöjellel látja el, mely irányitani akarja, mely gyengíti öket. Ilyenformán nem akarnának integrálódni, épp ellenkezöleg: a dezintegrációt, az önállósulást keresik. Az alkotórészek szétfeszítik az öket lefogó téves formát, hogy eredendö tisztaságukban végre magukra találjanak.

          Az irracionalizmusnak két formája van: az antiracionalista irracionalizmus és az, melynek az észen gyakorolt kritikája voltaképpen egy másik ész kritikája. Ez ál- vagy véletlenszerü irracionalizmus: a kritikát, amit gyakorol, más konstellációban egy új felvilágosodás képviselöi az ész feljavítására akár magukévá is tehetik és tovább is fejleszthetik. Történelmileg azonban a haladó irracionalizmus az antiracionalizmus közelébe kerül. Összetévesztik azzal és maga is összetéveszti magát vele. Másodlagosan antiracionalizmussá süllyed és e lealacsonyodásból külön fel kell öt ismét szabadítani. A felvilágosult irracionalizmus a rációnak magának felkelése egy öt megcsonkító felvilágosodás ellen.

b) Az "ész" határai

          Fogalmiként az ész elhanyagolja azt, ami individuális, elemzöként az egészt és a kontinuumot, kvantifikálóként a minöséget s az értéket, törvénykeresöként a szabadságot s a kontingenciát, eszközteremtöként a célt, verifikálóként és számokkal operálóként azt, ami "nem egzakt".

          1. Az individualitás. Már az is az egyik észforma felkelése volt egy másik ellen, ami a skolasztikus gondolkodás ellenében az újkori természettudományhoz vezetett. Bacon a filozófia  elhamarkodott és a valóságtól elrugaszkodott általánosságaival szemben kiemelte a természettudomány empirikus voltát. A dolgoknak felülröl, ideájuk felöl történö determinációjával szembeállítja ez a dolgok kölcsönös, egymás közti determinációját a maguk szintjén, a kauzalitást, azok egymásból való genetikus, evolutív létrejöttét. Itt tehát ismét ugyanaz a két gondolkodási típus áll szemben egymással, mint a platóni Phaidon Szókratészében és Anaxagorászában.  Az újkori tudomány ugyan továbbra is és újfent maga mögött hagyja az empíria síkját egy általánosság kedvéért - de ez már nem a platónizmus fogalmainak minöségi általánossága, hanem a matematizálás kvantifikáló általánossága. A platóni általánosság eladdig útjában volt a matematikai általánosságnak. Csak miután a nominalizmus az elöbbit lerombolta, nyílt meg az út az utóbbi elött.

          A fogalmi gondolkodás mint fogalmi csak az infima species-ig, a legalacsonyabb szintü fajtáig jut el, nem jut el azonban annak complementumáig a konkrécióban. A már tovább nem redukálható anyagi individualitás irracionális marad a számára, ezúttal nem egy, az ésszerüségen kívülálló lelki impulzus értelmében, hanem az ész egyik határának, egy alogikusan transzintelligibilisnek, a megérthetöség határán túlfekvö valaminek az értelmében. Individuum ineffabile [ami individuális, az kimondhatatlan]: ez a mondás fellelkesítette még a fiatal Goethét. Ami elött azonban a fogalom kapitulál, mint töle áthatolhatatlan elött, az a szemlélet neki megfelelö és a maga számára problémamentes tárgya. Baumgarten ezért már a racionalizmus kellös közepén mindahhoz, ami individuális, a szemléletet mint "alacsonyabb megismerö képességet" rendeli hozzá; az ezzel való foglalatoskodás nála még nem egy tudományág dolga, hanem a müvészeté. Ezért az "esztétika" nála  1. "az érzéki megismerés tudománya", mely is, mint olyan, a logika mint a fogalmi megismerés tudománya mellé kell, hogy álljon, s azzal együtt a második alapvetö diszciplínát kell, hogy alkossa,  és 2. a müvészet filozófiája.

          Baumgarten ennek során még osztja ama platóni elöítéletet, mely szerint az érzékek világa a mindennapi valósághoz füzödö kapcsolatunkban nekünk mindig is már magától értetödöen adva van s csak a fogalom szorul részünkröl megeröltetésre. Valójában azonban az egyszerinek és sajátosan "karakterisztikusnak" (Goethe) megragadása annak sokrétüségében s rendszertelen egységhiányában szintén feltételez egy a dolgot felfedezésszerüen körülkerítö teljesítményt: megeröltetést érzékszerveink részéröl. Az átlagos észlelés praktikus érdekeink elözetes redukciójának van alávetve. Csak amennyiben a szellem ezektöl eltekint, képes arra, hogy keresztüldolgozza magát a hamisítatlan fogalmi gondolkodásig s az individualitás hamisítatlan felfogásáig (Bergson).

          Csak Baumgarten után kísérelték meg a történelem tudományos rangját is kiharcolni az általánosító tudományok mellett, mégpedig azáltal, hogy azt szintén az individualitáshoz rendelték hozzá. Amit az esztétika mezején kiharcoltak, az igazolólag ható megalapozássá vált a történelem számára is. A müvészet és a történelem tanulmányozása egyenrangúként lép most a filozófiai és a tudományos stúdiumok mellé. Az individuális képzödményektöl is, söt éppen ötölük remélnek mostantól kezdve olyan dolgokat tanulni meg, amiket a racionális konstrukciók s a szinoptikus fogalmak nem képesek felénk közvetíteni.

          Az az individualitás azonban, amit a müvészet ábrázol és a Történeti Iskola történetírása kutat, nem anyag a klasszikus séma értelmében, ami tehát valamilyen általános formát ismételne  meg. Rendelkezik töle le nem választható, töle függetlenül szavakba nem foglalható, viszont a szemlélet elött nagyon is felnyíló értelemmel. Cusanus kifejezésével élve, az, ami individuális, tükör gyanánt Isten fényét töri meg. Csakis ezért válik itt a szemlélet önállóvá s nem szembesül már azzal a követelménnyel, hogy az általánosságokkal foglalkozó gondolkodás szférájába szublimálódjék fel. - A 19. században ezzel szemben felcserélödnek az elöjelek. Elállnak attól, hogy az individualitásban metafizikus implikációkat keressenek. A tudomány aszkétikus ambíciója most már csak abban áll, hogy az értelemmentes factum brutum-ot [nyers tényt] a maga csupasz tényszerüségében felszínre hozza. - A Goethe-kori individualitás szimbolikus valami, melyen  áttetszik valami, ami mögötte van, ami azonban nem választható le róla. Ezért kell az individuális dolognál elidöznünk. Ennyiben egészen más individualitás jellemzi, mint az empirizmusé, ez ui. pontosan úgy, mint a racionalizmus, az általánosnál akar kilyukadni és csak módszerként ajánlja az egyes észlelt dologból való kiindulást. A pozitivizmus viszont összeköti az empirizmust és a Goethe-kort: az individualitás legyen ugyan a megismerés egyik végpontja, de nem azért, mintha "értelemmel" rendelkeznék, hanem mert csak "tények" léteznek.

          Az észt azonban nemcsak mint megismeröt veszélyezteti az, ha átugrik az individualitáson; a világot berendezö ész is hajlik arra, hogy ne ismerje azt el, söt hogy szétzúzza. Az ész az univerzalizmus jegyében ugyanazt az üdvözülést akarná minden ember számára. Aki partikularisztikusan a maga útját járja, az nemcsak azért bosszantó a számára, mert ellentétben áll  az ész eredményeivel, hanem mert alapelvének is ellene mond. Azáltal, hogy az ész abszolútnak tünteti fel magát, szembefordul mindazzal, ami partikuláris, s elvitatja annak létjogosultságát. A kettejük közti harc örök. Egy második észre van szükség ahhoz, hogy az individualitás elismerésre találjon, mint olyasvalami, ami megfelel az életnek, amit a történeti alakulatok élete megkövetel, és szükség van rá ahhoz, hogy az individualitás komplementumként, mint az univerzalitás átugorhatatlan s ezt kizárólagosan lehetövé tevö alapja, pozitív fogadtatásra leljen. Hasonlóan ahhoz, ahogy az észbe vetett hitnek ellenfelek termelödnek ki a megismerés síkján, a partikularizmus ezen ellenfeleket az élt lét síkján termeli ki.

          2. Az alakzat. A "pozitív tény" nermcsak csupasz tényszerüség az értelmet hordozó idealitással szemben, hanem elszigetelt elem is az egésszel szemben. Az elemek "és-összege" nem egyenértékü a tagolt és minöség-jellegü "alakzattal". A tudományosan megfegyelmezett, eredményeit tényekkel ellenörzö értelem megfosztja tehát magát az "alakzatlátástól" s ezzel a megismerés egy szervétöl, mellyel a természetes, tudományosan nem félrenevelt ember még rendelkezik: a kifinomult értelem egyben szegényebb értelem is. Ha az ezt utólag belátja, neki is fel kell újra keltenie magában az egészre irányuló képességet és "szétdaraboló tevékenységét" (Hegel) ki kell vele egészítenie. Nem csak arról van itt ui. szó, hogy az egész "több", mint a részek összege. Minden egyes tény nagyobb vonatkozási rendszer tagja. Értékét és értelmét csak akkor ragadjuk meg, ha ismerjük helyzetét a mezö összefüggéseinek koordinátahálózatában. Ugyanazon tény beágyazottságától függöen más és más ténnyé válik.

          A természettudományos atomisztika példáját követve a szociológia és a pszichológia a korai újkorban elöször atomisztikusan járt el. Hobbes az egyes emberekböl mint elsödleges tényezöböl kiindulva eredezteti az állammá és társadalommá szövetkezést, a lélek leírói csak elszigetelt "képzetekböl" "asszociálódtatják" a komplexebb szellemi alakzatokat. Ez racionálisnak és módszertanilag helyesnek tünik. Ezáltal megnyeröen hatott. De már a romantika felismerte, hogy az egyes emberekkel szemben szövetkezésüké az elsöbbség. Az alakzatok elmélete nemcsak a pszichológia területén cáfolta meg az "és-összegekben" történö gondolkodást.

          3. A kontinuum. Hasonló módon rótta fel Bergson (ebben Zénónt felújítva) a fizikalisztikus tudomány intelligence-ának azt, hogy csak a térszerüsített temps-t ismeri; mivel atomizál, ezért megfoghatatlan számára a durée mint idö-kontinuum. Mivel ez az intelligence a lehatárolt és stabil szervetlen testhez s ezáltal a déjá connu-höz rendelödik hozzá, ezért az eljövendöt csak a már adott folytatásaként ismeri és sohasem képes megérteni az életet s a lelket a maguk kontúrok nélküli nyitottságával s lehetöségeik tömegével, elöreláthatatlan spontaneitásukkal és szabadságukkal. Ha Jaspers bensönk eldololgiasításától óv, ha Heidegger nem akarja, hogy a Dasein [az ön- és világtudattal rendelkezö ember] önmegismerésének útját állják a fizikai világból kölcsönzött fogalmak, akkor ebben mindketten Bergson örökösei.

          A természettudomány, így a továbbiakban Bergson, a praktikumból, az uralomvágyból származik (ezt a gondolatot késöbb Scheler és Husserl is magáévá tette): a valóságból csak azt rögzíti, amivel számolni és dolgozni lehet. A legegyszerübb szerves mozgás figyelmén kívül marad. Ezért Bergson az intelligence-szal egy további képessséget társított a természettudománytól figyelmen kívül hagyott és meghamisított területek számára, s ennek az "intuíció" szerencsétlenül választott nevét adta

          Bergson felosztja az észt ahelyett, hogy kiegészítené. Az értelmet meghagyta annak megváltoztathatatlan fogyatékosságában és helyette bizalmát olyasvalamibe veti, ami az értelmen kívül és felette áll (s ami más módon ösztön formájában szerinte az állatoknak is sajátja). Ezzel szemben feladatunknak abban kellene állnia, hogy ahol az eddigi tudományos értelem határokba ütközik, ott elméletileg ne hagyatkozzunk ismét a természetes ember egy adottságára mint kiegészítésre, hanem szublimáljuk azt is tudományosan. Bergson kritikája objektíve megalapozott, ám rajongó hangvételü. De a töle népszerüvé tett indulat a gondolkodás eldologiasításával és matematizálásával szemben új felvilágosodás formájában mindmáig továbbél.

          4. A minöség. Két további ellentétpár, mely szintén az elsö világháború elötti fogalomkészletböl származik és manapság újra feléled, a következö. A mechanisztika, így fogalmaznak, a minöségek kvantifikálása . A színek és a hangok számukra már nem többek megszámlálható rezgésü anyagnál. Ezzel azonban a minöségeket, ahogy öket a magunk természetes világképében megéljük, ugyan megmérhetövé teszik, de minöség voltukat figyelmen kívül hagyják. A fizikalizálás kiegészítése érdekében ezért az életfilozófia és a fenomenológia a minöségek tartalmi aspektusára irányítják figyelmünket. Ez okból mindkét irányzat ismét a természetes nyelvekhez is kapcsolatot keres, a költök és müvészek látásmódjához. Egy tudományos korszak kései szülötteiként, arra hajlunk, hogy a világot már eleve a tudomány szemüvegén keresztül szemléljük, jóllehet a tudományos látószög csak egy sok más mellett, s ha e szemszöget privilegizáljuk,  a pontosság javára sok minden elsikkad. Újra meg kell tanulnunk, hogy komolyan vegyük, amit eredendöen és romlatlanul tudunk a világról.

          5. Az érték. Az életfilozófia és a fenomenológia figyelembe veszi mindazt is, amit a világban értelem, jelentés, érték terén tapasztalunk. Ezzel egy második polaritás kerül itt szóba. Az újkor tudománya minden minöséggel egyetemben az értékminöségeket is a szubjektivitás birodalmába számüzi: csak mi válaszolunk a magában véve értékmentes természetre értékelö érzületekkel, s ezeket aztán úgy fogjuk fel, mint amit bennünk külsö értékek váltottak ki. Ezzel az elmélettel szembeszállva, a harc, Lotze 1910 körüli lét/értelem-diszjunkciójához kapcsolódva, azért folyik, hogy a "tény-ítéletek" mellett az "értékítéletek," objektivitása is jogosultságot nyerjen. - Szektaszerü mellékhajtása ennek a tendenciának, mely tehát a tudománytól szubjektívnek ítélt jelenségeket vissza akarná ajándékozni a világnak, Ludwig Klages kísérlete arra, hogy hihetövé tegye: a természetben létezik valamiféle "objektív lélek".

          6. A cél. Már Szókratész és Platón kiemelték ama hiányosságát a kézmüvesek technai-nak [mesterségbeli tudásának], de a szofisták módjára tanított ékesszólásnak és cselekvésbeli ügyességnek is, hogy azok egyaránt felhasználhatók jóra és rosszra. Ahogy ma mondanák, "értéküket tekintve semlegesek". Voltaképpen mindig két tudományt egyesítenek magukban. A jó pénzmegörzö egyben ügyes tolvaj is. Aki ért ahhoz, hogy betegségeket meggyógyítson, ért ahhoz is, hogy okozzon ilyesmit. Innen már a görögöknél az orvosok "hippokratészi esküje" (a Galilei Brechtje szerint minden tudomány számára szükség lenne ilyen esküre, hogy az embertelenség miattuk ne növekedjék még inkább). Platón azonban még tovább megy: mégha az orvos gyógyít is - tudja-e vajon, hogy az élet az illetö számára eléggé értékes-e ahhoz, hogy éljen? Tudja-e a hajó kormányosa, hogy jótét volt-e utasai számára, hogy épségben átszállította öket a tengeren? A mesterségbeli tudás puszta megléte tehát önmagában véve még korántsem igazolja azt. Éppúgy, mint a valamihez értés fajtái, a szerencse ajándékai is  értéküket tekintve semlegesek: az egészség, de nem kevésbé a gazdagság és a tehetség különbözö fajai, baj forrásai is lehetnek. Söt még az erények is válhatnak azzá: kölcsönkért dolgot visszaadni becsülni való, egy örültnek azonban kardját visszaadni helytelen lenne. - Platón megismétli azt, amit már Szophoklész az Antigoné kardalában az emberröl mondott: egyetlen képessége sem mond nekünk valamit is arról, hogy a gonoszság vagy a nemesség felé viszi-e öt.

          Az egyes ambivalens mesterségek és erények felett, irányítójukként még szükség van ezért egy magasabb szintü fórumra, mely etikus ítélkezésével eldönti, vajon, mikor és hol kell azokat alkalmazni. Szükség van a jóról szóló tudományra, mely a dolgokat s a képeségeket viszonylatba állítja ezzel a jóval s így megtanít "helyes használatukra": hogy ti. jóra használjuk fel öket. A vívás tudománya nélkül - ez régi görög toposz volt - a kard mit sem használ tulajdonosának; a királyi tudomány nélkül viszont, így egészíti ezt ki Platón, a vívás tudománya sem használ neki. Ilyenformán már Platón is tud a tudományok egyfajta etikailag megszabott hierarchiájáról. Ha ez a "királyi tudomány" nincsen adva, akkor egy készség birtoklása nemcsak, hogy közömbös, hanem akár még nagyobb bajt is jelent, mintha az ember egyáltalában nem rendelkeznék véle.

          Mint ahogy Platón az egyes "müvészetek" kapcsán igent vagy nemet mond, úgy a müvészet kapcsán is. Az ennek szegezett kérdés így hangzik: jobbak lesznek-e az emberek a müvészet révén avagy rosszabbak? Megkülönböztet jó hangnemeket, melyek a lélekben bátor és ájtatos magatartást ébresztenek, és olyanokat, melyek férfiatlanságot és túl sok szenvedélyt keltenek benne. Ezért Platón a maga államából kizárja a túlfütött és a panaszos dallamokat. A Politeiában számüzi a költöket, a Nomoiban ugyan csak a tragédiaírókat, de a megtürteknek kötelezniök kell magukat, hogy müveikben csak megfontolt és vitéz férfiakat fognak ábrázolni. - Itt megmutatkozik egyben a veszély is, amely "a jóról szóló tudományban" rejlik: a neki megfelelöen berendezett állam az egyes ember szabadságának csak korlátolt játékteret biztosít. Totalitarizmus felé tendál. Ez figyelmeztetö jel kell, hogy legyen a manapság a Frankfurti Iskolától proklamált "jóról szóló tudomány" számára.

          Az eidosznak [egy adott faj, species objektív lényegének] két formája van (Arisztotelész Metafizikájában így teszi magáévá Platón egy megkülönböztetését): a növény eidosza meghatározza a növényt, azaz annak e lényeget meg kell valósítania; a mesterember lelkében viszont a megvalósítandó eidoszt neki választania kell: az építömester építés helyett akár le is rombolhat egy házat: a megvalósító erö hol logosz nélkül, hol logosszal müködik (9. könyv, 2. fej.). Míg Platón a "müvészeteket" [technai = a mesterségbeli tudás egyes formáit] kétoldalú alkalmazhatóságuk miatt leértékeli, Arisztotelésznél itt nyilvánvalóvá válik, hogy azok épp ezért az emberi szabadság magasabb fokának felelnek meg, mint ahogy az ember általában azzal nyilvánítja ki magas rangját, hogy lehet mind a legjobb, mind pedig a legistentelenebb teremtmény (Pol. 1253a 14ff.). Ahogy a kéz az állatok specializált szerveivel összehasonlítva a sokoldalú alkalmazhatóság elönyével rendelkezik, ugyanezt az elönyt mondhatja magáénak az emberi ész is, az állat szerveinek céljukhoz láncolt ösztöneivel ellentétben, ezt az elönyt azonban azzal vásárolja meg, hogy para phüszin [természetellenesen] a jó megvalósítását célzó rendeltetésének ellentmondva is alkalmazható - míg a látás és a hallás a maguk teloszához [céljához] vannak kötve. - Eth. Nic. 111b 26-ban Arisztotelész különbséget tesz az akarás két formája között: a proháireszisz [választás] az eszközökre irányul, a búleszisz [kívánalom] a célra.

          Hogy a külsödleges javak végsö soron közömbösek, az késöbb a sztoikus etika közhelye lesz. Az értelem és az ítélöképesség, a bátorság, az eltökéltség és a kitartás, így még Kant tanítása (Alapvetés az erkölcs metafizikájához, Elsö szakasz), "rendkívül gonosszá és károssá válhat, ha az akarat, melynek feladata e természetes adottságok felhasználása, nem jó. A szerencse ajándékaival ugyanez a helyzet... Egy gazember hidegvérüsége öt nemcsak jóval veszélyesebbé teszi, hanem szemünkben közvetlenül is még undorítóbbá, mint amilyennek e nélkül tartanók."

          Már Arisztotelész, ezt láttuk korábban, az eszköz-semlegesség szókratész-platóni felfedezését antropológiai összefüggésbe állítja. Ezt most közelebbröl is kifejthetjük. Az állatnál, mint Arisztotelész jól tudja, a célok természetszerüleg vannak rögzítve és az eszközök egyenes vonalúan [tehát nem alternatívákká ágazódva] vannak azokhoz rendelve. Az állatot ösztön gátolja fajtársa megölésében. Az embernél ezzel szemben dezintegrációra kerül sor. Ö maga tüz ki magának célokat, ezért "gonosz" célokat is tüzhet maga elé. És ö maga találja ki az eszközöket, melyek csak most válnak eszközökké a szó voltaképpeni értelmében, amennyiben ui. tetszés szerinti célokra használhatók fel. Ennyiben az ember, Konrad Lorenz és mások fejtegetéseinek értelmében, az önmagából kiindulólag "veszélyeztetett lény", melyet "prométheuszi szégyenkezés"(Günther Anders) kell, hogy elfogjon.

          Ez azonban csak az etikai aspektusa egy alapvetöbb, a dolog logikájából folyó tényállásnak, annak ti., hogy az eszköz-semlegesség, az eszközök közömbössé válása a célok vonatkozásában egy anthropinont, egy az emberre jellemzö vonást alkot. Eszköz és cél szétválnak, az eszköz önállósul, specializálódása híján már nincs kizárólag egyetlen célhoz kötve, eszköz lehet sok cél szolgálatában. Tehát gonoszokéban is. Téglából építhet az ember egy dómot vagy egy koncentrációs tábort. De már a kéz is elegendö a fivér megfojtásához.

          Ez a semleges eszközszerüség nemcsak külsödlegességekre nézve áll. A pontosság és az engedelmesség erényei nélkül a nácik büntettei nem lettek volna olyan tökéletesek. Az emberi ész mint olyan a legföbb eszköz bármilyen eszköz felfedezésére és feltalálására. Nem képes eszközöket létrehozni egyedül jó célra, olyan elméletet állítani fel, mely eleve csak helyes cselekvésre vezetne. Célkitüzéseiben sem egyéb, mint a célkitüzésnek önmaga számára mit sem prejudikáló eszköze. Ha Marx az Alapvonalakban (1953, 203. o.) azt fájlalja, hogy a tevékenységek speciális meghatározottságukat illetöen "abszolút közömbösekké váltak, viszont lehet bármi módon meghatározni öket", akkor olyasvalamit ír le, ami nem csak az osztálytagolódás és a munkamegosztás révén jött létre, hanem az emberlét egyik alapjelenségét alkotja.

          Még haladást is lehet abban látni, hogyha az eszközök egyre kevésbé specifikusak. A magas kultúrák nyelvének magasabb szintü szellemisége és mozgékonysága a primitív nyelvekkel szemben azon alapszik, hogy a szóelemek az itt-és-most konkrétságától eltávolodnak. Épp ezáltal válnak kézhezállóbbá, funkciójukat tekintve többoldalúan alkalmazhatóvá. A vásárlás a színtelen pénz segélyével könnyebben vihetö végbe, mint minöségileg meghatározott áruk kicserélése révén. A gözerö és az elektromosság épp azért oly hatékony, mert homogén és ezért könnyen kvantifikálható.

          Mivel az "eszközteremtö ész" hamis célok szolgálatába állítható, ezért manapság sokan lebecsülik. Lehetöség szerint kikapcsolnák vagy közvetlenül a jóhoz láncolnák - ami azonban azután  mások számára talán éppenséggel a rosszal lenne azonos: kutatást az USA-imperializmus szolgálatában - azt ne, kutatást a Szovjetúnió szolgálatában - azt igen… Az eszközszerüség ezen elítélése joggal retten meg a veszélytöl, mely abban rejlik. De ez a veszély az emberléttel adott. Azt teljesen számüzni akarni egyet jelentene az ember újbóli állattá változtatásával. Egyet jelentene a szabadságtól való megfosztásával, melynek az nem más, mint a visszája. Azt jelentené, hogy nem ismerjük fel a "lehetöséget", ami mindig is csak "veszély" árán tárul fel elöttünk, ami a veszéllyel egyenesen egységet alkot.

          Carnap fájlalta, hogy a természetes nyelvek nyelvtana nem tartalmaz szabályokat, melyek az értelmetlen mondatokat kizárnák. Ezért logikus mondattant és vele mesterséges nyelvet akart létrehozni, melyben csak igaz mondatok lennének lehetségesek. Csakhogy ezzel félreismerte azt, hogy a nyelv is eszközszerü jelleggel bír. Épp mivel nyitva áll mind az igazság, mind a tévesség elött, elegendö mértékben hajlékony bármiféle gondolat kifejezéséhez. Tévedhetöségétöl függ használhatósága.

          7. A "pontatlanság".  A filozófikus ész rendszerbe foglal, de sok minden kontingensként és rendszertöröként a rendszereken kívül áll. Érveket hoz fel, de sok minden nem logikus okok alapján van úgy, ahogy van. Idöfeletti lényeget, logikus képletet keres, de sok minden csak akkor érthetö meg, ha elmondjuk a történetét. A filozófia így ennen formája és erényei, saját önmagával szemben felállított igényei révén megfosztja magát a valóság bizonyos - és nem legcsekélyebb - részeitöl. Éppen mivel az egészet keresi, elveszti azt.

          A filozófia e sorsa a tudományokban mutatis mutandis megismétlödik. A tudománynak a hagyományos nézeteket, a felállított hipotézist felül kell vizsgálnia. Csak az érvényes a szemében, ami tények révén megerösíthetö, ami bizonyítható. Nem szárnyakat ad a szellemnek, hanem - Bacon szavával élve - kölöncöt rak a lábára. Módszeres szigorral jár el. De épp tudatos módszerességével az észt le is szükíti. Az egzaktság ethoszából kiindulva, óvakodva attól, hogy fantáziálásba ne tévelyedjék, kizárja a maga területéröl mindazokat a kérdéseket, melyeket empirikus elemzéssel meggyözöen megválaszolni nem igen lehet, s ezzel oly nyomós kérdéseket is kizár, mint az egészre, a cselekvés értelmére és céljára vonatkozókat. A behaviourizmus mellözte még a tudatot is, mondván, hogy az a külvilág dolgainak módjára nem figyelhetö meg, s ezért kutatását a "viselkedésre" korlátozta.

          A felvilágosodás már a 18. században ellene fordult a metafizikának. Tette ezt részben azért, mert a metafizikában az egyház és az állam szövetségesét látta. A másik ok azonban az volt, hogy a tudományok által megszigorított fegyelem egyben az észre újfajta szerénységet mért. Az ész a metafizika ellen nemcsak mint tévelygés ellen harcolt; meg is tagadta magától a metafizikát, mint ugyan talán magasabb rendü, de tiltott gyümölcsöt. Ez a korai felvilágosodás idején még nem zárta ki azt, hogy ne állítsanak fel ideálokat és ne koncipiáljanak a tapasztalás elébe nyúlva egészeket. Ezzel szemben a metafizikától való elhatárolódás a tudomány Comte-féle önmeghatározásában már egyenesen fö fejezetté vált. Ez a metafizika-ellenes purizmus mindmáig csak egyre intenzívebbé válik. "A társadalomfejlödés elméleti összkoncepciója tudásunk mai állásánál vagy csak tartalom nélküli absztrakció vagy pedig messzemenöen spekulatív és beigazolatlan" (Renate Mayntz). Lehet, hogy a tudós maga sajnálkozik azon, hogy ezzel aszkézist rónak rá. De ez saját tudományosságának követelményeiböl folyik. Arra kerül immár sor, hogy "az emancipatórikus megismerési érdek és a pozitivista megalapozási érdek" elválnak egymástól (Manfred Clemenz).

          Ebböl az a történetfilozófiai paradoxon adódik, hogy a "haladás" dezavuálja önmagát. A még kevésbé magas nívójú tudományos kultúra korszakai egyszerübb szinten ugyan, de lényegileg racionálisabbak voltak, mivel az észröl nagyobb horderöt tételeztek fel. Tévelyegve ésszerü megoldásokat kíséreltek meg. Elmaradottságuk tette öket progresszívvá. Ma viszont az ész a maga módszertani biztonságigénye miatt elmarad saját legmagasabb szintü tárgyi igényei mögött. Hogy biztosra menjen, csak arra szorítkozik, ami a legszorosabb értelemben verifikálható, nem mer már értelmezni és kockázatot vállalni. A formailag magasabb nívójú ész tartalmilag gyengébb helyzetben van. Avantgardizmusának nem tud igazából örülni s titokban irigyli a még kevésbé befutottakat.

          Csak azért azonban, mert a tudomány nem foglalkozik metafizikai, egészeket és célt, értelmet értintö kérdésekkel, azok nem maradnak felvetetlenül és eldöntetlenül. Szükségképpen utat törnek maguknak. Csak eredetükkel magyarázzák öket. A szubjektív önkény veszi öket szárnya alá. Minél szigorúbb a tudomány, annál nagyobb területeket enged át az irracionalitásnak, míg ö maga visszahúzódik a részletek, az eszközszerüség területére. A tudományok kora a dogmatikus újra-ideologizálódás orgiájába torkollik. Ami felvilágosodásként vette kezdetét, újra-primitivizálódással ér véget.

          Mi több: nemcsak arról van szó, hogy az egészek értelmezésére irányuló vágyunk ügyét, mivel tudományos módon az nem csillapítható, most már kevésbé felelösségteljes tudásformák karolják fel. Valójában ennek kapcsán világforradalmárok és lélekmérnökök is már idejük eljöttét orrontják. Annak ürügyén, hogy az emberek metafizikai szükségletét akarják kielégíteni, hatalmukba kerítik és a maguk céljai felé terelik öket. A világkép a manipuláció eszközének tünik, söt igazság szerint - az.

          Az áltudomány eme kísérteties feltámadásához a tudomány módszerének egzaktság-eszménye mellett annak egyik fö eredménye is hozzájárul. Népek és korok összehasonlítása azt igazolja, hogy az abszolútumba vetett hit minden fajtája egyoldalúságban és önkényességben szenved, hogy történetileg meghatározott. A természetes dolgok módjára szárba szökött hit nem helyettesíthetö be az észtöl produkált abszolútumokkal. Ez a hisztorizmus nem "egy halódó osztály kifejezödése", ahogy azt egy átpolitizált totális szociológia velünk elhitetni szeretné. Az, hogy nincsenek örök, abszolút érvényü normák, hogy minden területen számtalan forma áll egyenértéküként egymás mellett, ez elutasíthatatlan evidenciával rendelkezik maga az ész elött. Csakhogy épp ez azokat, akik nem akarják, hogy megfosszák öket az alkotó cselekvés abszolút voltába vetett hitüktöl, arra csábítja, hogy megkockáztassák az észnek ellentmondó "ugrást a hitbe". Ezért az elsö világháború után, melyben a haladásba vetett, népszerü szinten még megörzött hit összeomlott, létrejött a dialektikus teológia, az egzisztencia filozófiája és a politikai totalitarizmus. Manapság [1975!] ez racionalista, progresszista álcában tovább él a fiatalság fogékonyságában a radikalitás és a terror iránt. Az ész relativizmusától hátrahagyott légüres teret másodlagosan barbárság tölti ki. A decizionizmus [= a világ olyan, amilyennek én döntésem alapján akarom], mely eröszakkal s tekintélyelvi alapon egy újfajta egyértelmüséget szeretne a világra kényszeríteni, az az ár, amit a történeti látásmódért fizetünk.

          Az irracionalitás tengerében azonban maga a tudomány sem marad meg racionális sziget gyanánt. Míg az irracionalitást igyekszik magából kirekeszteni, valójában befogadja azt önmagába. A specialisták egész résztletkutatása ugyanis óhatatlanul az egészekre, a dolgok mindenkori értelmére történö elörenyúlás jegyében zajlik. S ugyanez megismétlödik a gyakorlat vonatkozásában is. Mivel a tudomány a cselekvö személynek képtelen megokolt és egyértelmü tanáccsal szolgálni, ezért a gyakorlati célok meghatározását is irracionális erökre hagyja. E célok számára viszont, amikért felelösséget persze nem vállal, az eszközöket mégis ö maga szolgáltatja.   A tudomány látszólagos semlegessége az értékelés terén igazság szerint azt jelenti, hogyaz uralkodó értékrendszernek rendeli alá magát.

          Már Kant beszélt a megoldhatatlan, ám elháríthatatlan kérdésekröl. Csak azért, mert ezek megoldhatatlanok, az észnek nem szabad kitérni elölük, nem szabad más gondjára bízni öket. Fel kell velük is vennie a harcot, egy darabot legalábbis elö kell nyomulnia a megoldás irányában, fel kell vázolnia a szóba jövö megoldásokat és szembe kell állítania azokat egymással. A tudományok korának filozófiai feladata azonban abban áll, hogy visszanyerje az ész számára a hatásköre alól kicsúszott szférákat, hogy azokat újólag felnyissa egy igényesebb ész számára.

          [A ford. megjegyzése. E fejezet az "ész" határairól azt veszi számba, mi minden esik kívül a hagyomány szerint túl szüken értelmezett ész határain, aminek megismerése azonban szintén észfunkciókat igényel, csakhogy nem tradicionális értelemben. Észt igényel 1. az individualitás megismerése az általános és a különös fogalmi meghatározása mellett, 2. az alakzat felismerése a részek szétválasztása után, 3. a kontinuum megközelítése a diszkrét elemek megkülönböztetése mellett, 4. a minöség meghatározása a mennyiségi összetevöké mellett, 5. az érték meghatározása semleges létalapjának elemzése mellett, 6. a cél meghatározása, nemcsak az eszközöké, 7. a nem-egzakt dolgok megismerése a matematizálhatóké mellett.]

c) Többszólamú tiltakozás a tudomány ellen

          Az imént mondottakkal áttértünk már azon érvekre, melyeket ma a neo-felvilágosodás oldaláról is felhoznak a régi felvilágosodással szemben. Ennek hibáit elmarasztalva, a mostani jobban tájékoztató felvilágosítást várna el a régebbitöl. Az eddigi felvilágosításon gyakorolt mai kritika azonban nincs oly távol a korábbitól, mint azt esetleg véli. A felvilágosodás szellemének eddig romantikusként és életfilozófiaiként lemosolygott és rossz hírbe hozott kritikájának egy részéhez itt a felvilágosodás maga is eljut. Ahogy ma a felvilágosodás a valóságban szembekerül a maga következményeivel, bebizonyosodik, hogy már a veszélyeit illetö korábbi figyelmeztetések sem jártak tévutakon.

          Mióta a korai újkor kidolgozta a mechanisztikus tudomány programját, megszervezte e tudomány elöre vezetö lépéseit s hozzásegítette azt elsö sikereihez, ezzel reaktív módon mindig együttjár a frusztráció, amit ez a világfelfogás és nagyon is hamar a világnak vele párhuzamos technikai és gazdasági megformálása okoz. Az ellenséges érzület, mely költöknél, így pl. Goethénél a töle Holbach A természet rendszere kapcsán írtakban jut kifejezésre vagy Schillernél a Göröghon istenei-ben, egy egész kor alaphangulatának felel meg. Természetes elvárások a világgal és az élettel szemben megrövidítve érzik magukat és protestálnak. A minöség mechanisztikus redukciója mennyiségre, az alakzat redukálása az atomra, az objektívként adotté arra, ami csak szubjektív tükörképként jelenik meg, a természet roppant elsivárosodásaként s értelemvesztésként hat az emberekre. Ha ez már a fizikai természetre nézve áll, mennyivel inkább áll akkor, ha ugyanezen bomlasztó módszereket a szerves világra, valamint a lélekre, söt ha még arra is alkalmazzák, ami nem természetszerüleg  jön létre: a szokásokra, a müvészetre és a társadalomra.

          Míg a mechanisztika a a maga részéröl még metafizika volt, a pozitivizmus már metafizika-ellenesként értelmezi magát. Emiatt újfent elégedetlenség támad: a tudomány, úgymond, csak magukban álló tényeket közöl egészek és összefüggések helyett, melyekre pedig szükségünk lenne, hogy az egyes tények értelme megvilágosodjék; megelégszik mindazzal, ami jelenségként regisztrálható s nem hatol át rajtuk valami mindannyiukat hordozó közös alap felé. Mint ahogy nem sokkal azután, hogy Kant elparentálta a metafizikát, fellépett a német idealizmus, úgy került sor a metafizikának a pozitivizmus és a neokantiánizmus részéröl történt elparentálása után, a 20. század huszas éveiben "a metafizika feltámadására".

          Egy másik kritikus állásfoglalás azt veti az újkori tudomány szemére, hogy egyáltalában nem kognitív szándék szülötte, hanem praktikus szándéké. Ezért meghamisítja a világot. Praktikus eredetének kövertkezménye a kvantifikálás mellett az, hogy mindent cél-eszköz-viszonylatba kényszerít bele, és ez visszatükrözödik a töle meghatározott társadalomban is. A feladat ezért most abban áll, hogy a dolgokat végre ne csak mint valamit lássuk "ahhoz, hogy", hanem akként, amik azok önmagukban. Az ember esetében pedig egyenesen alapbün, ha eszközzé degradáljuk (Kant). Benne nem szabad dolgot [Es-t], benne személyt [Du-t] kell látnunk (Buber).

          A modern tudomány nem az élet szolgálója, hanem valami magában való az élet mellett. "Barbárokként" hagy minket maga mögött, söt ami még rosszabb: megbénít, terméketlenné tesz (Nietzsche). A civilizáció megfoszt természetes jóságunktól, mi több: természetes szükségleteinktöl is és helyettük mesterséges szükségleteket plántál belénk (Rousseau, Marx). Megakadályozza totalitásunkat (Schiller). A puritán etika teljesítményt vár el tölünk játék (Schiller) és szemlélödés (Klages) helyett. Mielött még a viszonyok megváltozhatnának, az embert magát kell átnevelni (Schiller, Nietzsche). A filozófia feladata, hogy meghatározza, mi az érték, és abból kiindulva a módját annak, hogyan lehet megtörni a tudomány korlátlan növekedését (Nietzsche). -

          Nem nehéz felismerni e régi bünlajstromnak a modern tudománnyal és civilizációval szemben emelt vádjait abban az újabb bünlajstromban, amitöl ma a fülünk cseng. Megmaradt a vágyakozás az globális értelmezés után, amiben az egyes létezö megtalálná a maga értelmét s az egyes tudományág a maga helyét; csakhogy még a huszas évek metafizikájának lét-egésze helyére most a társadalom egésze lépett. Megmaradt az igény arra, hogy a tudományt az élet, a gyakorlat nyelvére lehessen lefordítani. Ismét feltünik a vágy, hogy a totális célszerüség állapotától megváltva átvezetödjünk egy kevésbé megterhelö lét, a korlátait vesztett "új érzékenység" állapotába. És ismét szembesülünk a szemrehányással, hogy világunk bennünk hamis szükségleteket ébreszt s hogy nem válik jobbá azáltal, hogy azokat aztán ki is elégíti; s szembesülünk mindezek azon következményével, hogy az igazi szükségleteket még  újra ki kellene alakítani (Marcuse).

          Nem úgy áll tehát a helyzet, hogy a "haladó eröknek" monopóliumuk van a modern világon gyakorlandó kritikára vagy hogy az ö kritikájuk egészen másmilyen lenne, mint a "konzervatívoké". Annak, ami az újkor korábbi részében elméletileg és gyakorlatilag elkezdödött, egy közös front szegül ellene, mely kezdetben még független minden politikai tagolódástól s  pártokká csak késöbb, másodlagosan bomlik szét.

          A konzervatizmus a felvilágosodás elsödleges ellenfele. Megvédi vele szemben a világ régebbi állapotát, amit a felvilágosodás lerombol. A felvilágosodás gyözelme után azon belül új ellenségeskedés támad. A zsarnokság és a babona a 18. században még úgy tünt, "hiányos észre" vezethetö vissza. A fasizmus és a totalitarizmus különbözö formáiban nyilvánvalóvá vált: a legszélsöségesebb  barbarizmus is párosulhat racionalitással, söt azáltal akár még tökéletesebbé is válhat. Rémülten fedezi fel az ember: lehetséges, hogy az ész ugyan felülkerekedjék, csakhogy nem az ész egésze, s mi több: a hamis ész. Amin mindmáig javított, az csak a készlettár, nem az egész. Uralommentes és elidegenedés nélküli társadalmat nem hozott létre. Akik a felvilágosodásban bíztak volt, immár csalódtak benne. Részben egy második, megokosodott felvilágosodásban reménykednek, részben rezignálnak. Vajon a szenvedések azon része, melyet az ész kiküszöbölni lenne hivatva, megváltoztathatatlan condition humaine-e? Az emberiség vajon részleges haladást csak új elidegenedések árán vásárolhat meg? -

          A Frankfurti Iskolában egy ismét a felvilágosodáshoz s ezzel a szociológia mint olyan kezdeteihez kapcsolódó szociológia száll vitába az empirikus, pozitivista, csak egyes tárgyakhoz tapadó, az egyszerü értelemben vett verifikálhatóságon túl nem lépö szociológiával, egyebekben azonban az egész, attól képviselt tudományos stílussal is. Az effajta tudomány, halljuk innen, módszertani alapelve révén arra szükíti le magát, hogy csak tárgyi részterületeket kutasson ki. Ami ezeken túlmegy, az összefüggések értelmezését, a társadalmi célok meghatározását, azt tudományon kívüli és aluli erökre kell, hogy hagyja, a tradícióra, a tekintélyekre, a hatalmasok döntésére.

          A tudomány e helytelen önlehatárolása visszaüt örá, kiszolgáltatja az irracionalitásnak. Azáltal ugyanis, hogy ö maga nem hoz eleve magával értékekre alapított érdekeket, tehetetlen lesz akkor, ha öt kívülröl ilyen érdekek a maguk szolgálatába állítják. Nem ö maga, hanem mások határozzák meg, hogy mit kell kikutatnia és hogy eredményei mire használandók fel. Ahelyett, hogy a klíma befolyásolásával, a tengervíz sótalanitásával és a sivatagok termösítésével foglalkoznék, ürkutatást folytat. A látszólag autonóm tudomány valójában töle idegen célok eszköze, az uralmon lévök kiszolgálója. Nemcsak megismeröként, hanem világberendezöként is az. A technokrácia ugyanis, amit kitermel, mindig is csupán külsödleges hatékonyságot jelent. Hogy e hatékonyságot mely célra vetik be, hogy a szabadság vagy az elnyomás érdekében-e, hogy békés avagy háborús célra-e, annak eldöntését újfent másokra bízza. Eredményeinek felhasználásával szemben tanúsított e közönye révén vétkessé teszi magát. Maga is felelössé lesz a velük való visszaélésért, embertelen felhasználásukért.

          Ha  nem akarjuk, hogy az észbe vetett hit összeomoljon, akkor a tudomány nem maradhat továbbra is puszta eszköz. Ne számolja fel azon képességeit, melyek eszközöket hoznak létre, tegyen azonban a maga részéröl arról, hogy azok kezdettöl fogva a töle magától elfogadott célok megvalósítását szolgálják. Ahelyett, hogy hagyná, fogják öt csak mások a maguk hamis céljainak igájába, a neki megfelelö célokat magáévá kell tennie és el kell köteleznie magát az igazság, a szabadság és a béke ügye mellett. Hordoznia kell magában egy ésszerü társadalmi rend eszméjét. Az erkölcsileg megkövetelt dolgok ezen ésszerü eszméjén kell lemérnie kritikus tudományként a meglévö viszonyokat, elvben inkább tagadva, mint elfogadva, megerösítve öket. Neki magának kell az eredményeiböl következö gyakorlatot megterveznie és etikai ellenörzése alatt tartania. Szemét a jövöre is kell vetnie: meg kell gondolnia, mely irány felé hajlanak a jelen folyamatai, a történelem elé célul azt kell kitüznie, hogy annak végsö értelme humánus legyen. "Történetfilozófiának kell lennie gyakorlati céllal" (Habermas, Theorie und Praxis, 212. o.). A társadalomtudomány, mely méltó e névre, magában foglalja az utópiát, miáltal társadalom- és történelemkritikává válik. Ilymódon maga is a társadalom megváltoztatásának egyik tényezöje lesz.

          Az eszközszerüség racionalitás-fogalmához itt tehát ismét szubsztanciális, tartalmilag feltöltött racionalitás-fogalom társul. Lehetne ezt akár utópikus vagy emancipatórikus racionalitás-fogalomnak nevezni. Míg az ész az elöbbi esetében az értékeket tekintve semleges, az utóbbi esetében természetéböl kifolyólag érdekelt fél. E pártos ész nevében, mely az elméletet és a gyakorlatot egymásba kapcsolja, a tudós társadalmi felelösséget vállal a maga tudományáért, amit mindezideig elhárított magától. Nem hagyja a politikusokra annak megszervezését és alkalmazását, épp ellenkezöleg: a politikai beleszólás jogát követeli a maga számára. -

          E meseszerüen hangzó programmal szemben ellenvetések merültek fel.

          1. Régi filozófiai hagyomány szellemében az egészre és a dolgok értelmére irányuló ész magasabb rangúnak tartja magát a tényekre irányulónál. Nem tud azonban változtatni azon, hogy a metafizika háttérbe szorulása, a historizmus, a tudományos verifikációs küszöb megemelkedése óta az egészre és a dolgok értelmére irányuló ész megszünt kötelezö erövel rendelkezni. Amit igazságként tüntet fel, lehet igaz, de lehet spekulatív és vágyálmoktól vezérelt is. Bebizonyítani nem lehet. A Kritikus Elmélet ellenörízni akarja a kutatást, de ki ellenörzi öt magát?

          2. A Kritikus Elmélet az empirikus tudománynak szemére veti, hogy eredményei nincsenek felvértezve visszaélések ellen. Ez a szemrehányás fokozottabb mértékben ö ellene is fordítható. Mivel ugyanis nem tudja magát szigorúan véve evidenssé tenni, mivel a szubjektív önkény egy-egy mozzanata sohasem választható le róla, ezért itt a hatalmon lévök a következményekre hivatkozva már magukat az állítólagos eredményeket is irányíthatják és manipulálhatják. Partikularisztikus, pártpolitikai és imperialista érdekek álcázhatják magukat azzal, hogy jól hangzó értékfogalmak köpönyegét öltik magukra s amögött önzésüket annál brutálisabban juttatják érvényre.

          A keleti tömbben a "föiskolák társadalompolitikai felelössége" azt jelenti, hogy a kommunista párt az egyetemet politikai felügyelet alatt tartja. Áll ez abban, hogy az ideológiai és a hatalmi politikát szolgaló pártvonaltól való eltérés meg nem engedett. A tudományos kutatómunkában egyéni szabadság már nem létezik: a kutatás és az oktatás anyagának kiválasztásáról egy politikai ellenörzö testületé a döntö szó. "Új szocialista embereknek" kell kinevelödniök: átideologizált s ezáltal irányítható robotoknak a funkcionáriusok kezében. Ezért a fasisztoid "objektivista tudomány" helyett "szocialista pártosság" a követelmény (Ernst Wolf alapján).

          3. A kísérlet, hogy az eszközszerü észbe emancipatórikus észt oltsanak bele, méghozzá a  célból, hogy az már eleve csak "a jó cél felé" tudjon elmozdulni, szükségképpen kudarcot kell, hogy valljon. Olyasmit kíván ez attól, amit az teljesíteni képtelen. Elképzelhetö lenne ugyan egy merev világrend, melyben elöírt eszközök elöírt céloknak szolgálnának. Ezzel azonban az eszközszerü észt korántsem tennék nemessé, hanem - együtt a szabadság minden fajtájával, ami az eszközszerüség komplementuma - csak elfojtanák azt. Mihelyt az mint olyan egyáltalában felébred, természetéböl kifolyólag igen sok irányban nyitottnak kell lennie. Az ész e formáinak kettössége megszüntethetetlen. Csak utólag kísérlhetö meg, hogy az eszközszerü észt az emancipatórikusra vonatkoztassák, de nem lehet azt megfosztani önállóságától, nem lehet belülröl átépíteni.

          4. A Frankfurti Iskola eggyéválást követel az elmélet emberei és a politikai döntéssel rendelkezök között, ami munkamegosztáson alapuló világunkban sem nem létezik, sem nem létezhet. A két funkció túl messze esik egymástól. A mérnöki tudomány müvelöjének hallgatói felé az acélkonstrukció technikai ismérveit kell közvetítenie. Ezenfelül elgondolkodhat azon, hogy ha egy hidat acélból építenek beton helyett, az politikai és társadalmi következményekkel járhat, ha pl. ezáltal elkerülhetö, hogy ne kelljen munkásokat elbocsájtani. E területen azonban dilettáns, és ha túl sokat tünödik ezen, nem felel meg annak a specifikus feladatnak, melyre a társadalom delegálta. Politizál ahelyett, hogy kutatna, kevesebbet és rosszabbul kutat. Azt, hogy társadalmi okokból mely anyag ajánlandó hídépítésre, más szakértök más testületekben veszik fontolóra (Franz Pilny). Lehet ugyan ezt a munkamegosztást, mint minden másfélét, világnézeti okokból helyteleníteni, de az azt megelözö korhoz való visszatérés vágya romantika lenne.

          5. A hesseni egyetemi törvény 9. paragrafusa a következöt írja elö: "Egy felsöoktatási intézmény valamennyi kutató és oktató munkát végzö tagjának és alkalmazottjának kötelessége a tudományos megismerés társadalmi következményeit is számításba venni." Annak az emléke, hogyan nyujtottak tudósok szolgalelkü segítséget a Harmadik Birodalom gaztetteihez, szintén sugallhatta ezt az elöírást. Egy atomtudóst azonban arra késztethetne, hogy hagyjon fel kutatómunkájával, mivel azon keresztül pusztító fegyverek elöállítását teszi lehetövé. De az atomenergia békés célokra is felhasználható és ezen esetben jótétemény mindenki számára. Itt az eszközök kétértéküsége ismét nyilvánvalóvá válik. Le kell-e vajon mondani a veszély lehetösége miatt az életmegkönnyítés lehetöségéröl? Erröl viszont a tudós a maga esetleges individualitásában nem képes egymaga dönteni. Ez a társadalom dolga, a történeti helyzeté s így ismét más szakértöké. A társadalmi érdeknek, nem az egyes ember erkölcsiségének kell itt mérvadónak lennie. Amikor Roosevelt az elsö atombombát megépíttette, az ö oldalán volt az igazság,  mivel ellenfele Hitler volt. A "háborús kutatás" mindaddig legitím marad, amig a potenciális ellenség fegyverkezik. Ha a kutató kutatómunkáját erkölcsi skrupulusból feladná, akkor ellentmondásba keverednék azzal is, ami a tudományban, a külsö megbízások igájába való minden befogottsága ellenére, önállóság és belülröl továbbhajtó következetesség terén mindig is megmarad.

[...]