wolfgang stegmüller

John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása


wolfgang stegmüller

Korunk hat német filozófusa

Horn András fordítása


nicolai hartmann

Szisztematikus önjellemzés

Horn András fordítása


karl jaspers

A tragikumról

Horn András fordítása


michael landmann

Egy pluralisztikus filozófia körvonalai

Horn András fordítása


michael landmann

A megismerés léthez-kötöttsége és a relativizmus

Horn András fordítása


michael landmann

A filozófiai antropológia alapjai

Horn András fordítása


michael landmann

Az ész fajai

Horn András fordítása


michael landmann

Elvalóságtalanító irodalom

Horn András fordítása


odo marquard

A történetek filozófiája és a történetek elbeszélésének jövője

Horn András fordítása


horn andrás

Vázlat egy empirikus tragikum-elmélethez


horn andrás

Az esztétikum mozzanatainak önállósulása a modern korban


horn andrás

Mitikus gondolkodás a Grimm-fivérek meséiben és néhány Ady- és József Attila-versben

Wolfgang Stegmüller: John L. Mackie a teizmus csodájáról

Horn András fordítása

Következő fejezet >> 2. Csodák, tanúságtétel és kinyilatkoztatás

1.  A probléma

            Nem egy mai analitikus filozófus meggyözödése, hogy Isten létének problémája a teizmus értelmezését követve racionálisan megvitatható és megoldható. A legnevezetesebb így gondolkodó filozófusok közé tartozik J. Mackie-n kívül mindenekelött R. Swinburne, aki a hipotézisek megerösítésének elméletéhez is értékes munkákkal járult hozzá, valamint A. Plantinga.

            A legjobb, mármint legvilágosabb és intuitíve legkielégítöbb rövid jellemzését a hagyományos teizmusnak - ami a három nagy monoteisztikus vallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám alapjául szolgál - Mackie meggyözödése szerint Swinburne szolgáltatta: az ö definíciójához kapcsolódik maga Mackie is. Eszerint a teizmustól létezöként tételezett Isten tisztán szellemi lény, azaz testtelen személy; mindenütt jelenvaló és szabadon cselekvö lény; a világmindenség megteremtöje és fenntartója; mindenható, azaz képes bárminek a megtételére, mindentudó, tökéletes jóság jellemzi és ö erkölcsi kötelmeink forrása; ezenfelül örökkévaló és változhatatlan, szükségszerüen létezö, szent és imádatra méltó.

            Az, hogy a logikai pozitivisták a kérdést, vajon létezik-e a valóságban egy ilyen lény, értelmetlennek és ezáltal filozófiailag megtárgyalhatatlannak nyilvánították, magyarázatát a verifikálhatóság elvének feltételezésében leli, mely szerint egy kijelentés értelme verifikálhatóságának módjában áll. Ténylegesen nem ismerhetö fel, hogyan lehetne verifikálni egy isten létét, aki az említett tulajdonságokkal rendelkezik. Ezt a verifikálhatósági elvet azonban már régesrég feladták. Elfogadása katasztrofális következményekkel járna minden empirikus tudományra nézve, csakúgy, mint az ember valamennyi jövöre irányuló tevékenységére vonatkozóan: szoros értelemben a történészek egyetlen kijelentése sem verifikálható; ugyanez áll a természettudósok minden természeti törvényeket tartalmazó kijelentésére; ezenfelül minden tervezésnek olyan feltételezésekre kell támaszkodnia, melyek a tervezés pillanatában nem verifikálhatók.

            Ahelyett, hogy az értelmesség, ill. az értelmetlenség kérdéses kritériuma alapján globális ítélethez akarnánk eljutni [pl. "Isten van" vagy "Isten nincs", H. A.], szemügyre kell vennünk Isten egyes fogalmi jegyeit és mindegyikük esetében külön-külön fontolóra kell vennünk, vajon e jegyek elözetes inuitív értelmezése a részünkröl elegendö-e ahhoz, hogy belekezdjünk annak a megvitatásába, miként áll valójában a helyzet egy oly lény léte körül, aki ezzel a tulajdonsággal rendelkezik. A teológusok bizonyos tételek érvényességének igényével lépnek fel; ezt az igényt kell megvizsgálnunk, függetlenül különbözö kritériumoktól, melyek már eleve e tételek értelmes vagy értelmetlen volta felöl döntenének.

            Mindenekelött magunk és más emberek tanúsága alapján tudjuk, hogy mi tesz ki egy személyt. Igaz, mindezeknek a személyeknek testük van, de egy test nélküli személyt legalábbis el tudunk képzelni. A mi kultúrkörünkben is vannak nagy számban olyanok, akik hisznek a test nélküli továbbélésben halálunk után. És ahhoz, hogy valamiben hihessünk, mindenekelött képeseknek kell lennünk arra, hogy erre a valamire gondoljunk. Vizuális érzékelésünkben tudunk több dolgot látni, melyek egyidejüleg vannak jelen. Ha ezt általánosítjuk, el tudunk képzelni egy olyan lényt, aki egyidejüleg mindenütt jelen van. Abban az állapotban, ami a miénk, csak testi folyamatok közvetítésével tudunk cselekedni. De el tudjuk képzelni, hogy bizonyos szándékok megvalósíthatók anélkül, hogy testi eszközökhöz kellene folyamodni. Az, hogy valami a semmiböl teremtödjék, elvben szintén nem okoz gondolati nehézséget, hiszen el tudjuk képzelni, hogy egy tárgy hirtelenül van, pedig közvetlenül azelött még nem létezett. A létezés fenntartásának fogalmát megalkothatjuk magunknak mindennapos kauzális képzeteinkre nyúlva vissza. Ha általánosítjuk és idealizáljuk a hatalomról, a tudásról és a jóságról alkotott mindennapos képzeteinket, megkísérelhetjük a mindenhatóság, a mindentudás és a mindennél nagyobb jóság fogalmának megalkotását. A szentség képzete, legalábbis kezdeményeiben, oda magyarázható, hogy benne olyasvalamit pillantunk meg, ami belsö észleletünk alapján adekvát tárgya a hódolat és az imádat érzésének. (Azt a Hume-ban és más filozófusokban feltoluló kérdést, vajon egy mindenható, mindentudó és mindenütt jelenvaló lény nem inkább a félelem és a szorongás forrása-e, ezeknek a bevezetö megfontolásoknak a során figyelmen kívül hagyjuk.)

            Valóban problematikusként csak a szükségszerüen létezö lény fogalma marad fenn. Hogy e fogalom kifejthetö-e és ha igen, hogyan, azt az arra alkalmas helyen megfontolás tárgyává kell tennünk.

            Ezek a rövid elözetes vizsgálódások a következö stratégiát teszik tanácsossá: a teisztikus Isten jellemzésére felhasznált ismérvek legtöbbjénél már eleve meglévö értelmezéseink elegendök ahhoz, hogy megvitassuk azt a kérdést, mely egy ezen ismérvekkel rendelkezö entitás létére irányul. És ott, ahol ilyen értelmezést nem tételezhetünk fel, mint a szükségszerüség fogalmára vonatkozóan, a megfelelö fogalmi kifejtés feladatát bele kell vonnunk a problémába magába.

            Mackie igen nyomatékosan szembefordul egy felfogással, melyet ma pl. protestáns teológusok is képviselnek, miszerint régimódi és elavult dolog még mindig hagyományos vallási tanokkal foglalkozni. Ez a felfogás alapját tekintve arra hajlik, hogy a tartalmi jellegü hitigazságokra vonatkozó, szavakba foglalt vallomástétel jelentöségét lebecsülje s a vallást lényegileg ‚az Istenhez és Jézus Krisztushoz füzödö személyes viszonyra‘ redukálja. Hogy az effajta állításoknak igazából nincs értelmük, hacsak nem támaszkodnak objektíve helyesnek tartott kijelentésekre, az világossá tehetö az intencionális aktusok és a tölük megcélzott tárgyak fogalmának segítségével. "Minden tudat valaminek a tudata", mondotta Brentano, kiegészítve ezt egy fontos megszorítással: "De az, aminek a tudata, nem kell, hogy létezzék", mint ahogy azt az egyszarvúak és kentaurok példája igazolja. Ha mármost Isten nem objektív realitás lenne, hanem csak intencionális tárgy, mely kizárólag a benne hívök tudatában léteznék, akkor már az is félrevezetö lenne, ha itt viszonyról beszélnénk, egy viszony ui. feltételezi legalább két egymáshoz viszonyuló dolog létét. (Én, mint egyszarvúakra gondoló lény, nem állok semminö ‚viszonyban‘ az egyszarvúakkal, hanem engem csak az "egyszarvúakra gondoló" egyjegyü praedicatumával jelzett tulajdonság jellemez.) Még félrevezetöbb az, ha ezt az állítólagos viszonyt specifikálják, úgyhogy "bizakodásról," "bizalomról", "odaadásról" stb. lehetne beszélni. Saját fantáziánk termékére nem lehet, komolyan véve a dolgot, bizakodással tekinteni, nem viseltethetünk vele szemben odaadással és nem bízhatunk benne. Mackie így joggal mutat rá arra, hogy éppen hívö emberek nem térhetnek ki az elöl a kérdés elöl, hogy pontosan miben hisznek (amit ténylegesen nem is tesznek soha, ha máshitüekkel állnak szemben). Persze lehet valaki azon a nézeten, hogy a ránkmaradt hitvallások tartalmilag nincsenek kielégítöen jellemezve. Az illetö elött álló feladat ez esetben az, hogy e tartalmi vonatkozásokat új és jobb formában fejtse ki. Úgy azonban nem tudja megkerülni a problémát, hogy hittételek nélkül kísérel meg kijönni. Tömören fogalmazva: ha a vallásos viszonylat alapvetö vontkozási pontja már nem a tradicionális értelemben vett Isten, akkor a szokásos vallásos nyelv további alkalmazása kizárólag félreértések láncolatát eredményezi s a hívö arra kényszerül, hogy zavarosan ide-oda ingadozzék a töle ténylegesen képviselt nézetek és a hagyományos felfogások között.

            Mivel másfelöl a teizmus alapvetö tézisei közvetlenül nem verifikálhatók, mindazoknak a gondolatmeneteknek, melyek azok igaz vagy téves voltának kérdésével foglalkoznak, legalábbis részben érveket kell tartalmazniok. Ezen érveknek korántsem kell tisztán deduktív jellegüeknek lenni: azokat a kísérleteket is komolyan kell vennünk, melyeknek értelmében Isten létének feltételezése hipotézisnek tekintendö; erröl azután kimutatják, hogy bizonyos rejtélyes tények és jelenségek számára  ez szolgál a legjobb magyarázattal. Így pl. ismételten elhangzott az az állítás, mely szerint egyedül az ‚Isten-hipotézis‘ ad kielégítö választ arra a kérdésre, hogy egyáltalában miért létezik a világ, miért alkot az egy éppen ezektöl a speciális törvényektöl meghatározott univerzumot és hogyan keletkezhetett e világban olyasvalami, mint az élet.

            Igaz ugyan, hogy sokan - ha kifejezetten nekik szegezik a kérdést - azt a felfogást képviselik, hogy e tekintetben az ember minden fajta érv nélkül is boldogulhat. Ennek során a hagyományra támaszkodnak, múltbéli és élö tekintélyekre, kinyilatkoztatásokra vagy bensö megvilágosodásokra. De mihelyt ténylegesen szembenéznek az alapvetö vallásos élményekkel, a körben forgó bizonyítás hibájába esnek, ha nem tesznek egyebet, csak ezekre az egyéb információs forrásokra hivatkoznak. Itt ugyanis épp a hagyományos vélemények, kinyilatkoztatások helyessége s a tekintélyek érvényességi igénye válik vita tárgyává. Ezért már J. Locke hangsúlyozta, hogy a kinyilatkoztatás tényét ész-érvekkel kell biztosítani, és Mackie ebben  teljesen igazat ad neki.

            Ezért két dolgot külön kell megvizsgálnunk. Az elsö az a letagadhatatlan tény, hogy a teizmus továbbra is terjedöben  van. Mellette szól ez vagy ellene? A válasz attól függ, hogy az ilyen és másmilyen vallásos meggyözödések felléptére természetes magyarázatokat lehet-e találni és hogy e magyarázatokat hogyan értékeli az ember. Különbözö jelentös gondolkodók, így Hume, Feuerbach, Marx und Freud, ténylegesen megkíséreltek nem-vallásos jellegü kauzális magyarázatokat adni, melyek mindegyike magában véve ugyan egyoldalú és töredékes, melyeket azonban használható, bár vázlatos magyarázattá lehetne összeilleszteni. Ezért kezdettöl fogva nyitva kell hagynunk annak a lehetöségét, hogy itt a morálfilozófiával analóg helyezettel van dolgunk. Mint ahogy ott az objektív erkölcsi normákba vetett hit e meggyözödés téves volta ellenére az objektiválás folyamatával megmagyarázható, ugyanúgy a szóban forgó esetben is elvben adekvát magyarázattal szolgálhatna a monoteisztikus Istenbe vetett hit téves voltának erre alkalmas elmélete.

            A második dolog, amit külön kell szemügyre vennünk, a javasolt érvek kumulatív hatása. Pusztán logikai szempontból ugyanis nagyon is fennálhat az az eset, hogy különbözö, magukban megvizsgált érvek egy bizonyos következtetésre jogalapot látszanak ugyan adni, de ugyanezek az érvek, ha összegezzük öket, ellentétes következtetést tesznek valószínüvé. Az Isten léte mellett felhozott érvek izolált megvitatását ezért ki kell egészítenünk a megokolások kumulatív megtárgyalásával.

            Hogy áll vajon a helyzet Nietzschének ‚Isten halálára‘ vonatkozó kérdését illetöen? Sok filozófussal és teológussal ellentében, akik ebben a vallásfilozófia alapkérdését látják, Mackie nem tulajdonít e kérdésnek különösebb jelentöséget. Mivel a kérdés nem szó szerint, hanem csak metaforikusan értendö, alkalmasint csak a teisztikus hittételekröl való meggyözödés kihalására vonatkozhat. Az Isten halálát illetö kijelentés ez esetben az emberekröl tartalmaz leiró megállapítást, méghozzá erös futurológiai összetevövel. De még ha ez a gondolat igaznak bizonyulna is, a vita voltaképpeni tárgyát korántsem érinti.Az Isten-probléma iránt érdeklödö filozófus számára ui. az a döntö kérdés, hogy a teisztikus hittételek igazak-e vagy tévesek. És ennek a problémának a megoldása teljességgel független Nietzsche kérdésének megválaszolásától. A teizmusban akkor is lehetne hinni, ha a benne foglalt tételek tévesek lennének. És megfordítva: e tételek akkor is igazak lehetnének, ha az emberek már nem hinnének bennük.

            Befejezésül még egy megjegyzést Mackie könyvének, A teizmus csodájának címéhez. Teljesen szándékosan használta Mackie a villódzóan többértelmü "csoda" kifejezést. Egyfelöl úgy alkalmazzák sokan a "csoda" szót, hogy az magára a természetes világnak és a benne uralkodó törvényeknek létére mint szüntelen csodára utaljon, amely a teizmusban talál magyarázatra. Ezen túlmenöen léteznek a hagyományos teizmus szerint csodák abban az értelemben, hogy természetfölötti lények egyes esetekben szántszándékkal beleavatkoznak a világ menetébe, mint pl. Krisztus emberré válásával. Mackie továbbá könyvének címével tudatosan David Hume irónikus megjegyzésére kíván emlékeztetni (A Vizsgálódás az emberi értelemröl c. könyve 10. szakaszának végéröl), mely szerint értelmes ember nem hihet a keresztény vallásban anélkül, hogy e hitében ne látnánk csodát. És végül Mackie arra szeretne rámutatni, hogy a teizmus oly sok értelmes ember felett gyakorolt tartós szellemi hatalma annyira meglepö, hogy már-már csodaszámba megy a szó eredeti, köznapi értelmében. E köznapi értelemben véve ugyanis csodán nem értünk egyebet, mint egy meglepö vagy vagy nagy csodálatot keltö dolgot.