mena kost und annette boutellier

Ausleben / Éljük ki magunkat!

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Michael Landmann: A filozófiai antropológia alapjai

Következő rész >> HARMADIK RÉSZ: AZ ANTHROPINONOK

MÁSODIK RÉSZ

AZ EMBER ÉS OBJEKTIVÁCIÓI MINT KÖRKÖRÖSEN VISSZAKAPCSOLÓDÓ RENDSZER

AZ EMBER MINT AZ OBJEKTÍV SZELLEM HELYE

I

Az objektív szellem mint jelenség. Annak kétrétüsége

            Az emberi szellem nemcsak arra képes, hogy befogadóként ismeretekre tegyen szert, a szépséget szemlélje vagy attól, ami szent, megrázkódtassék. Teremtö szellem is. Képes arra, hogy dolgokat saját ötletei alapján formáljon meg, hogy olyan képzödményekkel gazdagítsa a világot, melyek az ö bélyegét viselik és öróla tanúskodnak. Ami eddig csak az alany oldalán, az emberi szellemben létezett, az most egy anyagi szubsztrátumban jelenik meg, melyben lecsapódott és szilárd alakot öltött. A szellem önmagából kiindulva átvándorol a tárgyak, az objektumok világába. Az objektív szellem formáját ölti magára.

            Az objektív szellemnek van egy területe, mely itt igen egyszerü példaként szolgálhat: a szerszámoké. Lehetséges, hogy eredetileg az ember kezének élével választotta szét a dolgokat. Késöbb erre éles köveket használt fel. Azután a köveket mesterségesen még élesebbé tette. Ilymódon a szétvágás gondolatából megszületett, mint eszköz, a kés. E gondolat már eleve valami anyagira célzó gondolat volt. Egy szellemi képzet az eszközben reális valamivé alakult át, objektiválódott benne. Igy az eszköz minden külsö realitás ellenére is magán hordja a szellem nyomát. Objektivvá vált szellemi tartalom ez, objektív szellem.

            A képesség az objektív szellemre az ember alapképessége. Ha az objektív szellem egy képzödményére bukkanunk, akkor az éppoly csalhatatlanul jelzi az embert, mint ahogy fizikai megjelenése vagy lelke jelzi. A "szervkivetítés" (Alsberg) egy önálló képzödménybe az állatnak csak igen korlátolt mértékben sikerül. Létezik egy régi kérdés: min ismernénk fel egy idegen bolygón élö lényekröl, hogy velünk mint emberekkel rokonok, noha esetleg egészen másként néznének ki? Volt, aki azt válaszolta: azon, hogy ismerrnék a matematikát. Hans Jonas: azon, hogy festeni tudnak. Egy más válasz: az objektív szellemen.

            A szellemi objektivációt hordozó szubsztrátumnak semmiképpen sem kell mindig az emberröl leválasztottnak, világszerünek lennie, mint ahogy a felhozott példa alapján hihetnök. Az ember gondolkodásával és magatartásával maga is szubsztrátuma lehet az objektív szellemnek. Csak az a döntö, hogy az a szellemi tartalom, melyre velük irányul, a maga részéröl le legyen választva az alanyok aktusszerü szellemiségéröl, hogy az felölük nézve önálló legyen. Az objektív szellem nemcsak a szerszám, hanem az azt illetö helyes eljárási mód is, melyet mindenkinek el kell sajátítania, aki azt alkalmazni akarja. Nemcsak a müalkotás az, hanem az a korra jellemzö specifikus stiláris hagyomány és a vallás is, melyböl származott. Vagy tegyük fel - Hans Freyer egy példáját követve -, hogy egy embercsoport elhatározza, egyszer böjtöl egy napot. Amig csak ennyit tesznek, a maguk szubjektív szelleme irányítja öket. Minden évben azonban megismétlik a böjtnapot. Eredetileg ez is elhatározáson alapszik. De az idök folyamán a böjti nap annyira meghonosodik náluk, a csoportnak oly tartós és magától értetödö intézményévé válik, hogy most már nem azért böjtölnek, mert így döntöttek és mert böjtölni akarnak - magától talán egyiküknek sem jutna ez eszébe -, hanem azért böjtölnek, mert az már intézményesített lett, mert "az ember" e csoportban hagyományszerüen böjtöt tart ezen a napon. Most tehát az ember már nem csak saját akaratát valósítja meg, hanem - esetleg akaratával ellentétesen - általános szokáshoz igazodik, eleget tesz egy az adott csoportban uralkodó formának, hagyományos életmódnak. E perctöl kezdve objektív szellemmel van dolgunk - teljesen függetlenül attól, hogy emberi alanyoknak [tehát nem valami emberen kívülinek, szükebb értelemben véve: objektívnak] kell a szóban forgó szokást elfogadniok ahhoz, hogy az érvénnyel rendelkezzék, és nekik kell azt végrehajtása folyán gyakorolniok.

            Ezzel megkülönböztettük az objektív szellem két alapformáját. De az objektív szellem minden formájában közös egy dolog: ahhoz, hogy egy szellemi tartalom egy itt és most gondolkodó szubjektív szellemröl leválva létezzék e világon, kell, hogy legyen egy szubsztrátuma, amelyhez kötödhessék. Csak ez a szubsztrátum teszi számára a leválást lehetövé. Az objektív szellem tehát minden formájában két rétegböl áll. Szétesik egy elötérre és egy háttérre, vagy [függölegesen elképzelve] egy érzékletes alapzatra és egy ettöl hordozott voltaképpen szellemi emeletre. Vegyük például a nyelvet. Minden szó bázisát egy hangsor képezi. Ez az érzékelhetö valami azonban nem minden. Valójában felszólít ez bennünket arra, hogy megértsük a vele tartós hozzárendeltség révén összekötött jelentést. A pontosan így és nem másként megformált érzéki rétegnek - ennek a hangsornak - megfelel azok számára, akik e hozzárendeltséget megtanulták, egy pontosan meghatározott értelem. A "kézzel fogható" [anyagi, kiterjedt] forma utal a kézzel nem fogható értelemre.

            Szervezeti formák, így az állam és az egyház, társadalmi alakulatok és technikák, intézmények, mint a parlament, gazdasági rendszerek, mint a kapitalizmus, képzödmények, mint a szerszámok és a müalkotások, valamennyien rendelkeznek sajátos létmóddal és törvényszerüséggel. Igaz, hogy a szubjektív szellem teremti öket meg és továbbra is az hordozza öket. De mihelyt létrejöttek, ennek ellenére bizonyos mérvü önállósággal és szilárdsággal állnak vele szemben. Az ember mint már mindig eleve meglévökkel kerül velük szembe, éppúgy, mint a külsö természet tárgyaival, s éppoly kevéssé tud valamit is változtatni rajtuk, mint azokon. Eleget kell tennie a követelményeknek, amiket azok állítanak fel vele szemben. Az istenségnek a tiszteletet elöírt szertartás szerint kell megadni, a nyelvet helyesen kell beszélni. Lehetséges még az is, hogy az együttélés társadalmi formái és erkölcsi szabályai az egyes emberre kényszerként nehezednek, velük szemben azonban akarata ellenére is tehetetlen. Az, hogy öket valamikor emberek határozták meg, hogy a közösség mint egész elvben ismét hatályon kívül helyezhetné öket, nem csökkenti érvényük megingathatatlanságát és sérthetetlenségét, már ahol és ameddig éppenséggel érvényesek. A konfliktus puszta lehetösége köztük és az egyes ember között maga is bizonyítéka objektivitásuknak. A valóság gazdagságának félreismerését jelenti, vakságot a léttel szemben, ha kizárólag lelkiekre vezetik öket vissza.

II

Részterületek és felosztások

            Az objektív szellem jelentös területeit a magatartási szabály fogalmával foglalhatjuk egybe. Az, amit teszünk és ahogy azt tesszük, legtöbbször nem spontánul  fakad belölünk, noha gyakran ezt tételezzük fel, hanem velük egy már mielöttünk megvolt és régen kialakított formát töltünk ki, melyet csupán meg kell valósítanunk. Adva vannak annak a formái, ahogy a dolgokkal bánnunk kell: a gazdaság és a technika; ahogy embertársainkkal szemben viselkednünk kell: az illem és a szokás, másféle módon a nyelv is; ahogy azzal, ami felettünk lakozik, közlekednünk kell: a kultusz.

            De az objektív szellemhez tartozik az embercsoportok társadalmi felépítése is, rétegezödésük uralkodókra és szolgálókra, tagolódásuk alcsoportokra, feloszlásuk funkciók szerint. Ez a felépítés is emberektöl meghatározott forma, melyet továbbadunk és a késöbbiek átvesznek. De ez nem annyira magatartási, mint inkább stabil forma. Elemi adottságként már megelöz minden egyedi magatartást.

            Irányító formáknak azonban nemcsak magatartásunk van alávetve, hanem gondolkodásunk és érzelmi világunk is. Azt, ahogy a dolgokat felfogjuk, összekapcsoljuk és értékeljük, nem mi magunk dolgoztuk ki. A világnézetet és az értékrendszert már készen kapjuk. Bensö életünk is az adott idöben és helyen szokásban lévö, eleve megszabott vágányokon halad.

            Külön problémát jelent mindennek kapcsán a közösség tudásanyaga. A közösség ezt is az idök folyamán szerzi meg és bövíti ki, ezt is átveszik a késöbbiek és csupán felhasználják mindenkori jelenükben. Ennyiben nem húzódoznánk attól, hogy a tudásanyagot is az objektív szellem egyik területének minösítsük. De nagy különbséget jelent mármost az, hogy a szokásokat, szerszámokat stb. kitaláljuk, ismeretekre viszont felfedezések útján csak szert teszünk. Azokat kidolgozzuk, ezekkel megismerkedünk. Ha mármost az objektív szellemhez azt soroljuk, ami az emberi szellemböl ered, amit az hozott létre, akkor úgy tünik, a tudásanyag kihull e definícióból. Az embernek ugyan meg kell eröltetnie magát ahhoz, hogy kivívjon magának igaz felismerést, de ennek ellenére azt voltaképpen nem maga teremti meg, hanem rátalál, osztályrészeül jut. A különbség a következöben is megmutatkozik: a tudásanyag is variálódik ugyan népek és korok szerint, de míg ezt a variálódást minden más kultúrterméknél mint valami végsöt elfogadjuk és pozitívnak tartjuk, a tudásnál csupán átmenetinek és meghaladandónak. A tudás afelé tendál, hogy globálisan elterjedjen és végleges formát öltsön, az igazság ugyanis egy. A tudás tehát alkalmasint csak részben tartozik az objektív szellem területéhez, más vonásaival túlnyúlik azon. -

            Mostanáig az objektív szellemnek csak azt a felét tárgyaltuk, mellyel az az élet folyamatának egyik formáját alkotja. De mint ahogy már egy kezdeti megkülönböztetés során utaltunk rá, emellett létezik még az anyagilag lecsapódott és rögzített objektív szellem is. Az életfolyamat formájának esetében úgyszólván az emberi élet maga, a mi gondolkodásunk és cselekedeteink képezik az anyagot, melyre a szellem ráépül. A szokások csak annyiban élnek, amennyiben elismerjük és foganatosítjuk öket. Ezzel szemben a világ dolgaiba bevonult szellem sokkal inkább csupán önmagára van szorulva. Ugyan ennek a rendeltetése is az, hogy az emberek ismét magukba fogadják. De az ember ennek nem szubsztrátuma, hanem csak végsö vonatkozási pontja.

            Lehetne önállótlan és önálló objektív szellemröl beszélni. Az önállótlan az, amelyik életfolyamati formaként az öt hordozó és megvalósító életre van utalva. Vele szemben az önálló objektív szellem a maga anyagát önmagában hordozza. Azt is mondhatnók: élt és materializálódott objektív szellem. Vagy: az életfolyamat formája és képzödmény.

            Bizonyos átfedések kétségkívül addódnak abból, hogy a folyamati formák is rögzülhetnek: pl. a jogi gyakorlat rögzülhet jogszabályokban. Az írás feltalálása óta minden kodifikálható: egy nyelv pl. szótárakban és lexikonokban. Míg egy nyelv általában elhal, mihelyt senki sem beszéli, az írásbeliség révén "holt nyelvként" még tovább létezhet. Létformája ez esetben hasonlatos a materializálódott képzödményéhez, noha magában véve csak folyamati forma. A tudás is - melynek különleges helyzetével már foglalkoztunk - eredetileg folyamati forma [az ismeretszerzés és ismerettudatosítás tudati folyamat!] s részben az is marad; a tudomány révén azonban annyi tudás halmozódik fel és rögzül könyvekben, hogy végül is legitím helye, úgy tünik, már nem a tudással rendelkezö személyben keresendö, hanem ezekben a könyvekben s így a materializálódott szellem oldalára kerül át. Egy tudományos könyv a müalkotáshoz hasonlóan önállóssággal rendelkezik.

            A materializálódott szellemen belül - Freyert követve - eszközök, müvek és jelek között tehetünk különbséget.

III

Önállóság és visszakötödés az emberhez

            Mint ahogy más említettük, az önállótlan objektív szellem lényege magának az életnek a megformálásában áll. Ebben bennfoglaltatik az, ahogyan valamit csinálni kell, ahogy gondolkodni és amiben hinni kell. Az egyes ember abban a közösségben, melyben felnö, ezeket a megformálódásokat mindig is mint kollektív tulajdont, mint töle függetlenül létezö és rá készen váró dolgokat leli fel. Éppoly kevéssé tud rajtuk változtatni, mint ahogy létre sem ö hozta öket. Mint valami objektívval kerül szembe velük.

            Ezen objektivitásuk ellenére sem lebegnek azonban a távoli elszigeteltség állapotában felette, hanem éppúgy szükségük van rá, mint ahogy neki rájuk. Csupán üres formák, melyek csak annyiban léteznek, amennyiben az ember számára érvényük van s amennyiben az eleven tartalommal tölti meg öket. Teljes értelemben vett létezövé csak az által válnak, aki aktualizálja öket, meghatározó hatásuk alá kerül és keretükön belül él.

            A folyamati formák önállótlan objektív szelleme a dolognak mintegy csak egyik felét alkotja, melyet az életnek még ki kell egészítenie. Ezzel szemben az önálló objektív szellem a maga önállóságát épp azzal bizonyítja, hogy képzödményei az öket a létezés állapotában megtartó anyaggal nem csak kívülröl egészülnek ki, hanem azt, emberen kívüliek lévén, már eleve magukon hordják. Magukban véve is léteznek, részei a világnak, függetlenül attól, hogy tárgyai-e egy ember szemléletének és az belevonja-e öket a maga életébe. Ök is hozzá vannak ugyan rendelve az öket magába fogadó emberhez s értelmüket is csak ebben találják meg. De az ember csak immár készként fogadja öket magába. Az, hogy ez az emberek részéröl megtörténik, nem alkotja létezésük részmozzanatát.
            A folyamati formákat ezért állandóan szubjektív folyamattá kell változtatni, újra meg újra reprodukálni kell öket. Mivel nem egyes emberek dolgát képezik, hanem egész, korszakokon keresztül fennmaradó népekét, ezért ök is viszonylagos tartamra tesznek szert. De ha nincsenek olyan emberek, akik állást foglalnak mellettük és megvalósítják öket, akkor feledésbe merülnek és elvesznek a világ számára. Ezzel szemben a világ anyagában megformált képzödmények fennmaradása független attól, hogy van-e ember, aki magáévá teszi öket. Saját maguk megszilárdult volta a támaszuk. Ezért egyik hajtóereje az alkotónak a megörökülésre irányuló emberi törekvés. A müalkotás a pillanat számára maradandóságot biztosít.

Márvány s királyi arany oszlopok

Nem élik túl hatalmas versemet

                                      (Shakespeare: 55. szonett. Szabó Lörinc fordítása)

De nemcsak a szentélyben kultikus tisztelettel övezett szobor tart tovább évezredeknél, hanem a törmelékekben meghúzódó szobor is. Ezért élhetnek meg a képzödmények reneszánszokat: ha hosszú idön keresztül nem ügyeltek is rájuk vagy akár eltüntek is, az ember hirtelen ismét felfedezheti és újra megértheti s csodálhatja öket. Mint ahogy a fáraósírból származó búzaszem még ma is csírászni kezdhet, úgy az objektív szellem hosszú lappangási idö multával is újfent életre kelhet.

            A képzödmények azonban az élettöl különbözö távolságban helyezkednek el. Az eszközöket, mint a fegyvert vagy a kocsit, teljes anyagi önállóság jellemzi. Ember nélkül is vannak. De ennek ellenére nélküle valahogy félbemaradtaknk tünnek. Önállóak ugyan, de nem teljes létezök. Egész struktúrájuk és feladatuk alapján önmagukban még nem elégségesek, hanem túlmutatnak önmagukon egy emberi cselekvés irányában, melynek fel kell használnia öket. Csak alkatrészei ennek a cselekvésnek, mely mint alapra rájuk épül s céljai szolgálatában maga helyett dolgoztatja öket. Csak az öket igénybe vevö cselekedettel együtt alkotnak egészet. Mi egy ház, amiben senki sem lakik, egy ruha, amit senki sem visel? Minden anyagi megszilárdultságuk dacára voltaképpen nem többek olyan szokásnál, melyet senki sem követ.

            Az eszközzel hasonlítsuk most össze a müalkotást (minek során pillanatnyilag figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy eszközök is lehetnek müvészi alkotások). A mü is az ember kedvéért létezik, aki is szépségét megérti és élvezi. Emberre vonatkoztatottsága azonban mégis más jellegü, lazább, nem elsödleges, mint az eszköz esetében, hanem csak másodlagos. Aki egy müvet magába fogad, nem ugyanabban az értelemben felelteti meg azt rendeltetésének, ahogy a ruhát az, aki felveszi, rendeltetésének megfelelövé teszi. Nem helyezi olyan összefüggésbe, amely egyedüli elöfeltétele annak, hogy értelme kiteljesedjék. Az ember egy müalkotáshoz mint müalkotáshoz nem cselekvöleg viszonyul, hanem szemlélödöként. A szemlélödés a mü számára csak olyan, mint egy érintö, mely a körhöz kivülröl hozzátevödik, de mit sem ad hozzá. A müalkotás értelmét sokkal inkább önmagában hordja, elegendö önmagának, kívülröl nem szorul kiegészülésre. Nem nyer semmit azzal, hogy valaki megcsodálja, és nem is veszt semmit, ha senki sem méltatja figyelemre, ha csupán egy Balzac-féle chef d´oeuvre inconnu. "Saját magában üdvözül a szép"! (Mörike: Egy lámpára. Szabó Lörinc fordítása.) Ha a legnagyobb elragadtatást váltja is ki, ha valaki egészen belefeledkezve él, még akkor is távolság van mindig közte és az adott ember között, mindig megmarad vele megközelíthetetlenül szembenállónak. Soha nem tagolódik be eszközként az élet összefüggéseibe, mindig kívüle marad az emberi gyakorlatnak és a minden közvetítés nélküli valóságnak.

            A müalkotás ilyetén értelmezése ellen felhozható lenne, hogy csak a képzömüvészetre áll. Egy képpel vagy szoborral szemben egy költemény semmiképpen csupán szemlélödést követel meg. Csak akkor ébred igazi valójára, ha felolvassák, ha hangvarázsa hangot is kap. Ugyanígy szükségeli a színdarab, hogy színre kerüljön, a zenemü, hogy el is játsszák. A papíron lévö hangjegyek csak képzetszerüen léteznek, csak ha hangszereink vagy hangunk hangzást kölcsönöznek nekik, segítjük öket hozzá teljes realizációjukhoz, segítjük világra a jelböl azt, amit jelez. Ennyiben mégiscsak tevékenységünkre apellál a müalkotás is,  magára irányítva az élet egy folyamatát. Söt, erre az életfolyamatra még jobban rá is van szorulva, mint az eszköz. Az eszköz ugyan kétségtelenül csak felhasználása révén nyer értelmet, de már önmagában is teljes értelemben vett létezö. A zenedarabok és a színdarabok ezzel szemben csak azáltal válnak teljes értelmü létezökké, hogy elöadjuk öket. E vonatkozásban ismét csak jobban hasonlítanak a folyamati formákhoz, mint amilyenek például a szokások, amik is teljes értelmü létezövé csak akkor válnak, ha itt és most követjük is öket.

            Döntö különbség rejlik viszont abban, hogy egy szokásnak semmi egyéb célja nincsen, csak az, hogy életünkben kövessük, hogy éljük öket, míg a zenénél az, hogy eljátsszuk, nem cél - a célja már önmagában van -, hanem csak elöfeltétel, lehetövé tétel. Ha követünk egy szokást, akkor a szokás emberi létünk szolgálatában áll; ha viszont zenét adunk elö, akkor megfordítva magunkat állítjuk a zenemü szolgálatába. Élünk a szokásokkal, mert azok az életnek irányt, tagolódást, támaszt adnak; a zenét ezzel szemben mint kívülálló valamit adjuk elö. Nem az eljátszás mint cselekvés kedvéért játsszuk el, hanem ez csak segédeszköz, hogy a mü elhangozzék és így célját megvalósítsa. A zene voltaképpeni hozzárendeltségi pólusa elvégre nem is az, aki játssza, hanem aki hallgatja (mégha az egyben azonos is lehet a muzsikálóval). A zene hallgatója számára azonban a zenedarab éppúgy transzcendens, éppoly kevéssé érinti a darabot az, hogy részt kapunk belöle, mint bármi más müalkotást. Az, hogy végsö megvalósulásának az elöadás is tartozéka, éppoly kevéssé változtat ezen, mint ahogy a zenejátszás bizonyos alkalmakkor, csakúgy mint elöadásának módja is "szokássá" válhat.

            Tény azonban, hogy minden transzcendentalitás ellenére a legobjektívabb szellem, a müalkotásé sem közömbös ugyanabban az értelemben azzal szemben, hogy felfogják-e vagy sem, mint ahogy a természet közömbös a maga megismertségével szemben. Annak, hogy önmagának elegendö, az szab határt, hogy mégiscsak arra van teremtve, hogy érthetö legyen, hogy meg is értsék, és ha már nem lehetne megérteni, akkor értelmét vesztené. Ahogy az objektív szellem a szubjektívböl származik, úgy ismét be is akar abba hatolni s azt kívánja, hogy az fogadja vissza magába. Georg Simmel ezt a szubjektív szellem diadalának nevezte az objektív felett. Mi ugyanis egy piramis értéke fellahok között, akikre monumentalitása és rejtélyessége hatni már nem képes? Mit érnek hieroglifák, melyeket már senki sem tud megfejteni? Mit ér Baudelaire joyau enseveli-je, eltemetett ékszere? Valamennyiük léte mintegy megváltatlan. Elvileg azonban a késöbben élök által újra megválthatók, akik is a rejtett kincset felfedezik és kialakítják magukban a megértéséhez szükséges érzékenységet. De mi történnék akkor, ha az egész emberiség elpusztulna, míg müvei közül sok továbbra is megmaradna? A hegyek és a tenger nem veszítene akkor semmit, azok a müvek azonban gyökerként lógnának a levegöben s célpontjukat elvesztették volna.

            Egyfelöl tehát az objektív szellem e világhoz tartozó valami, materializálódottként önálló s a müalkotásokban még elégséges is önmagában. Másfelöl viszont mindig is rá marad utalva arra, hogy az élet aktualizálja, hogy visszatérjen a szubjektív szellembe. Nem választhatjuk le róla gondolatilag az embert, aki a benne rejlö értelmet ismét világra segíti. Független az embertöl és mégis körülveszi öt az emberlét legkülsö köre. Az objektív szellem olyan, mint Isten, aki az ens realissimum és mégsem "tud nélkülem élni egy pillanatra sem". Alkalmazhatnók rá Hölderlin sorait:

                        denn immer suchen und missen

            Immer bedürfen ja, wie Heroen den Kranz, die geweihten

            Elemente zum Ruhme das Herz der fühlenden Menschen. (Der Archipelagus, V. 59-61)

IV

Az objektív szellem teljesítményei

            Az objektív szellem elsö teljesítménye objektivitásán magán alapszik. Amíg a gondolatok és az érzések csak a lélek mélyén tömörülnek s nyúlnak egymásba, egyfajta formátlanság marad az övék. Csak azáltal sikerül az embernek pontosítani és tagolni öket, hogy azt, ami benne volt, kihelyezi magából  s vele szembenállóként szemléli. A kifejezés nemcsak tükörképe a bensö életnek, hanem profilt kölcsönzö és a képet felderítö tükör. Eltünteti azt, ami napfénynél nem állja meg a helyét, és megérleli, ami kifejlésre méltó. Ezt saját magán is konstatálhatja bárki, ha kimondja vagy papírra veti gondolatait: ezáltal azok egyértelmüségre és lekerekítettségre, összefüggö sorrendre tesznek szert, amivel elözöleg még nem rendelkeztek. Csak az objektiválás teszi lehetövé számunkra, hogy gondolatainkat munka alá vegyük s tökéletesebbé tegyük.

            Miután azonban ez az objektív oldalon megtörtént, visszahat ez a szubjektív oldalra is. A megtisztulás, melyen a szellem rajtunk kívül keresztülment, jellemzöje marad még akkor is, ha bensönkbe ismét visszatér. A kifejezés nemcsak azt szolgálja, ahogy azt Dilthey vélte, hogy megismerjük önmagunkat, hanem azt is, hogy valónkkal azonossá váljunk. Mivel tisztább képet vetít vissza magunkról, ezért e képnek most már létünkben is meg kívánunk felelni. A kifejezésen át vezetö kerülöút révén növekszünk, egyszerre többszólamúvá és egyértelmübbé válunk. Ez áll mind az egyes emberre nézve, mind pedig egész kultúrákra is. Mivel egy kultúrkör tagjait állandóan kultúrájuk müvei veszik körül, ezért azok megerösítik öket abban az irányban, mely az övék, s ök továbbfejlesztik azt a "lehetö legmagasabb stílusú szintig" (Rothacker), miáltal  saját maguknak is stílust kölcsönöznek.

            Az objektív szellem két további teljesítményét már gyakorta kiemelték. Egyfelöl rendelkezik a megörzés képességével. Amit az emberek egyszer már igazságként felfedeztek, helyesként ítéltek meg vagy a gyakorlat számára kigondoltak, az nem tünik el ismét azon nyomban vagy létrehozójával egyetemben, hanem fennmarad hosszú idön át, elvben vég nélkül. Minden generáció átveszi az öt megelözötöl és továbbadja az utána következönek. Még mielött szó lehetne bármifajta történeti visszafordulásról a múlt felé, az objektív szellem már eleve a népek memóriáját képezi.

            Az objektív szellem megörzö képességéhez felhalmozásra való képessége társul. Az egyes ember, még egy egész generáció is, korlátokkal rendelkezik, ami képzelöerejét és találékonyságát illeti. Az objektív szellemben ezzel szemben összegyülik az, amit a generációk egész sora hozott létre. Évszázadok és évezredek munkájának felhalmozódott eredménye ö. A felhalmozódás e folyamata elvben soha nem ér véget. Még sohasem késö: mindig felvehetö az objektív szellem állagába az, ami új, feltéve, hogy megörzésre méltónak tünik. Ezáltal ugyan a régit nagyon is gyakran elfeledik, megsemmisítik, módosítják. Gyakran azonban az új is csak egyszerüen hozzáadódik a régihez. A nemzedékek együttmüködése révén, mégha mindegyikük csak egy kis építökövel járul is hozzá, egy hatalmas, sokféleképpen tagolódó építmény jön ilymódon létre. Jóllehet az objektív szellem emberek müve, a fentiek okából az egyes ember az objektív szellemtöl létrehozottal mégsem veheti fel sohasem a versenyt. Igaz, hogy gazdagabbá teheti vagy változtathat rajta, de mivel ö egyedül áll szemben egy egész falanxszal, e teljesítménye mindig is csak veszödséggel járó és nagyon is csekélyke lesz.

            Amit az objektív szellem megörzött és összegyüjtött, az a továbbiakban minden utódnak  javára válik. Nem kell egyebet tenniök, csak azt követni, ami abban már eleve megformálódott, s e megismétlés révén azt aktualizálni. Ebben rejlik az objektív szellem roppant jelentöségü ökonómikus és tehermentesítö funkciója. Mindig is támaszkodhatunk már elödeink elömunkálataira, akik felfedezéseket tettek, szavakat alkottak, szokásokat alakítottak ki, stb., s ezekkel nekünk most már csak élnünk kell. Képzeljük csak el, hogy minden szerszámot, melyet használunk, magunknak kellene egyáltalában felfedeznünk és elöállítanunk, hogy minden gondolatmenetet, melyen eszünket jártatjuk, magunknak kellene elsöként kiötlenünk: cselekedeteink és gondolkodásunk ijesztöen primitív és egyhangú nívóra süllyedne alá. Effektíve azonban a szerszámok és a gondolatmenetek már készen várnak ránk. Egyáltalában nem kell öket nekünk létrehoznunk, hanem haszonélvezöi lehetünk mindannak, ami öseink minket megelözö teljesítménye volt. Értö fejjel pusztán át kell vennünk és magunkévá kell tennünk azt, amit a múlt általnyújt nekünk. Az objektív szellem ezzel a mi saját útunkat végtelenül lerövidíti. Megtakarítja nekünk az újra meg újra elölröl kezdés fáradalmát. Söt mi több: azáltal, hogy egész összegyüjtött gazdagsága a miénk lesz, olyan tartalmakkal ajándékozza meg életünket, amilyeneket az a maguk egészében semmiképpen sem tudna önnönmagából meríteni. Száz meg száz dolgot tudunk megtenni és végiggondolni, amire egymagunkban sohasem jöttünk volna rá.

            Ez nemcsak mennyiség dolga. Az elödöktöl kidolgozott tudás tömegének köszönhetöleg, mely a késöbbi élet rendelkezésére áll, ez az élet minöségileg is már mindig magasabb szinten kezd el dolgozni, mint amilyenre saját erejéböl felkerülhetett volna. Hozzájön ehhez, hogy az objektív szellem nemcsak azzal lát el bennünket, amit mi ugyan hosszabb idö alatt, de mégiscsak szintén kidolgozhattunk volna, hanem olyasmivel is, amikhez sohasem juthattunk volna el. A pusztán gazdaságos, tehermentesítö funkció mellett van fokozó, magasabbra emelö funkciója is. Olyan dimenziókat nyit meg elöttünk, amilyenekbe nélküle sohasem kerülhettünk volna be. Sok megoldásában és alkotásában oly mérvü éleseszüség, kombinációs készség s a megérzés olyan mélysége és kifinomultsága nyilvánul meg, mely az átlagos individuum önmagán alapuló képességeit messze meghaladja. Nemcsak annak a gyüjtömedencéje az objektív szellem, ami amúgyis az emberiség útja mentén várt felszedésre, hanem annak is, ami valószínütlen kegyelem volt. Még az sem marad számunkra teljesen ismeretlen és idegen, ami zseniális, mivel objektiválva az immár rendelkezésünkre áll. Azáltal, hogy a szellemi és lelki szintet, amire saját magunk erejéböl fel nem lendülhetnénk, mások már elöttünk elérték és formát is adtak neki, az ö útjuk követése mi magunkat is az ö szintjükre ragad fel. Ahelyett, hogy köznapiságunkkal meg kellene elégednünk, magasabb igény áll elönkbe. Lehetövé válik számunkra, hogy megnyíljunk a múlt teljesítményei elött és részeseivé váljunk azoknak.

            Az ílymódon elért nívóra nemcsak kívülröl, passzivitásra ítélve tolódunk fel. Nemsokára természetessé válik számunkra az, hogy ezen a szinten mozogjunk, s ez most már a nekünk megfelelö szintnek tünik. Az, amivel megajándékoztak és amit átvettünk, bensö tulajdonunk, saját létünk alakját ölti magára. Ezért az is, amit most magunkból kiindulva teremtünk meg, immár differenciáltabb valami lesz, mert az elemibbnek és a durvájabbjának létrehozatalát mint feladatot a korábbiak már levették vállunkról s mi építhetünk a tölük lerakott alapokra. Az objektív szellem tökéletesedése ilyenformán visszahatva részesíti abban a szubjektív szellemet is. Noha amaz ebböl származik, az objektiválódás révén mégis szert tesz a gazdagság és a kimunkáltság egy fokára, mely az objektív szellemet a szubjektívnak fölébe emeli, csak most váltja ezt meg s teszi teljesebb önkifejlését lehetövé.

            A kultúra, így Georg Simmel, a lélek útja önmagához; a lélek csak azáltal talál rá önmaga kultúrájára, hogy megnyílik a kikristályosodott külsö kultúra elött és keresztülmegy azon. Másfelöl viszont az objektív kultúra is célját és mércéjét abban leli meg, hogy a lelket "kulturálttá" teszi.

             Mint már azonban említettük, a szubjektív szellem azt, amit az objektív szellem vele müvelt, a maga számára természetesnek érzi. Ez az érzés odáig megy, hogy elfelejti, mennyire csak az objektív szellemnek köszönheti azt, s úgy véli, mindez spontán kifejezödésként belöle magából tör csak fel. Hogy az ember épp így táplálkozik s öltözködik, hogy így és nem másképp viselkedik másokkal szemben s tiszteli isteneit, mindez, amire történelmileg tett csak szert és ami csak speciális történeti formát képvisel, neki minden konkrét esetben annyira magától értetödönek tünik, mintha egyáltalában nem is lehetne másképp. Mivel kezdettöl fogva a legtermészetesebb módon egy bizonyos kultúra veszi körül, nem vet számot azzal, hogy csak az vezeti és vezette el mostani normáihoz, és azt képzeli, hogy azok az ö saját biológiailag örökölt normái. A maga teremtöerejét túlbecsüli, mert a már "elöregyártott" alkatrészeket, amiket csak felhasznál, sohasem veszi számításba kellöképpen jelentös tényezö gyanánt. Hagyja, mint ahogy már Schiller gúnyolódott, hogy egy megformált nyelv költsön és gondolkodjék helyette, s eközben elhiteti magával, hogy ö a költö. Söt egyesek ahelyett, hogy hálásak lennének a már bevált tradícióból adódó útmutatásokért, amik jóakaratúan megóvják öket mindazon ostobaságoktól, melyeket teljesen magukra hagyva elkövetnének, s ahelyett, hogy még több ilyen útmutatást kívánnának maguknak, legszívesebben valamennyit felszámolnák és megint a dolgok elejére állnának, hogy ismét spontánul alkothassanak s csak magukat követhessék.

V

A visszaható megformálás a szubjektív szellem részéröl

            Mint már láttuk, nem tudjuk bárhogy is megérteni az objektív szellemet, még a leginkább "autonómnak" tünöt sem az ember nélkül, akiben kezdettöl fogva gyökeredzik és akire egész létét tekintve egyedül irányul. Kettejük mindegyike magában foglalja a másikat. A szubjektív és az objektív szellem csak egymás hátteréül szolgálva válnak teljes egészükben  láthatóvá.

            Nemcsak úgy áll ugyanis a helyzet, hogy mi mindenkor is egy adott társadalmi formációba, erkölcsi rendszerbe, világnézetbe, stiláris hagyományba, satöbbibe születünk bele, amit el kell fogadnunk és aminek a törvényeit respektálnunk kell. El kell fogadnunk és respektálnunk kell a külsö természetet is. Valójában mindez életünkbe látens lehetöségként olyannyira bele van fonódva, hogy szinte egész magatartásunk nem egyéb, mint azok állandóan megújuló aktualizálódása. Egyáltalában nem élünk eredendöen mi magunkból, hanem pusztán megütjük az objektív szellem billentyüit, húrjainkon felcsendítjük dallamait, hangja gyanánt hozzásimulunk az ö formájához. Termékei vagyunk saját termékünknek. Noha genetikusan szemlélve, eredetileg a szubjektív szellem teremti meg az objektívet, megfordítva azonban késöbb mégis az objektív szellem teremti meg a szubjektívet. Az ember úgy éli le a maga életét, hogy az objektív szellemet úgyszólván  újfent szubjektívvé teszi, hogy a nyitott sémákat, melyeket az kifeszít elötte, valósággal tölti meg. Az ember titka abban áll, hogy az objektív szellem, visszahatva rá, formát ad neki.

            Az ember nem testböl és lélekböl álló lény, melyet mindenekelött mint ilyent kellene meghatároznunk és mely csak másodsorban tenné magáévá az objektív szellemet. Nem úgy áll a dolog, hogy teste és lelke ugyan a sajátja lenne, az objektív szellem viszont kívülröl érkezne hozzá. Ez a különválasztás eröltetett és utólagos. Éppen úgy, ahogy természetes örökséget hordunk magunkban, hordozzuk az objektív szellem örökségét is. Amint a természet tesz minket azzá, amik vagyunk, úgy és nem kevésbé áll ez az objektív szellemre nézve is. Nemcsak kívülröl befolyásol bennünket, hanem életteli hatékonysággal költözik belénk és válik lényünk részévé. Bárhol legyen is dolgunk az emberrel, akár már legkorábbi fejlödési fokain is, teremtménye ö az objektív szellemnek.

            A nézetnek, mely szerint az objektív szellem kevésbé közvetlenül tartozik hozzá, kedvezhet az, hogy az ember minden egyéb elött mint test és lélek jön a világra. Csak ezután, e kettön mint elöfeltételt képezö alapzaton részesül az objektív szellem az ember részéröl fogadtatásban és gyúrja öt át a maga képére és hasonlatosságára. Csakhogy pusztán azért, mert e behatás késöbb veszi kezdetét, korántsem mondható kevésbé lényegszerünek. Aki e behatásnak nem lenne alávetve, nem válnék a szó teljes értelmében emberré. Mint ahogy a nevelésben az apai nevelés felváltja az anyait, de mindkettöre egyaránt szükség van, úgy a természet mintegy az anyánknak s az objektív szellem az apánknak tekinthetö. Mivel azonban minden más lény is természeti lény, az objektív szellem viszont csak az ember sajátja, ezért ez a differentia specifica képezi definícióját.

            Láttuk már, hogy az objektív szellem fejlödik; minden népnél más arculattal rendelkezik. Amennyiben tehát formálólag hat az emberre, mindenkoron újra meg újra másként formálja öt meg, történelmileg sajátos valamivé formálja. Mint az objektív szellemtöl jellemzett lény, az ember egyúttal a történeti lény is. Csakis történelmi variációi alapján fedezzük fel azt is, hogy mennyi minden, amit naivul gondolkodva természetes adottságának tartanánk, igazából kulturálisan meghatározott. Tudjuk, hogy a különbözö népek muzikalitása maga is különbözö; de még  észleleteik felépülése is más és más. Egy érzelem, mint a féltékenység, mely úgy tünik, elemi eröként, spontánul tör ki a megcsalt szerelmi partnerböl, korántsem általánosan emberi; sok nép nem ismeri. A szégyenérzet ugyan mindenütt fellelhetö, de nem mindig vonatkozik ugyanarra: keleti nöknél sokkal inkább az arcra irányul, mint a testre. Az undor az emberhústól, az irtózás a rokonok közti házasságtól; a meggyözödés, hogy az ember magasabb rendü lény az állatnál, hogy test és lélek benne két különbözö dolog: mindez természetesnek tünik, noha nem velünkszületett, hanem történelmileg fiatal szerzemény, másoknál hiányozhat is és ismét leépíthetö. "Minden korszak megteremti a maga pszichéjét" (Vierkandt). Ezért kell még a pszichoanalízist is, mely pedig, úgy tünik, a kultúra elötti ösrétegeket tárja fel, Japánban átalakítani, mivel a japán psziché másmilyen, mint az európai. Az objektív szellemtöl szükségszerüen, általánosságban végrehajtott megformálás csak a mindenkori történelmileg sajátságossá váló megformálásban lesz konkréttá.

            Az egyes embernél, aki egy korszak és egy nép megformáló erejének volt alávetve,  éppoly kevéssé tudunk eltekinteni attól, amit ez nála okozott, mint attól, amit ö a természet hatásaként hoz magával. Ahogy a kultúrába mint olyanba való beágyazottság az embert mint olyant jellemzi, úgy jellemzi az egyes embert az, hogy egy meghatározott történelmi szituációba van beágyazva. Az ember kultúrlény, az emberek történeti lények. Miként az ember mint természeti lény és mint kultúrlény nem vágható ketté, éppoly kevéssé vágható ketté kultúrlény volta és történeti lény volta. Az, hogy épp ezeknek a történelmi behatásoknak van kitéve és nem másoknak, korántsem ad még hozzá valamit a már állítólagosan kész általános-ember voltához, hanem mindenki csak e behatások révén válik emberré, azáltal tehát, hogy ezek épp ezzé az egyszeri egyeddé formálják. Ezért ostoba játék az, ha gondolatban egy személyiséget a maga történelmi környezetéböl egy másikba plántálnak át s például azt mondják, hogy II. Frigyes császár a maga korát 500 évvel megelözte, vagy azt a kérdést teszik fel, vajon mi lett volna Raffael tehetségéböl Ausztrália bozótjaiban. Az effajta eljárásnál téves módon kitörülhetetlen jellegnek minösítik az egyéneknél azt, ami náluk valójában az objektív szellem behatása volt. -

            Az eddig itt megörzött perspektívát meg is lehet fordítanunk. E megfordítás talán valami alapvetöbbnek a felfedezésére képesít. Ám bárhogy legyen is ez, csak a két perspektíva együttese tárja elénk a teljes képet. Az objektív szellemböl kiindulva, annak az emberhez füzödö viszonyát kezdtük taglalni. Arra a megállapításra jutottunk, hogy az objektív szellem építi fel az embert. De mondottuk már kezdetben azt is, hogy még eredendöbben az ember építi fel azt, hogy tehát az objektív szellem az emberböl származik. Ez a felismerés ugyan kézenfekvönek látszik. Az átlagember tudatában azonban mégsem jut egykönnyen érvényre, legalábbis nem hatja azt át oly mélyen, ahogy kellene. Arra hajlunk, hogy a minket körülvevö és meghatározó szellemi tradíciót "természetesnek" vegyük (az, hogy az az istenektöl származik vagy az ész követelményeinek felel meg, csak más megjelölés ugyanarra). Örök adottságként fogadjuk el. Mivel rendíthetetlenül szilárd, ezért úgy véljük, mindig is az volt.

            A kulturális formákat illetö felfogás hasonlatos a biológiai fajokat illetöhöz. A mindennapos tapasztalat csak arra tanít meg bennünket, hogy minden élölény reprodukálja saját fajtáját s hogy annak tipikus jellegét egy sem veszítheti el. Ezért hittek az emberek azelött a fajok változhatatlanságában. Csak Lamarck és Darwin mutatták ki elsökként széleskörü tapasztalataik és gondolkodásuk új stílusa alapján, hogy a fajok létre is jönnek és változnak is. Ugyanígy látjuk általában csakis azt, hogy minden új generáció egyazon kulturális formát vesz újra át, és ezért ezeket szintén változhatatlannak tartjuk. Csak a differenciált gondolkodás számára válik világossá, hogy a kulturális formáknak is valamikor létre kellett jönniök s hogy állandóan tovább is fejlödnek, méghozzá az öket megteremtö embereknek köszönhetöleg, s hogy látszólagos változhatatlanságuk és örökkévalóságuk is nagyobb távolságból szemlélve szétoszlik és cseppfolyóssá válik. Igen gyorsan vagyunk készek a teremtöerö magasztalására, ha költöi alkotásokról vagy technikai találmányokról van szó; de hogy másrészröl nézeteink és intézményeink, hogy a tulajdonjog és a monogámia is emberek teremtöleg létrehozott müvei - "csak" emberi müvek -, ennek ellene szegül bennünk valami s ezt csak akkor látjuk be, ha kifejezetten tudatosítjuk magunkban. S mégis tény, hogy minden kulturális formához éppannyira hozzátartozik az, hogy megteremtették öket, mint az, hogy tartósan fennmaradnak.

            Az objektív szellem filozófiájának két oldala van. Amennyiben tárgyát önmagában szemléli, annyiban kultúrfilozófia. De amennyire az objektív szellem izolálható, ugyanannyira egyben az emberlét dimenziója is, az ember terméke és az ember megteremtöje. Ha a filozófia ezt veszi tekintetbe, akkor antropológia. Hogy ezt megkülönböztessük attól az antropológiától, mely az embert például biológiai lényként vagy észlényként        kívánja megérteni, ezt kultúrantropológiának nevezzük (mely egyben történeti antropológia is). Akár úgy fogjuk fel az embert, hogy öt az ész vagy az érzelem s az ösztön uralja, akár úgy véljük, hogy legbensö lényegét a tudattalan alkotja vagy az egzisztálás: mindez még mindig ugyanabban a körben mozog, mivel itt mindenütt csak mint egyes ember és csak mint alany lép látóterünkbe. Hogy mennyire egyetemességbe ágyazott, mennyire az adott objektív szellem birtokolása az, ami öt hordozza, és ö maga mennyire annak gyarapítója, ezt az embert az objektív oldal felöl kiegészítö aspektust csak a kultúrantropológia veszi figyelembe.

            Csak ez képes arra is, hogy a szellemtudományok számára filozófikus alapul szolgáljon, melyet azok régebben a pszichológiában kerestek - hasztalanul. A szellemtudományok a kultúra területeit és történetét kutatják; a kultúrantropológia feltárja az emberben azt, ami a kultúra "lehetöségének feltételét" képezi. Az objektív szellemet, melynek fogalmát azok eleve feltételezik, a kultúrantropológia visszavezeti eredetére és funkcionálásának értelmére.

VI

Inkongruenciák és konfliktusok

            Mindezideig az objektív és a szubjektív szellem közti viszonyt harmónikusként fogtuk fel. Az objektív szellem azonban a szubjektívnek nemcsak békés uralkodója, hanem zsarnoka is lehet.

            Az objektív szellemnek nagyon is sikerülhet az, hogy a szubjektívet a maga már eleve egyengetett útjaira terelje. Ez esetben mindkettö egy húron pendül, söt a szubjektív szellem azt is hiheti, hogy amit amaz plántált belé, endogén alapon belöle magából fakad. Mármost viszont kettejük közt sor kerülhet elidegenedésre is. A párhuzamosságból divergencia lesz. A szubjektív szellem most már csupán az objektív szellem szükségszerüségeinek végrehajtója, anélkül, hogy ezeket még a magáénak érezné. Inkább az objektív szellem felöl él, mint önmaga felöl.

            Ennek az eltávolodásnak két oka lehet. Vagy az történik, hogy a szubjektív szellem a tradicionális formák kérge alatt más irányba fejlödött. Ezek a formák ma immár megváltozott szükségleteinek és igényeinek nem felelnek meg. Nemsokára esetleg szét fogja öket törni és magából új formákat fog a világba helyezni.

            Vagy pedig az objektív szellem az, ami immanens logikájának megfelelöen a maga részéröl továbbfejlödik és végül is, ámbár eredeti hivatása az volt, hogy az emberben találjon funkcióra, épp az emberek szükségleteit és képességeit figyelmen kívül hagyja (Georg Simmel). Már a görögöknél s egyre inkább a reneszánsz óta a kultúra egyes területei, a gazdasági élet és a tudomány, az állam, a müvészet stb. autonómiára tett szert. Míg mindazideig valamennyien egy vallási központtal rendelkezö összstruktúrába voltak beágyazva, mely mindegyiküknek kijelölte a maga helyét, most önállósulnak. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy mindegyikük végsö célját immár csak önmagában pillantja meg s már csak a maga sajátlagos racionális törvényének megfelelöen alakítja önmagát. Noha valamennyien az ember termékei, egy bizonyos ponttól kezdve kiszakítják magukat a kezéböl és önálló életet kezdenek.

            Ebbe a sajátlagos életbe azonban a továbbiak során bevonják követöjükként az embert is. Ö most már csupán azon objektív kultúrszféra képviselöje, melynek szentelte magát, már csak annak az érdekében és annak a tökéletesítésén fáradozva cselekszik. Ahol elidegenedést várnánk, kétszeres azonosulás veszi kezdetét. Ahogy Nagy Frigyes magát az állam elsö szolgájának nevezte, úgy állunk valamennyien az autonómmá vált objektív szférák szolgálatában, melyekröl már régen elfeledtük, hogy valaha önekik kellett nekünk szolgálniok.

            Ennek a folyamatnak az ember felöl nézve megvan a maga jó s a maga rossz oldala. Jó oldala annyiban, amennyiben a maguk sajátos racionális tökéletesítésére törekvö területek pontosan ezzel valami újat követelnek meg s ezáltal áttörnek a korai idök szigorú tradicionalitásán. Az embert, aki eröit az ö rendelkezésükre bocsájtja, produktívvá teszik. Egyben egyénítettebbé is teszik annál, amilyen eleddig volt, mert most már nemcsak a hagyomány és kortársai várnak el töle valamit, hanem az objektivitás is, ami ezzel egyedüli tényezöként eröt és bátorságot ébreszt benne ahhoz, hogy merjen másmilyen lenni. Csak a kulturális területek autonómiája teszi az egyéneket is autonómmá. Ezzel együtt azonban nagy veszély is utat tör magának, mivel most már az ember nem a maga emberi életét éli többé, ahogy az belöle magából a felszínre tör, hanem ezeknek a területeknek az életét. Idegenné válik önmaga számára, csakhogy azoknak megfeleljen. Feláldozza magát nekik s ennek során maga elsivárosodik.

            Vegyük például a tudóst, aki a tudománynak szenteli életét. Igaz, hogy már belülröl is kutatásra képesítö tehetséggel és arra való hajlammal kell rendelkeznie. De mihelyt belép a tudomány területére, nem követheti már szabadon a maga érdeklödését. Amivel a tudományon belül foglalkozik, saját érdeklödése helyett a tudomány pillanatnyi állásából adódik. Ki kell töltenie a hézagokat, melyek abban mindezideig megmaradtak, a még parlagon heverö parcellákat kell megmüvelnie. Hogy éppen ezekkel szemben rokonságot érez-e magában, avval senki sem törödik. Aminek öt érdekelnie kell, azt kívülröl diktálják neki. Ha teljesen maga dönthetett volna, talán sohasem jutott volna arra a gondolatra, hogy épp ezzel a területtel kezdjen el ily intenzíven foglalkozni. Most viszont egész életét feláldozza neki és aszkézissal törekszik arra, hogy kimondhassa erröl az utolsó szót.

            Az etika arról beszél, hogy "az erkölcsi törvényt magamban" találom meg. A pszichológia el szeretné hitetni velünk, hogy cselekedeteinket szükségleteink, jellemünk, vonzalmaink határozzák meg. Igazából azonban indítékaink kívülröl származnak (Gehlen), a kultúra világából. Motivációinkat annak objektív tartományaitól kapjuk.

            Akit egy törzs törzsfönökké választ, az meg kell, hogy feleljen a törzsfönökség fogalmának. Talán egyáltalában nem személyének lényegéböl serked ez s lehetnek pillanatok, amikor mindenhez van kedve, csak a törzsfönökiességhez nem. De társadalmi státusza kötelezi; játszania kell az egyszer magára vállalt szerepet és ki kell tartania e szerep mellett. Hogy bensö feszültségét enyhítse, magáévá teszi a szerepet bévülröl is, az attól diktált célokon keresztül maga is fejlödésen megy át és megkísérli, hogy a törzsfönököt ne csak játssza, hanem az is legyen.

            Egy másik példa (Rivers nyomán). Korai korszakokban egy család tagjai minden valamelyikükkel szemben elkövetett sérelmet vérbosszúval szoktak megtorolni. A pszichológiai (és egyben naturalisztikus) magyarázat erre az lenne, hogy bosszúvágyóak. Valójában azonban nem bosszúvágyból cselekszenek így, hanem azért, mert hagyományuk része az, hogy az ember megbosszulja magát. Természetük felöl esetleg nem is bosszúvágyóbbak a késöbbi állapotok embereinél, amikor is az állam már átvette a megtorlás jogát és kötelességét s a személyes bosszút egyenesen meg is tiltja. Mindazonáltal ott, ahol a bosszú az adott kultúra intézményeinek része, ez az objektív intézmény az egyes emberben felébreszti a bosszúszomjat is. Csak akkor fogják az emberek a bosszút megfelelöen végrehajtani, ha lelkükben is lobog a bosszúvágy érzése. De nem azért állnak bosszút, mert bosszúszomj hajtja öket, hanem azért szomjaznak bosszúra, mert kötelességük, hogy megbosszulják magukat. A vérbosszú társadalmi intézménye, ha nem is ébreszti fel bennük a bosszúvágyat, de mégiscsak ébrentartja és felerösíti azt. - Itt fel lehetne vetni a kérdést, vajon akár kezdetben is a vérbosszú intézményének megalapításakor az érzelem volt-e az, ami abban objektiválódott. Létrejöttét talán mágikus, vallási vagy hasznossági megfontolásoknak köszönheti. Az érzelem ez esetben nemcsak a késöbben születetteknél lenne másodlagos, hanem már kezdettöl fogva is.

            Éppoly kevéssé, mint a bosszúvágyat, tekinthetjük a féltékenységet fait premier-nek vagy akár a monogámia gyökerének. Sokkal inkább megfordítva a monogámia az, ami a féltékenységet megteremti. Más népeknél, akik más házassági rendszerekben élnek, ez ismeretlen. Az, ami társadalmi és kulturális, alkotja a kiindulópontot, a pszichikai jelenség csak következmény.

            Hogy mily kevéssé cselekszünk pszichikai hajlamaink sugallatára, az abban is megnyilvánul, hogy gyakran a mindenkori szituációtól függöen egészen ellentétes módon viselkedünk, pl. békeidöben szelíden, háborúban kegyetlenül. A primitív etika becsületessséget csak a törzs többi tagjaival szemben ír elö, az idegent szabad, söt be kell csapni. Az etika és a pszichológia, melyek az ember magatartását bensejéböl, a "becsületesség" vagy a "becstelenség" maradandó tulajdonságából akarják levezetni, itt korlátaikba ütköznek. A változó külsö konstellációk egyszer ezt, máskor azt a magatartást provokálják és váltják ki az emberböl. A magatartás mögött rejlö "tulajdonság" nem több konstrukciónál.

            Egy intézmény szolgálatában nem csupán azon törekvések élnek tovább, melyek eredetileg hozzá vezettek. E törekvések objektiválása valami újat helyez a világba, ami rajtuk túlmenöen jogot követel magának. Egy vállalatot szerzési hajlamból kiindulva alapítanak. De mihelyt létrejött, nem szabad azt egy emberhez hasonlóan csak eszközként kezelni, hanem egyben célnak is tekintendö. Azok az emberi és szervezési feladatok, melyek egy vállalat vezetésével kapcsolatosak, az ismeretek, amik elsajátítandók, a szerzésre irányuló törekvéssel már csak nagyon közvetve függenek össze. A vállalkozónak egyáltalában nem kell homo oeconomicusnak lennie s ennek ellenére testestül-lelkestül elkötelezheti magát vállalatának .

            Egy objektív kulturális terület a maga szükségszerüségei alapján még olyasvalamit is megjövetelhet az egyéntöl, amit az magától nemcsak, hogy nem tenne meg, hanem ami öt személyileg akár vissza is taszítja. Erre a legismertebb példa az "államérdek", ahogy ezt értelem szerint már Machiavelli kifejtette: az állam ügyének elölmozdítására a fejedelemnek néha büncselekményt is el kell követnie. Az, ami politikailag hasznos, etikailag lehet nagyon is gonosz. Ha az ember azonban belebocsájtkozik abba, hogy politikusként müködjék, akkor ezzel meg kell alkudnia. Az állam elnyomja bennünk a másként gondolkodó magánembert, a maga eszközévé téve öt. Akarja-e vajon Agamemnon feláldozni a leányát? Senkinek sem vérzik a szíve emiatt inkább, mint neki, de ezt meg kell tennie! E "kell"-ben benne rejlik azonban az ö igazolása is. Voltaképpen nem ö cselekedett itt, hanem rajta keresztül az állam. Mint ahogyan van általános államérdek, úgy megvan az egyes tisztségeknek és funkcióknak is a maguk külön érdeke. "Egy pápa nem lehet ghibellin."

            Ezzel a példával valami mást is megmutathatunk. A különbözö önmagukban véve diszparát kultúrszférák autonómokká válnak. Az embernek azonban, még akkor is, ha elsösorban csak egynek kötelezi el magát, meg kell felelnie mindegyikük igényeinek. A politika embere egyben etikus ember marad, a hívö e világ gyermeke is, stb. Ezáltal az ember mintegy kettéhasad. A kultúrszférák dologi konfliktusa lelkében is konfliktushoz vezet. Immár egyáltalában nem egységbe fogott emberként viselkedik, hanem csak lényének egyetlen oldalából kiindulva, jelesen abból, amelyik az öt mindenkor elkötelezö kultúrszférának éppen megfelel. Egyéb oldalait ez nem érinti. Azokat máskor más szférák kötelezik majd el.

            A társadalmi érintkezés terén sem kerül az egész ember szembe egy másik egész emberrel. Csak egy részleges funkció beszél belölem egy részleges funkcióhoz a másikban. Távolkeleten, ahol ez a fejlödés nem ment végbe, az embernek, ha felkeres egy tisztviselöt, még mielött elöadná a maga ügyét, érdeklödnie kell annak felesége és gyermekei iránt. Nálunk az ember eltekint mindattól, ami nem tartozik a "dologhoz"; csak dologi szinten kerülünk ilyen esetben embertársainkkal társas kapcsolatba. Ezen alapszik az a társadalmi jelenség, amit Tönnies szoros értelemben vett "társadalomnak" nevez. Ebben más emberekkel csak közös és változó célok révén vagyunk kapcsolatban.

AZ OBJEKTIVÁCIÓ MINT ÖNKIALAKÍTÁS

(Szisztematikus rész)

A kultúra mint az ember útja önmagához

           

            Az emberlét minden formája két polárisan egymás ellen ható és egymást kiegészítö eröre épül. A hiányzó ösztönösség "anthropin hézagjába" 1. a kreativitás nyomul, melyen keresztül az ember cselekvésének hogyanját (magasabb szinten a tényét is) maga tervezi meg. A régebbi antropológiától tévesen élre állított, magasabb szintü megismerö képességként értelmezett "ész" az összstruktúra felöl szemlélve a kreativitásnak csak szükségszerü eszközét, receptív elöfeltételét képezi.

            Az azonban, amit egyszer már felleltek s ami be is vált, nem tünik ismét el. Minden közösség megörzi a felismerések és készségek bizonyos kincsét s továbbadja azt a következö nemzedéknek. Ez okból a kreativitáshoz 2. alapvetö eröként a modellálhatóság, a tanulékonyság társul. Tanulékonyságának köszönhetöleg az ifjú ember átveszi társadalmi környezetétöl a hagyomány neki általnyujtott ilyetén javait, amik az embernél a biológiai átöröklés helyébe lépnek. Az ember ezáltal a) az "objektív kultúrától" jellemzett lény. Egyben b) a tradíciótól jellemzett lény is, aki e kultúrát nemcsak létrehozza, hanem tartósságot is kölcsönöz neki, továbbítja és magába fogadja azt. c) Ez öt egyéb és hatékonyabb értelemben, mint bárminö más lényt, társadalmiságra utalja. d) Mivel a hagyomány állaga közösségröl közösségre s átalakulása révén korszakról korszakra is mindig mássá válik, ezért az ember egyben a történeti lény is.

            Vannak tehát alapvetöbb és kevésbé alapvetö anthropinonok. A kreativitásból levezethetö az ember kognitív adottsága; modellálhatóságából a kulturalitás, a tradicionalitás és a történetiség. De lehetséges lenne az is, hogy a kulturalitásból vezessük le a modellálhatóságot és a többieket.

            Azáltal, hogy a teremtöerö mindenkoron már eleve szilárd formában megteremtett dolgokat kap örökségül, odafordulhat immár új és nehezebb dolgok felé. Ilymódon a megteremtott dolgok tömege egyre inkább felszaporodik és egyre tökéletesebbé válik. Igaz ugyan, hogy a teremtöeröt a maga korábbi termékei legtöbbször elfedik és gátolják. Csak a görögöknél és az újkorban juttatja az magát ezekkel szemben intenzívebben érvényre. Ilyenformán birkózik egymással a két alapvetö erö, a kreativitás és a modellálhatóság. [A már meglévö termékektöl ui. egyfelöl akár modellálódhatunk is, másfelöl azonban túl is akarhatunk lépni rajtuk.] E kettöt valaminö viszonyba helyezni egymással mindig megújuló feladatot képez mind a különbözö korszakok, mind az egyes emberek számára. Az, hogy az ember kettös gyökérböl táplálkozik, mindig problémát is jelent a számára.

            Helmuth Plessner a régi kognitív antropológia kérdésfeltevésére jobb megfogalmazást és magyarázatot talált. Erich Rothacker felismerte, hogy a történeti, kulturális szokások még érzékelésünk struktúráját is befolyásolják és hogy az embertöl létrehozott alakulatok öt magát is továbbformálják. Arnold Gehlené az érdem, hogy annak, amit ö "intézménynek" nevez, antropológiailag központi helyet biztosított. Adolf Portmannak sikerült összekapcsolnia az intézményekre irányuló receptivitást az ember biológiai fejlödésének ritmusával. Mindezen antropológiák elmulasztják azt, hogy kellöképpen kiemeljék a tölük ugyan már eleve feltételezett kreativitást. Túlhangsúlyoznak egyes anthropinonokat, ahelyett, hogy azokat a maguk sokrétüségében juttatnák érvényre és kimutatnák a köztük fennálló függöségi viszonyokat. Az eddigi antropológia egyfelöl nem ismerte fel az emberlét lehetöségének két korrelatív elöfeltételét mint olyant, másfelöl egyáltalában nem volt eléggé polifón sem.

I

Az ember mint saját termékének visszahatás alapján megformált terméke

            Úgy tünik, a kultúrfilozófiának az antropológiai tudományágak struktúrájában csak a második hely jut osztályrészül. A kultúra ui. az embertöl megteremtett valamiként már eleve feltételezi az embert mint alapokát. Már minden kultúra elött az ember lényege meghatározottnak látszik: akár természetfölötti módon öt mint Istentöl kegyelmet váró lelket fogjuk fel, platónikusan mint az idea szemlélöjét és a jó mellett voksolót, akár naturalisztikusan mint vitális ösztönlényt vagy egzisztencialisztikusan mint olyast, aki a hamisítatlanság és a létvesztés két területe között ide-oda ing: a kultúra mindezen esetekben számára külsödleges marad, azonosnak megmaradó szubsztanciális leglényegébe nem avatkozik mélyen bele. Az ember ugyan nyilvánvalóan rendelkezik a kultúra létrehozatalára irányuló képességgel, de az nem határozza meg lényegét.

            Ezzel ellentétben itt azt a tézist állítjuk fel, hogy az embernek ilyen, a kultúrát megelözö, változatlannak megmaradó lényege nincsen. Az ember faji jegye éppen ellenkezöleg abban áll, hogy egyfelöl kreatív, másfelöl modellálható lényként végletesen képlékeny, növekedésre hajló, megformálható. Rászorult arra, hogy megformálódjék, s lényege csak azon keresztül teljesedik ki. Viszont ami formát ad neki, az éppen saját kultúrája. A biológiai alap és az ész mellett, melyek csak részlegesen határozzák meg, a kultúra nála felépítésének további szükségszerü tényezöjét képezi. Amennyire az embert objektivitás jellemzi, melynek segélyével megismeri a világot, éppannyira jellemzik öt az objektivációk, amiket magából kihelyez a világba. Nem létezik semminö embernek nevezhetö, eredendöen természeti lény, ami csak késöbb teremtene kultúrát magának. Azzal, hogy objektivációkat formál, azok révén saját magát is formálja. Nem a biblia Istenéhez hasonlatos, aki mint már maga is kész lény teremti meg a világot, hanem a kabbala Istenéhez, aki mindent megteremtve, azzal egyben magát is teremti.

            Pontosabban: ahogy az ember a kultúrát alakítja, úgy és aközben az, ellenkezö irányba fordulva, visszaáramlik hozzá s a maga részéröl alakítólag hat rá. Az ember egyúttal ok és okozat, saját termékének visszahatás alapján megformált terméke. Az emberi szellem nem transzcendentális pont, amely - ö maga a keletkezésen és az elmúláson kívül állva - minden egyébnek lényeget és alakot kölcsönözne s ezért azokkal összehasonlítva magasabb, mindenfajta világhoz való viszonyulást megelözöként eredendöbb létbéli méltósággal rendelkeznék. Sem mint a világ megismeröje, sem pedig mint a kultúra megteremtöje nem az. Az ember és a kultúra ehelyett, tegnapi nyelven szólva, egymással az egyenjogú, ugyanannyit adó és kapó partnerek párbeszédét folytatják; vagy mai nyelven: közösen oly rendszert alkotnak, melyben mindkét pólus dinamikus visszakapcsolódás révén szakadatlanul egymást alakítja. Az objektív szellem megalapozó hatalma nem csekélyebb a szubjektívénál. Valamit ki kell helyeznünk a világba, hogy abból - magunk új életre kelve - ismét visszanyerjük önmagunkat. "We build our institutions and then they build us" (Churchill). Feedback-be vagyunk belevonódva.

            Ahogy a régebbi antropológia abból indult ki, hogy a lélek, mint egész, természetünknél fogva adott és konstáns valami, ugyanúgy indult ki a klasszikus népgazdaságtan az emberrel veleszületett, azonosként megmaradó szükségletekböl. Ezzel szemben Marx felismerte, hogy az ember le egészen szükségleteiig épphogy nem természeti lény. Jobb áruk révén szükségletei kifinomulnak, söt új árukkal létre is hoz szükségleteket. Ahogy a müalkotás maga hívja egyáltalában életre a maga mindenkori publikumát, úgy hívja életre a termelés a fogyasztást. "A termelés tehát az elöbbeni, nemcsak tárgyat termel ki az alany számára, hanem alanyt is a tárgynak." Látszólagosan létezö természetünk a magunk spontán tevekenységének eredménye.

II

A kifejezö mozdulatok visszahatáson alapuló teljesítménye

            Az, hogy az alanyból kifelé irányuló megnyilvánulás öt megváltoztatva visszaáramlik hozzá, úgyhogy alany és megnyilvánulásai körmozgásszerüen kölcsönösen befolyásolják egymást, már minden élölény elementáris kifejezö mozdulataival és kiáltásaival is illusztrálható. A kifejezés értelmét kutató kérdést ma már ugyan másképp tesszük fel, mint régebben, mivel számunkra - H. Plessner és F.J.J. Buytendijk után - egy élmény testi oldala annak nem pusztán másodlagos jelensége, hanem integráns része. Csakhogy mégha nem gondolunk is Descartes módjára rögvest metafizikus dualizmusra, tényként mégiscsak megmarad a lélek és a láthatóvá tétel (ill. a hallhatóvá tétel) kettössége, ha nincsenek is ezek kettémetszve, s ez problémát vet fel. Az expresszivitást, amely - vegyük példaként az elpirulást - nem célirányos, hanem önmagában célját már elérte és ezért elsö pillantásra biológiailag nem tünik hasznosnak, a 19. században ennek ellenére úgy igyekeztek értelmezni, hogy az a vitális folyamat célszerü mozzanata, így például a rémület kifejezése a menekülési reakciót indítja el. Darwin szerint az expresszivitás hajdani célirányos cselekvéseknek az élet komolyságától tehermentesült maradványa: a dühös arckifejezés egy támadó mozdulat legyengült képe.

            De a kifejezö gesztus természetes funkcióját abban is kereshetjük, hogy benne bizonyos heves indulatok, amiknek az élölény különben ki lenne szolgáltatva és amiktöl megszabadulni nem tud, levezetödnek s így az élölény indulatai felett ismét úrrá lehet. Elöször ugyan az, akinél a düh taglejtéseiben és hanghordozásában is megnyilvánul, az eddiginél még dühödtebbé válik (a James-Lange-féle elmélet szerint csak a testi kifejezödés alakítja ki igazából az indulatot, az tehát korántsem csupán okozat, hanem maga is oki tényezö: bizonyos mértékben indukálja az indulatot). A kifejezödés még fokozza, kulmináltatja az érzületet. Épp ennek azonban megvan az a pozitív oldala, hogy ezáltal az érzület csúcspontján túl is lép s ismét lecsillapodik. A belsö feszültség feloldódik, az élölény egyensúlyba, a belsö nyugalom állapotába lendül vissza.

            Az izgalom e lelohadása egyfelöl azon alapszik, hogy az ilyenkor már nem belül duzzad fel egyre inkább, hanem mivel felszabadulva testi motorikában van módja levezetödni, energiáját felemészti. Másfelöl pedig azon alapszik, hogy a kifejezö gesztus az érzelmet valami lelken kívüliben objektiválja. Ahelyett, hogy az indíték a maga célja felé nyomakodnék s abban kielégülne, tehát egy életfolyamat részmozzanataként pályáját egyszerüen befutná, félúton mintegy megáll és autonóm megnyilvánulásra tesz szert. Gesztusainkban, mimikánkban és hangunkban saját dühünket látjuk, érezzük és halljuk meg. Immár nem csupán bensönkben leledzik, hanem egy megformált, világszerü valamiként, ami azt egyben ábrázolja és magában foglalja, szembe kerül velünk. Ezen elidegenedés révén saját bensönket fokozott mértékben tudatosítjuk. [Hegel hasonlót ír a siratóasszonyok funkciójáról (Vorlesungen über die Ästhetik, Einleitung, III. 3. Zweck der Kunst. c. alpha): Amennyiben az én fájdalmamból valami látszólag a siratóasszonyokba plántálódott ki, annyiban és annyival "kevesebb" marad meg énbennem. A ford. megjegyzése.] A kifejezést a maga eltávolító ereje rokonítja a reflexióval s reflektálásra a kifejezés maga is ösztönöz minket [például: mit jelent vajon ez a gesztus?], söt a reflexiónak a kifejezés voltaképpen alfaja [nyilván a "reflexió" szó fizikai értelmében: a kifejezés "visszatükrözi" a bensöt, csakúgy mint a reflexió, a tünödés azt, amin eltünödünk]. Egy bennünk lévöböl velünk szemben lévö lesz s ezt most bizonyos távolságból szemlélhetjük és róla ítéletet kell alkotnunk. Ez a távolság az, ami a még egészen a lelkünkben leledzö érzésnek minket teljesen uraló börtönéböl kiszabadít. Azáltal, hogy a kifejezéshez úgy viszonyulunk, miként egy tárgyhoz, mi magunk józanabbá és meggondoltabbá válunk. Legalábbis az érzés most már nem fenyegetö betolakodó többé, nem második személymag bennünk, hanem énünknek uralmunk alatt álló tagja. Külsövé válása lehetövé teszi, hogy belül meg tudjunk birkózni vele.

            A legegyszerübb kifejezés, már akár az állati kifejezés is ilymódon véghezviszi ugyanazt, amiért Goethe [Werther-jére utalva] a kifejezés legmagasabb szintjét, egy élmény képpé és irodalommá változtatását egyenesen felmagasztalja: ennek a révén az élmény vihara után megnyugodott, azt önmagában lezárta, a gyónás megmentette.

III

A lefolyási formák és az alkotó megformálások visszahatáson alapuló teljesítménye

            Az objektivációk és a megformálások visszahatáson alapuló teljesítménye még az említettnél is magasabb fokú, ha nem szorítkozik saját testiségünk csak félig kihelyezett és viszonylag szegényes anyagára, hanem egész életünk lefolyási formájává válik, mint a szokások és a hagyományok esetében, vagy pedig a világ tölünk független anyagát használja fel, mint pl. az eszközök, a jelek, a müalkotások, melyek a rájuk formálólag irányuló emberröl leválnak. S ezen esetekben nemcsak érzelmek és indulatok válnak objektívvé, hanem szellemi s általában differenciáltabb tartalmak is.

            A népek, így Herder, lassanként nemcsak megtanultak a gondolkodáson keresztül beszélni, hanem "csupán a nyelven keresztül tanultak meg gondolkodni" is. Ha az ember gondolatait nem tudná hangokkal összekapcsolni, akkor nem léteznék gondolkodás. Az ész - nyelv: ezt már Hamann tudta volt s Humboldt megismételte: az ember csak a nyelv eszköze révén ember. A nyelv a gondolat alakító orgánuma. Az ész logos endiathetos-a [rendezö gondolkodása] - hogy az Új Akadémia fogalmait használjuk - a szó logos propherikos-ára [megnevezö gondolkodására] támaszkodva fejlödik ki.

            1. Az ember nem hordoz már eleve képzeteket és gondolatokat magában, melyeket rájuk utaló jelek révén csak utólag rögzítene és tenne közölhetövé, hanem e külsö jelek segítségével tesz egyáltalában szert belsö tulajdonra és látókörre. A szellem önmagát a nyelvben dolgozza ki. Humboldt szavaival élve: "Azáltal, hogy a nyelvben a szellemi törekvés ajkunkon keresztül utat tör magának, terméke visszatér fülünkbe. A képzetet tehát hamisítatlan objektivitásba helyezzük ki, anélkül azonban, hogy kivonnánk ezzel a szubjektivitás köréböl." Csak azáltal, hogy a nyelv a szellemet szembeállítja önmagával s azt így a maga számára tárgyszerüvé teszi, teszi egyben "a fogalomalkotást s ennélfogva az igazi gondolkodást" lehetövé. A nyelv megváltoztatja magának a szellemnek a szubsztanciáját, bövíti és hatékonyabbá teszi azt.

            2. A nyelv nemcsak lecsapódása mindannak, amit az ember töle függetlenül már megismert, hanem egyben a megismerés eszköze is: feltár elöttünk olyas igazságokat, melyek nélküle hozzáférhetetlenek lennének. Az ember, így ismét Humboldt, "a nyelvet maga és a természet közé helyezi, egy hangokból álló világgal veszi körül magát, hogy a tárgyak világát ezen keresztül magába fogadja és feldolgozza." Világszemléletünkre a nyelv, más tényezökkel egyetemben, kezdettöl fogva alakítólag és rendezöleg hat. Fogalmaink a szóval és a szóban jönnek létre, nemcsak mint a gondolkodás eszközei, hanem objektív képzettartalmukat illetöen is: "csak a szó az, ami a fogalomból a gondolatok világában individuumot csinál", "ami jelentése révén a fogalomhoz hozzáad  a magáéból valamit", s amitöl a fogalom ennélfogva "éppoly kevéssé leválasztható, mint amennyire az ember nem válhat meg arcvonásaitól". Képzeteinkre nem bizonyos velünkszületett bensö kategóriák nyomják rá tudatos közremüködésünk nélkül a maguk bélyegét, mint Kantnál: mi magunk alakítjuk ki képzeteinket a csak itt helyesen értelmezett spontaneitásnak az alapján, részben saját szimbólumteremtésünk révén, hogy Ernst Cassirer fogalmával éljünk. A fogalom szférájáról is kiderül, hogy részszférája az emberi objektivációknak, melyek mindig új értelemmel rendelkezö összefüggést állítanak a természet mellé, s ez az új összefüggés nem azonos a természetben találhatókkal. A megismerö ember is alakteremtö ember.

            A közvetlenül a dologtól inspirált egyedi szón keresztül történö megismeréshez még hozzájönnek a szavak továbbképzése és kombinálhatósága révén szerzett ismeretek. Ezek segítségével saját magunkból is meríthetünk új világértelmezéseket, amiket tehát nem kívülröl vagyunk kénytelenek átvenni. A jelek magukból kiindulva produktívak. A "kemény" melléknévböl egy absztraktumot képzünk, a "keménység"-et s ez új gondolkodásmódot és kutatási irányt tár fel elöttünk. A már meglévö ismereteken túllépö ars inveniendi-vel, mely Leibniz felfogása szerint csak az ö characteristica universalis-a és azon matematikával analóg müveletek révén teremthetö meg, melyek a characteristica jeleivel lennének elvégzendök, a felfedezés e müvészetének ajándékával valójában a természetes módon kifejlödött nyelvben is rendelkezünk már, méghozzá nem matematikai utat követve. A költészet, erröl már volt tudomása a szimbolizmusnak is, a maga szokatlan, gyakran a racionalitást maga mögött hagyó szókapcsolataival szintén egyfajta szondát alkot, mely mágikus módon egyébként rejtett mélységeket fürkész ki.

            3. A nyelv egyfelöl kijegecedése során új fogalmakat teremt, másfelöl, ha már kijegecesedett, a beléje növekvökkel azokat közli is: a gondolkodás bizonyos útjai és a tudás bizonyos tartalmi jegyei, melyeket a kialakuló nyelv számtalan tudást gyarapító lépésen keresztül lehetövé tett és birtokába vett, a kialakult nyelvben mint világszemlélet már eleve bennfoglaltatnak és rendelkezésünkre állnak. A késöbb születetteknek ezt a továbbadott tulajdont csak át kell venniök.

            Az állatok és az ún. csimpánzkorú gyermekek képzetei, de az iskolázottság nélküli süketnémákéi és afáziásokéi is hozzávetölegesebbek, egymásba folyók, összezavarodnak és könnyen feledésbe is merülnek; gondolkodásuk menete asszociatív, szaggatott. Azáltal, hogy a nyelvben a tapasztalásnak és a gondolkodásnak bizonyos már megvont pályáira akadunk, amikre pusztán rá kell lépnünk, azáltal, hogy a világot úgy éljük meg, ahogy a nyelv azt számunkra példaként már mintegy elöttünk megélte, logikailag magasabb szintre emelkedünk. A nyelv megbízhatóságának és állandó ellenörzésének köszönhetöleg meg is maradunk e magasságban. A nyelv az egyes embernek egy már elötte megszött kategóriahálót ad a kezére, amely gazdagabb és differenciáltabb, mint amire ö magára hagyva valaha is szert tehetett volna. Azt a világfelfogást, ami számára magától értetödönek tünik, valójában a nyelv sugallja neki; még azt is, amit a maga saját meglátásának vél.

            Mivel azonban "a" nyelv nem létezik, hanem csak történelmileg variálódó nyelvek, ezért a beléjük szervült világszemléletek is variálódnak. Minden egyes nyelv másként tagolja a világ anyagát, más és más fogalmakat alakít ki és hangsúlyoz. A rómaiak auctoritas és pietas, potestas és imperium, virtus és iustitia fogalmaival például úgy vagyunk, Dilthey szavaival élve, mintha a tengerböl egy új kontinens emelkedett volna ki. Nem lehet öket akár görögül, akár bármely más nyelven megfelelöen visszaadni, és mivel a római ember ezeket a maga egész életösszefüggésével megegyezönek és maga körül már eleve érvényesnek találja s él is velük, ezért ö maga történelmileg összetéveszthetetlen arculattal lép elénk.

            4. A nyelv nemcsak már meglévö kincseit adja át nekünk. Akkor is segítségünkre van, ha valami újat dolgozunk ki. Mindenki megfigyelheti ezt saját magán, aki egy gondolatát szavakba foglalni s még fokozottabb mértékben, ha e szavakat írásban rögzíteni igyekszik (a gondolatok ugyanis a hallhatónak láthatóvá, az elszállónak maradandóvá változtatásakor még tárgyiasabbá, még áttekinthetöbbé válnak). Ha a gondolat lelkünk megfoghatatlan mélyéböl kiemelkedve a szónak azt világszerüen tükrözö anyagában szembekerül velünk, akkor ezen lerögzítö és egyértelmübbé tevö anyagnak a segítségével és támogatásával tovább tudunk munkálkodni rajta, ellenörízhetjük és korrigálhatjuk. Ami mindeddig elmosódva és kaotikusan hullámzott bennünk, az most körvonalakra és kidolgozottságra tesz szert, olyasvalamiböl, ami inkább érzelmi jellegü volt, most racionálissá válik. Csak azzal, hogy a komplex képzetet szavakra, mondattani alakzatokra és mondatokra bontjuk szét s azt ezekböl a részmozzanatakból ismét összerakjuk - solve et coagula! [oldd fel és szilárdítsd meg!] -, csak azzal, hogy ennek során a központi mozzanatot kiemeljük, a töle függöket alája rendeljük, csak ezáltal kapcsolódnak a képzet egyes tagjai logikailag átlátható egymásutánná, csak így látjuk azt el éles körvonallal, összefüggéssel, teljességgel, szerkezettel. "I did not fully understand my own feelings about pacifism until I wrote Sergeant Musgrave" (John Arden).

            Ilyenformán a nyelvbe való áttétel a reflexió szerszámának bizonyul, "lendítökeréknek a gondolatok tengelyén" (Kleist). A kifejezés során világossá válik az, amit ki akarunk fejezni. Mihelyt azonban az ember rájön arra, hogy érzelmei és gondolatai a megformálás közegében mennyivel precízebbé és lekerekítettebbé képesek válni, igyekszik magát most már saját szubjektivitásának alkotó tevékenységében is e nívóra emelni s elötte helyét megállani. Önmagának javított képét, melyet a vele immár szembenálló megformáltság visszatükröz, elkötelezöként fogja fel magára nézve, maga is meg akar felelni ennek a képnek. Ilymódon önmagának eltárgyiasítása nagystílü átalakítójává válik. A tökéletesedés, amely eredetileg nem több az objektivitástól felkínált lehetöségnél és attól felállított követelménynél, mihelyt az ember szembekerül vele, maga után vonja az ember tökéletesedését is.

IV

Az objektivitás felfokozó ereje

            Ahogy a nyelv ránk visszahatva teremtö módon formál minket, ugyanúgy jár el velünk minden egyéb kultúrtermék is. Az ember már eleve mindig belenö egy régebbi kultúrába és a továbbiakban abból nö is ki. Nincs olyan szféra, amelyben ne az formálná meg öt, amelyen keresztül ne lenne egyáltalán azzá, ami. Nélküle élete szegény lenne. Hála neki többrétü és magasabb rendü dolgokat tudhat, érezhet, tehet, alkothat. A kultúra alakító ereje kiterjed egészen bensejéig, melyet tévesen idön kívülinek, abszolútnak hisz (így lelkiismeretéig s az istenséghez füzödö viszonyáig) és - újra kezdve a kölcsönös teremtö behatás mindig megújuló körforgását - kiterjed produktivitásának mindenkori irányára is.

            Hogyan válhat a kultúra, ami eredetileg az embertöl származik, utóbb ily mértékben az urává? Honnan az erö benne ahhoz, hogy visszahatva rá a maga részéröl azt megformálja és magasabb szintre emelje? A titokzatos tényezö, mely erre képessé teszi, nem más, mint a kultúra objektív volta.

            A kultúra minden egyes eleme rendelkezik létrehozójától független, relatíve szilárd, csak rá szorítkozó létállománnyal. Mint létrehozójáról levált valami, nemcsak azé, hanem egy egész népé is. Nemcsak a jelené, hanem az ösöktöl az unokákig továbbadódva, egész évezredeké. Igaz ugyan, hogy amint keletkezésekor létrehozójára van utalva, úgy fennmaradását illetöen is mindazokra, akik hagyományuk részeként életben tartják. Mindig is viszonyul ahhoz, aki öt magába fogadva megvalósítja. Ennyiben máson nyugvó és mástól függö létmód az övé. Ez azonban, Nicolai Hartmann rétegezödési elméletéböl tudjuk, nem zárja ki azt, hogy autonómiával rendelkezzék s az öt hordozó emberrel szemben a maga sajátos keménységével és sajátos követelményeivel lépjen fel. Autonómiája nem zárja ki azt sem, hogy határtalanul gyarapodjék, mely gyarapodás a szubjektív emberi szellemétöl megkülönböztetendö. Amily mértékben a kultúra egész népekre és korszakokra rárakódik, olyannyira felvevöképes is azoknak a vívmányaival szemben s gyarapodni kész azoknak a révén. Ami a szerencsés helyzetek ajándéka, számtalan nemzedék mindennapjainak apró felfedezése és találmánya, a nagytehetségü és különlegesen érzékeny emberek éleselméjüségének ritka gáttörése s élményeik magasba lendülése, - mindez összeadódik és felhalmozódik benne. Noha tehát a kultúrát emberek alapozzák meg, az mégis messze felülmúlja mindazt, amit az egyes ember létrehozni képes.

            A késöbb született egyénnek azonban az, amit mások már létrehoztak, objektiválódva és a hagyománytól neki objektiváltként általnyujtva már eleve rendelkezésére áll. Azt pusztán elsajátítania és utánzás alapján ismét foganatosítania kell, amennyiben a készen már rendelkezésére álló nyitott sémákat valósággal tölti meg. Az objektív szellem mérhetetlen megtakarítást és tehermentesülést jelent számára, Hans Freyer szavaival élve "eleve elvégzett munkát, halomba rakott termést, összegyüjtött kincset, megnyitott utat" biztosít az utódnak. Mivel az részt kap e közös tulajdonból és él is vele, ezért az egyes embernek nem kell mindent primitív fokon elölröl kezdenie. Szerszámokat használhat, gondolatmeneteken mehet végig és százféle dologra támaszkodhat, amire magára hagyva sohasem jött volna rá.

            Így hát az emberiség az objektiválódás eszközein és lépcsöin át emelkedik egyre feljebb. Azáltal, hogy az emberiségnek kezdetben az objektiválódott dolgok vonatkozásában egyre nagyobb tökéletességre sikerül szert tennie és e tökéletességet -  azt újra szubjektívvé téve - ismét magába fogadja, a maga életét is tökéletesebbé teszi. Az objektív kultúra, hogy Georg Simmelt idézzük, szubjektív kultúrát hoz létre. A nyereség, amit a kívülre helyezés magával hoz, késöbbi bévülre helyezése révén saját magunkat gyarapítja és ez a kölcsönhatás a két oldal kölcsönös egyre feljebb fokozásának formájában vég nélkül tovább folyik.

AZ EMBER ÉS AZ OBJEKTIVITÁS

I

Antropológia dióhéjban. A dolgok objektivitása és a létrehozott dolog mint objektiváció

            Az állatnál a fajspecifikus átöröklés ösztön formájában elöírja életének valamennyi lefolyási formáját. Akkor is, ha külsö apparátusként anyagi képzödményt [pókhálót, hangyabolyt stb.] hoz létre, ennek megformálási módja eleve adott a számára. Összehasonlítva ezzel, az ösztönökben szegény ember tökéletlen lény. Ha a tökéletességet keresve, tökélyt megvalósító metafizikákat dolgoz is ki, magának mégis igazabb tükrére talál mindabban, ami tökéletlen.

            Annak ellensúlyozásaként azonban, hogy magában tudatosítja e hézagot, az anthropin hézagot, azt a feladatot és képességet kapta örökül, hogy e hézagot bezárja. Az embernek magának kell és lehet saját tervezése alapján kialakítania élete lefolyási formáit, valamint az önála nagyobb számú, söt még a szükségeset meghaladóan is szaporítható képzödményeit. Ami az állatnál természetétöl megszabott magatartás, az nála kulturális tett. Az ösztönösség ellentétét tehát nem ott kell keresnünk, ahová azt a sztóa óta helyezik, ti. a megismerö észben, hanem a kreativitásban. A kreativitással egybefogva, a hézag már nem hiányosság, hanem pozitív valami, hiszen csak ez teszi lehetövé a kreativitást. A teremtöerö, melyet tévesen csak a zseninek tulajdonítanak, méghozzá legtöbbször csak az esztétika peremvidékén foglalkozva vele, valójában az antropológiai alapkategória. Az antropológiának a teremtöerö filozófiájának kell lennie vagy a teremtöerö lecsapodásához kapcsolódva kultúrantropológiának.

            Mivel azonban a teremtö alkotás szabadságot implikál - hiszen arra hivatott, hogy az örökölt elöírások helyére lépjen -, az emberben idötöl és helytöl függöen egyre újabb formák ötlenek fel, hogy azután azokban éljen, gondolkodjék és alkosson. Az ilymódon létrejövö kultúrák lényegükböl kifolyóan végnélküli sokaságot alkotnak és mindig történetiek. Mivel bennük az ember, hézagát kitöltve, önmagát formálja, ezért a maga formája is variábilis. Az antropológia nem állíthat egy meghatározott, tartalmilag feltöltött emberképet úgy be, mintha az az ember számára kötelezö érvénnyel rendelkeznék. Csak mint formai antropológia lehetséges. Csak a történetiséggel van dolga, nem a történelemmel. Amennyiben az utóbbit mint az elöbbi konkretizációját fogja fel, a formai antropológia egyben történeti antropológia is.

            A teremtö alkotás számára a régebben alaptalanul izolált megismerö ész csupán másodlagos eszköz. Az állatnál a receptív sémák, melyek az ösztönökhöz hasonlóan veleszületettek, a világból csak annyit közvetítenek, amennyi az ösztönös funkciók kiváltására éppen elegendö. Miként a magatartás ösztönös irányítói az embernél megszabadulnak az állati viselkedésnek határt szabó korlátoktól, ugyanúgy szabaddá válnak nála a receptív sémák is. Mégpedig az antropológia egésze felöl szemlélve azért, mert cselekedeteinek és kultúrtermékeinek önálló felépítése s gyakorlatának a világban való értelmes begyökereztetése céljából mindenekelött a világot, annak tulajdonságait és törvényeit lehetöleg minden oldalról ismernie kell. Ez ugyan csak a görögöknél önállósul tiszta elméletté, de az ember eredetét tekintve sem pusztán gyakorlati lény: gyakorlatának specifikus formája mindig is elméleti mozzanatokon alapszik. - Az állatnál a dolgok még a benne zajló vitális folyamat részei, csak az embernél állnak szigorú értelemben szemben vele, amikor is a dolgok az ö számára már nemcsak felhasználhatók, szubjektíve neki hasznot hajtva, hanem egyre inkább érthetövé válik elötte sajátos, objektív lényegük is. A gyakorlat és az elmélet e két dimenziója között az ember dialektikát foganatosít. A természet töle elméleti beállítódottsága révén felfedezett objektív jegyeit hasznossá teszi élete lezajlási formáinak, továbbá a különbözö jeleknek, eszközöknek s müveknek gyakorlati tevékenysége során létrehozott objektivációi számára. Az ember az objektivitástól és az objektivációktól jellemzett lény s e kettö kölcsönösen meghatározza egymást.

            Mihelyt az ember gyakorlati vágányra kanyarodik, visszaesik ö is elmélet-elötti szintjére és a dolgokat csak abból a szemszögböl vizsgálja, vajon mennyire használhatók fel céljai számára. A dolgok ilymódon tájékozódási jelekké halványulnak [= ez az X arra jó, hogy…]. S ezt a szinte mindig jelenlévö, a gyakorlat érdekében redukáló fázist figyelembe véve, a dolgokat elidegenítö [azokat a maguk teljességében elébünkbe táró] müalkotásnak egyik funkciója éppen abban áll, hogy emlékeztesse az embert a dolgoknak eredetileg minden gyakorlaton kívüli, "távlatos" szembenállására és töle független sajátos természetére.

            A pillanatok alatt elpuffanó teremtöerö mellett ott áll annak továbbra is fennmaradó terméke. A lefolyási formákban és a képzödményekben az emberi szellem objektív szellemmé szilárdul. Az objektív szellem, a közösségtöl továbbadva, mindig átnyúlik a múltból mifelénk és megjegecesedett teremtöeröként tehermentesíti a jelenben is kifejtendö teremtöerönket. Amennyire az ember a teremtöerövel rendelkezö lény, ugyanannyira a tanulásra és a továbbhagyományozásra is képes lény, aki a korábban megteremtett dolgokat átveszi és meg is határoztatja magát általuk. Titka abban áll, hogy a töle magától megformált objektivitás visszahatva rá, öt is tovább formálja. A kulturális minták éppúgy a magatartási sémák helyére lépnek, mint ahogy a megismerö ész az állatok recepciós sémáinak áll a helyére. Hasonlóan ahhoz, ahogy az egyes ember korlátokat szab a maga szabadságának, amennyiben igazodik a töle magától meghatározott rendhez, úgy kötik öt történelmének és közösségének a rendszabályai is. A már megteremtett dolgok dominanciájával szemben az újat teremtö erö általában csak közvetve és ellennyomással küszködve juttatja magát érvényre. Önmagában véve ugyan a teremtökészség az, ami alapvetö eröként elsödleges, de a történelmi valóságban mindig is a megteremtett dolgok rendezkedtek már eleve be és ezek nehezen adnak helyet az újat teremtö erönek. Mintha e kettö, a teremtöerö és annak termékei, történelmileg egymással birkóznának. Ezek képezik az emberlét két örök, polarizált transzcendentáliáit.

            Mindig is nagyobb mértékben vagyunk függöségben az objektív szellemtöl, semmint általában gondolnánk. Hajlamunk van arra, hogy a magunk individuális motivációira vezessük vissza azt, amivel valójában csak az objektív szellem utasításainak engedelmeskedünk. Különleges látásmód kialakítására van szükség, hogy felismerjük: mennyire történelmileg megformált mindaz, ami látszólag mibelölünk fakad.

            Magát a teremtöeröt is a már megteremtett dolgok hordozzák. Azok biztosítják számára nemcsak a töle egyáltalában elérhetö nívót, hanem tölük kapja pillanatnyi feladatát és irányulását, tehát történelmi komplexióját is.

            Az újkorban az állam, a gazdasági élet, a tudomány, a müvészet oly mértékben önállósulnak, hogy szinte úgy tünik, maguktól peregnek tova saját bensö igényeiknek s céljaiknak megfelelöen és  e célok érdekében az egyes ember teljesítö képességét csak eszközként használják fel. Az újkor üzletembere nemcsak a maga személyes szükségleteit kívánja munkájával kielégíteni, hanem aláveti magát az üzem gazdasági követelményeinek s ugyanígy az újkori politikus és hivatalnok az állam érdekének. Csak most hasad az ember ketté magánemberré, aki mint olyan közömbös, és egy adott intézmény képviselöjévé, melynek sajátos törvényét pusztán foganatosítania kell. A dolgok személyen felüli logikájától müködtetvén, feláldozzuk spontaneitásunkat és egész voltunkat. Ennek az elidegenedésnek a leküzdése képezi korunk legmesszebbmenö utópiáját.

II

Objektív mércék és értékek

            A tölünk létrehozott objektivációkhoz füzödö viszonyunk történelmi változásoknak van tehát alávetve, noha az kezdettöl fogva lényegünk tartozéka. Analóg módon áll ez a megismerendö objektivitás vonatkozásában is.

            Az objektív mércék minden területen az ember késöi felfedezései és vívmányai. Nagy, sok, nehéz: az ilyesmi valaha a szubjektív becslés ítélete volt. Csak a mérték, a szám és a súly bevezetése révén válnak ezek pontossá és mindenkire nézve kötelezövé. A között, aki azt mondja, "ma meleg van", és aki azt mondja, "ma 25 fok van", az emberiség fejlödésében ugrás ment végbe. Ott a tényállás csak saját érzésünk korrelátuma, melyet érzésünkön olvasunk le, itt a tényállást mint olyant állapítjuk meg, melyet az érzés csak követ. Azelött eladónak és vevönek alkudoznia kellett; ehhez viszonyítva a fix ár új fokozatot jelent. Hasonlóképpen ma már nemcsak a sportolók egymással való vetélkedését ismerjük a sportversenyek során, hanem a tölük függetlenül létezö rekordot is. -
            Ide tartoznak az objektív értékek is, így mint érték a jog és a rend a társadalom alakítója számára, az igazság mint érték a megismerö, a szépség a müvész számára. Ezek az értékek eredetileg nem közvetlenül és a dolgokról leválasztva lépnek az ember elé, hanem objektivációkba tagolódva és ezért azon mindenkori történelmi értelmezésnek megfelelöen, amely nekik ezekben az objektivációkban osztályrészükké vált. Kötelezö erövel nem az értékek maguk rendelkeznek, hanem a bölcs esetében tanítójának meggyözödései, melyeket ö csak továbbad, a müvész esetében a ráhagyományozott stílus, melyben továbbdolgozik. Azt, amit valaki egyszer felfedezett, az emberek vég nélkül ismétlik.

            Elöször a görögöknél válnak ki az értékek a tradícióból és lesznek önálló eszmékké. Az egyes ember, lelki szemeit örájuk szegezve, most már megkockáztathatja, hogy szembeszálljon a tradícióval. Ezek az önállósult értékek a produktivitás feltételei. A filozófus már nem a tradált bölcseséggel szemben érzi magát felelösnek, hanem az evidens módon meglátott és következetesen végigondolt dolgokkal szemben, a cselekvö személy már nem e szokásnak van elkötelezve, hanem a jónak mint olyannak, stb. Azzal, hogy a görögök az embert kiemelik az egyre továbbszövödö horizontális hagyományból és mintegy talpra állítják, látóterét ilymódon szabaddá téve az értékek megvalósítandó eszméi felé, ök elöször teszik az emberlétet teljessé.

            A teremtöerö tehát nem annyira kötetlen valami, mint ahogy elsö pillantásra az ösztönösséggel összehasonlítva esetleg tünhetett. Abban a pillanatban ébred szabadsága tudatára, amikor az értékek eszméinek szolgálatába lép. Ezek ugyan bö játékteret biztosítanak számára, egyben azonban "axiológiai determinációjukkal" (N. Hartmann) korlátozzák és irányítják is. Ami a külsö szemlélöben a szoros értelemben vett teremtés látszatát kelti, az belülröl szemlélve fellelése valaminek. A teremtés egy normához igazodik, csak ennek megvalósítója, ha anyagától függöen mindig más-más variációban is. Ahol elvész ez a mozzanat, ti. egy már eleve adott, követelöen fellépö instanciának engedelmeskedö önalárendelés, ott a teremtöerö önkényes játszadozássá fajul, mint ahogy az az ókorban a szofistáknál, az újkorban a romantikusoknál történt.

            Az értékek azonban nem lebegnek holmi örök értelmü platóni mennyben. Az ideális létezö is részben idön belüli. A politikum eszméje például korrelációban áll a mindenkori társadalmi adottságokkal és lehetöségekkel, a városállam görögje számára másmilyen, mint Nagy Sándornál és az ö ideje óta. Ami szépnek számít, az gyorsan változik, még az individuális érzékelés tükrében is. Végsö soron így az ember itt is, ahol pedig befogadóként viselkedik, mégiscsak újfent megalapozó szerepet játszik. Az, ami az egyes ember szemében vele szembenállónak tünik, amit neki fel kell lelnie és ami öt uralja, az csak egy meghatározott társadalmi helyzet egészének teljesítménye révén vált azzá. Azzal, hogy ez hordozza az embert, kezébe is játszik, mégha az ember is az, akinek a kezébe játszottat mindenkoron magának kell felfedeznie. Az egyes emberröl ismét bebizonyosodik, hogy nagyobb függöségben van, mint ahogy önmagát látja; még új dolgok hírnökeként is megbízást teljesít, csak egy már meglévö nagyobb mérvü konstelláció eszköze.

III

A létrehozott termék mint egy norma tükre és mint a bensöség kifejezödése

            Az ember sajátlagos képessége és feladata abban áll, hogy létrehozza az élet különbözö lefolyási formáit és hogy képzödményeket hozzon létre. Töle függetlenül létezö logoszt [ésszerü lényeget] lát meg és tesz nyilvánvalóvá bennük. Individuálisan is az a gazdagabb ember, aki életét nemcsak a maga apró énjének, hanem ilyen objektivációknak szenteli és saját érdekeit azoknak rendeli alá. Csak az ad a sajátunkénak értelmet és rangot, ha valami másért vagyunk.

            Másfelöl viszont minden létrehozott dolog csak szubjektivitásnak köszönhetö. Még arról is, ami normatív, megállapítottuk, hogy végsö soron nem az egyes ember határozza meg, hanem a különbözö kultúrák. Ilymódon az ember paradox helyzete abban nyilvánul meg, hogy életét mindig valami rajta kívüli felé irányítja és hogy ennek ellenére ö maga az, ami e rajta kívülit megalapozza.

            Míg a görögök a teremtést még inkább mint meglévö és felismert minták megvalósítását fogták fel - s ezért szoros értelemben nem mint teremtést -, az újkor azt a népek és kultúrák, a korszakok és az egyes emberek kifejezödéseként értelmezi. Mindkét princípiumot azonban [a külsöt és a belsöt] a megvalósítás során kiegészíti a maga ellenprincípiuma. Megfelelni egy a dolog logikájában magában rejlö követelménynek és ugyanakkor kihelyezni, ki-fejezni valami szubjektívet, - ezek egymást kölcsönösen meghatározó dimenziók, melyek a létrehozatalban összetalálkoznak. A formális, technikai "szabályok" intellektuális uralásából nem lesz, ezt már a késöi hellénizmusban Pszeudo-Longinosz is tudta, igazából nagy mü. A megalophroszyné, a szellemi nagyság visszhangjának kell annak lennie. Éppen ezzel azonban a mü nemcsak privát lélek megnyilvánulása már. A müvésznek, mint Plotinosz és az ö nyomán a Sturm und Drang hozzáteszi, egy benne müködö bölcsebb "természet" szócsövének kell lennie. Csak ebben az esetben fejez ki individualitásával egyetemben és pontosan azon keresztül valamit, ami szükségszerü.

            Mivel a modern szellemtörténész a müben egy individualitás kifejezödését látja, ezért nagyobb mérvü individualitást tételez is fel róla, ezért szereti és kutatja ki azt, ami abban individuális és ami az ókor számára még inkább mellékes dolog volt. Ezért érzünk csak ma rá arra, hogy az Iliászban és az Odüsszeiában eredetileg szájhagyományozáson alapuló [kollektív] költöi müvek késöbbi [személyes] átdolgozásával állunk szemben. Felismerjük, hogy a szophoklészi drámák meghatározott sorrendbe állíthatók, mely iránt annak idején egyetlen alexandriai filológus sem érdeklödött, mégpedig erre azért vagyunk képesek, mert bennük fejlödésfokok és életfázisok tükrözödnek. A platóni párbeszédek sorrendjét immár nem egy állítólagos pedagógiai célzat alapján határozzuk meg, hanem Platón életrajzát követve, s ezért tesszük ezt most elöször helyesen.

IV

A mü és az élet mint a megformálás területei

            De nemcsak a müben fejezi ki magát a cselekvés alanya, hanem élete megformálásában, a vele történö dolgok feldolgozásában s még legelillanóbb szavaiban is. Ha mármost kiderül, hogy a szubjektivitás a kulturális normák mellett a megformálás másik szférája, akkor mindaz, ami szubjektív, szintén joggal tarthat igényt külön csak reá irányuló figyelmünkre. A görögök nagyjaik életéröl csak keveset öríztek meg, azok ui. számukra nem voltak többek, mint szinte esetleges lefordítói értelemmel rendelkezö, nem evilági és idötlenül létezö tartalmaknak a valóság nyelvére. Újabb korok a személyes adalékokat is gyüjtik: míg egyfelöl a mü számunkra emberi dokumentumot is képvisel, másfelöl nemcsak a mü rendelkezik ilyes dokumentumok jelentöségével. (De még mindig megjelennek a régi tradíciót követve költöi életmüvek kiadásai, melyek jelentéktelen müveket is újra kinyomnak, ugyanakkor nem tesznek hozzáférhetövé leveleket, beszélgetéseket és önéletrajzi beszámolókat.)

            A 19. század az életrajzok tényeit kutatta, melyek az ö számára reálisabbaknak tüntek, mint a légnemü mü, amibe a müvész azokat késöbb "lefordítja". A müvet e tényekböl "magyarázta meg". Naturalisztikus felfogásának megfelelöen azonban csak a tényszerüséget látta bennük s nem sajátos értelmüket. Friedrich Gundolf számára épp a mü képviselte a realitást. Nem [kívülröl történö] megmagyarázásra van annak szüksége, hanem saját maga alapján kell értelmeznünk. Mindmáig az életrajzi adatokat csak mint az objektiválás építököveit tartják jelentösnek (más és talán fontosabb építökövek mellett). Az életrajzi adatok tehát itt is magánügyek maradnak, önmagukban véve jelentöség nélküliek, míg az alkotó a maga részéröl csak az objektiváció révén lép arra a síkra, ami történeti jelentöségünek számít.

            Ez a szétválasztás azonban eröszakolt. Az élet nem csupán jelentéktelen anyag, amiböl azután a müvésznél valami utat talál a mübe. Mint ahogy a nyelv és a hang, a kö és a festék szürök, melyeken keresztül a lélek nemcsak láthatóvá teszi magát, hanem egyáltalán artikulálttá válik és több lesz léleknél, ugyanúgy lehet (de nem kell), hogy az élet anyaga azt az ellenállást képviselje, melyen keresztülküszködve magunkat individualitásunkat egyáltalában kibontakoztatjuk. Ezért mások élete mint olyan is érdekelheti az embert, nemcsak a nagy alkotóké értékes és az alkotó életének sem kell pusztán köbányaként értékkel rendelkeznie. Az élet is lehet a lényeg kifejezödése. Miként az élet fényt vet a müre, úgy a mü is fényt vet az életre. Vannak müvészek, akiknek egész életét müvük teszi ki. Arisztotelész szerint egy tevékenység célját vagy az képezi, amit létrehoz, vagy a tevékenység maga. Ha azonban értelmét önmagában hordozza, akkor a tevékenykedö kívánsága arra is irányul, hogy azt magasabb szintre emelje és tökéletesebbé tegye. Létezik tökéletessége az életnek magának is. Mint ahogy az a kultúrtörténet során gyakran megesik, abból, ami funkcionális, itt is autonóm valami lesz.

            Talán éppen az az ember, aki nem alkot, lesz magában az életben termékenyebb. "Életed napjai a te szonetteid" (Oscar Wilde). A nem-alkotó ugyanis csak életével rendelkezik, ebböl kell mindent kihoznia, míg az alkotó, müvére irányuló terveitöl megigézve, inkább átsiklik en-élete felett, nem fordítja rá képességei legjavát és mint késöbb a szellemtörténész az értelmezés síkján teszi, ö életét már annak leélése során is csak az abból megalkotandó objektivált képzödmény szemszögéböl nézi. Kierkegaard szemére vetette az írónak, hogy az a maga való életét nem végsö komolysággal éli meg, hogy azt irreálissá teszi, mivel ahelyett, hogy belülröl életével foglalkoznék, gondolatban  mindig is már legközelebbi irományánál van. Másfelöl lehetséges az is, hogy épp a müvön végzett munkából visszaáramlik valami az életbe, mint például a festö esetében, aki bizonyos színárnyalatok rögzítése végett alaposabban odafigyel rájuk, tudatosítja magában öket. Az, hogy az élet a müben szert tesz egy vonatkozási pólusra, amellyel különben nem rendelkezik, az éppúgy megfoszthatja valamitöl, mint ahogy hozzá is füzhet valamit, amennyiben az életet egy új egész elemévé teszi.