2. Csodák, tanúságtétel és kinyilatkoztatás

            Tévedés lenne azt hinni, hogy a szokásos érvek között, melyeket a teisztikus Isten léte mellett felhozni szoktak, a logikus és empirikus érvek vagy a kettö kombinációi lennének túlsúlyban. A minden népnél leggyakrabban elöforduló érv a kinyilatkoztatás érve; ezért beszélünk három kinyilatkoztatott vallásról, melyek valamennyien írásos vallások. Ajánlatos ennél a témánál D. Hume egyenesen klasszikus jellemzését választani kiindulópontul.

(I) Hume öt mellékérve

            A teisztikus vallásokban megtalálható a természetes világ egy (meglehetösen homályosan körvonalazott) fogalma. Megértéséhez alkalmasint elegendö, ha tisztában vagyunk "a történések természetes lefolyásának" fogalmával. A teizmusban továbbá nagy szerepet játszik annak a kimutatása, hogy létezik egy természetfölötti világ. Nem másként egyébként, mint a legtöbb egyéb vallásban is, a teizmus állításai közé tartozik az, hogy elöfordulnak természetfölötti események, azaz csodák. Ezeket az eseményeket az jellemzi, hogy noha a természetes világon belül történnek, de természetes módon nem magyarázhatók. A magyarázatnak ilyenkor annak kell lennie, hogy itt a természet menetébe való isteni beavatkozásról van szó. A kereszténységben is így van ez. (Gondoljunk például a Jézus életében történt csodákra: a szeplötelen fogantatáson alapuló születésére; víznek borrá változtatására; vízen járására; orvosilag nem magyarázható gyógyításaira; Lázár feltámasztására; saját feltámadására halála után.)

            A csodákról szóló beszámolókat két szempontból lehet szemügyre venni. Egyfelöl céljuk, hogy tekintélyt biztosítsanak azoknak, akik a csodákat müvelik vagy akikkel a csodák történnek. Másfelöl bizonyítékokként beszélik el öket a tradicionális teizmus érvényére vonatkozóan. A bizonyítások felépítése ennek során a következö: az alapvetö premissza állítása az, hogy itt és itt bizonyos természetfölötti események történtek. És a konklúzió így hangzik: létezik egy perszonális Isten a tradicionális teizmus értelmében, aki idöröl idöre beleavatkozik a dolgok normális menetébe és aki a premisszában felsorolt eseményeknek is okozója.

            Hume Vizsgálódás az emberi értelemröl c. müvének 10. szakaszát a "csoda" témájának szenteli és ott igen merészen azzal az igénnyel lép fel, hogy felfedezett egy érvet, mely megcáfolja a feltevést, miszerint a csodákról szóló beszámolókat [isteni beavatkozással] meg lehetne okolni. Hume a következöket mondja: "Hízelgek magamnak azzal, hogy felfedeztem egy … érvet, mely ha megállja a helyét, az okos és tudós emberek számára maradandó akadályát fogja képezni mindennemü babonás elvakultság behatolásának és ílymódon hasznosnak fog bizonyulni, míg csak a világ világ; felteszem ugyanis, hogy minden nemzeti történelemben, az üdvösség és a világ minden történetében mindaddig találhatók lesznek csodákról és hihetetlen dolgokról szóló beszámolók". Mint ahogy e megfogalmazásból kiviláglik, Hume nem számol azzal, hogy a természetfölötti jelenségekbe vetett hit valaha is kihalna. Csak "az okos és tudós emberektöl" várható el, hogy a racionális kritikának kellö fontosságot tulajdonítsanak.

            Ténylegesen Hume különbséget tesz az itt beharangozott föérv és különbözö mellékokok között arra, hogy a csodákról szóló beszámolókat kétségbe vonjuk. Az általa választott sorrendet itt megfordítjuk s elsöként a mellékokokat soroljuk fel:

            (i) Hume azt állítja: igazi hitellel rendelkezö csodák nincsenek. Nem található ui. egy sem, "mely mellett elég nagy számban tanúskodnának olyan emberek, akik rendelkeznek ama vitathatatlan józan ésszel, neveléssel és müveltséggel, mely szükséges ahhoz, hogy az öncsalástól megvédjék magukat; azon kétségbevonhatatlan becsületességgel, mely távoltartja tölük mások becsapásának legcsekélyebb gyanúját, oly szavahihetöséggel és akkora tekintéllyel mások szemében, hogy sokat vesztenének, ha hazugságon érnék öket; akiknek a tanúsága egyúttal oly dolgokra irányul, melyek annyira nyilvánosan és a világ egy annyira ismert pontján estek meg, hogy felfedezésük mások részéröl is elkerülhetetlen lett volna". Hume itt igen  magas mércét állít fel. De az ilyen mérce kétségtelenül jogos épp ezen a területen, ahol öncsalás, tévedés és becsapás oly könnyen elöfordulhat és ahol az igaz állítás igénye ennyire kategórikus.

            (ii) Másodjára Hume egy pszichológiai tényezöt említ: az ember azzal a különös hajlammal  van megáldva, hogy azt, ami végletesen furcsa és csodálatba ejtö, épphogy nem nagyobb bizalmatlansággal szemléli, hanem annál készségesebben ad hitelt neki. Hume ezt így fejezi ki: "A meglepetés és a csodálkozás affektusa, mely a csodák alapján jön létre és kellemes érzelmi izgalmat jelent, szemlátomást arra hajlamosít, hogy éppenséggel higgyünk azokban az eseményekben, melyekböl származik."

            Aki századunkból [a 20. századból] kíván példákat, emlékezzék csak vissza a repülö csészealjakról szóló beszámolókra.

            (iii) Csodákról szóló beszámolókat föként tudatlan és barbár népeknél találunk, a hitet bennük viszont kétségkívül civilizáltaknál is. Azokról azonban, amik vallásos csodákról szólnak, kiderül, hogy öket "tudatlan és barbár elödöktöl vették át." Hume itt egy egyként egyszerü és paradox szituációt tár elénk: mielött még a népekben kialakulhatott volna egyfajta kritikus beállítódottság és a racionális felülvizsgálás hagyománya, ezek a beszámolók már szert tettek volt a hiteles nézetek megrendíthetetlen tekintélyére. Ha már akkor az emberek rendelkezésére álltak volna a racionális ellenörzés mai eszközei, ezeknek a beszámolóknak legkisebb esélyük sem lett volna arra, hogy higgyenek bennük. (Ma kevesebb is a csoda, legalábbis már nem terjednek el oly széles körben.)

            (iv) A különbözö vallások ellentmondanak egymásnak. Az általuk támasztott igények ezért kölcsönösen lerombolták egymást. Egy csodáról szóló beszámoló igazsága, mely Jézus Krisztus és tanítványainak vallási tekintélyét van hivatva biztosítani, maga után vonná minden csodatétel hírének hamisságát, melynek viszont Mohamed és az ö tanítványainak tekintélyét kellene alátámasztania. Hume ehhez azt az irónikus megjegyzést füzi, hogy ez hasonló olyan törvényszéki tárgyaláshoz, melyben számos tanú lép fel és ezek mindegyike az összes többit hazugnak nevezi.

            (v) Az, ha egy csodahírt arra használnak fel, hogy egy új vallást vezessenek be vagy egy már meglévöt még biztosabb alapokra helyezzenek, ez már magában véve ok a szkepszisre: sok embernek erös szükséglete a vallásos hit, és a tapasztalat azt mutatja, hogy emiatt különösen könnyen megtéveszthetök. Hozzá lehetne még tenni, hogy sok vallás tanításának része az, hogy a hiszékenység erény, míg a kétely és a kritikus távolság bünnek számít.

            Hume itt voltaképpen egy tömegpszichológiai folyamatot vázol: a hitbéli meggyözödések önfelerösítését: elöször gyenge meggyözödés jön létre e téren; az említett oknál fogva [a hitre irányuló szükséglet következtében, H. A.] ez a kezdetben gyenge hit [a hiszékenység segélyével] tendenciálisan felerösíti önmagát és végül megrendíthetetlen meggyözödésbe megy át.

(II) Hume föérve

            Hume itt egy olyan elvet használ fel, melyet a tetszés szerinti tárgyakra vonatkozó tanúvallomások logikai és ismeretelméleti elemzése alapján nyer. A kiindulópontot egy nyelvfilozófiai megfontolás képezi: amennyiben a nyelvet beszámolásra használják, akkor hajlunk arra, hogy hitelt adjunk annak, aki beszámol. Tesszük ezt azért, mert egyszerüen a hiteles beszámoló a normális eset. Lélektani hátterét ennek az a meggyözödésünk képezi, hogy a kérdéses személy nem számolna be az adott dologról, ha az egyáltalában nem így lenne. Beszámolója (feltéve természetesen, hogy helyesen értettük azt, amit mondott) ténylegesen csak két esetben lehet téves: ha az illetö téved vagy ha tudatosan be akar minket csapni. A törvény elött csak ezt a két lehetöséget veszik figyelembe. A bíró felteszi magának a kérdést: Valószínü, hogy a tanú tévedett? Valószínü, hogy hazudik? Ha mindkettö valószínütlen, akkor az is valószínütlen, hogy olyasvalamiröl számol be, ami egyáltalában nem történt meg.

            Az, hogy egy törvényszéki tárgyalásnál, legalábbis legtöbb esetben, lehet egy ilyenfajta megfontolásra szorítkozni, azon alapszik, hogy ott általában csak "normális eseményeket" tárgyalnak, tehát olyasmit, ami újra meg újra megtörténik. Csodák esetében azonban hozzájön ehhez egy egészen új, törvény elött elhanyagolható aspektus: latolgatnunk kell a bensö valószínüségét, ill. valószínütlenségét annak, amiröl a beszámoló szól. Az ennek során tölünk felhasznált elv így hangzik: minél kisebb a bensö valósínüsége annak, amiröl beszámolnak, annál megbízhatóbbnak kell a tanúságnak lenni, hogy higgyünk is benne.

            Azon esetben tehát, ha valószínütlen dologról számol be valaki, két valószínütlenséget kell egymással összevetnünk. Pontosabban, felelnünk kell a következö kérdésre:

            " A következö két eset közül egészében véve melyik valószínütlenebb:

                        (a) az-e, hogy az adott személy beszámol erröl, anélkül, hogy ez így lenne, tehát hogy téved vagy hazudik?

            vagy pedig

                        (b) az, hogy beszámol erröl és ez így is van, hogy tehát az adott esemény minden bensö valószínütlensége ellenére mégis megtörtént?"

            Röviden: Ha magában véve valószínütlen dologról számol be valaki, fel kell tennünk a következö döntö kérdést: vajon még valószínütlenebb-e az, hogy a beszámoló alanya téved vagy hazudik?

            Ehhez meg hozzájön Hume két további gondolata. A valószínütlenség fokát a dolgok normális menetén kell lemérnünk, azaz az általunk eddig megismert természeti törvényeken. A csodák olyan események, melyek a szó szoros értelmében konfliktusban vannak a természeti törvényekkel. (Nekünk itt nem kell belebocsájtkoznunk, úgy mint Hume-nak ezen a ponton, az ö indukcióval kapcsolatos gondolataiba. Teljesen elégséges az a feltevés, hogy egy természeti törvényt csak akkor fogadunk el, ha rá nézve empirikus bizonyítási alappal rendelkezünk, hogy itt a mi szóhasználatunkkal éljünk.) Ez nem kevesebbet jelent, mint a következöt: egy csodának ahhoz, hogy csodaszámba menjen, oly valószínütlennek kell lennie, amennyire bármi egyáltalán az lehet, feltéve, hogy logikailag e valószínütlenség még egyáltalában lehetséges. Más szóval: semmi sem lehet valószínütlenebb, mint egy csoda.

            Az ezzel versengö valószínütlenség tehát, hogy ti. a beszámoló alanyát becsapták vagy hogy az tévedett, legfeljebb éppoly nagy lehet, mint a csoda valószínütlensége. Ténylegesen azonban e valószínütlenség még éppoly nagy sem lehet, mint a csodáé, hiszen az, hogy valakit becsaptak vagy hogy az tévedés áldozata, nem mond ellent semminö természeti törvénynek! Épp ezt mutatják a felsorolt mellékérvek. De még ha a két valószínütlenség egyformán nagy lenne is, ezek kölcsönösen érvénytelenítenék egymást. És egyik esetben sem lenne racionális latolgatás esetén pozitív okunk arra, hogy higgyünk a csodáról szóló beszámolóban.

            Aki Hume érvelésével vitába akar szállni, annak figyelembe kell vennie, hogy az ismeretelméleti jelleggel bír: Hume nem támaszt igényt annak a bebizonyítására, hogy csodák nem történhetnek, hanem csak arra, hogy sohasem lehet eléggé jó okunk annak a feltételezésére, hogy  megtörténtek. Ettöl élesen elválasztandó lenne egy érvelés, melynek értelmében csodák sohasem történhetnek. Lehetséges lenne-e vajon felhozni egy ilyen erösebb érvet? Ahhoz, hogy ezt a kérdést tisztázzuk, alaposabban szembe kell néznünk a "csoda" fogalmának definitórikus problémájával.

            A csoda fogalma nem tudna hagyományos funkciójának megfelelni, annak ti., hogy biztosítsa bizonyos vallásos állítások igazságigényét, ha aláesnék mindaz, ami szokatlannak tünik. A definiciónak azt az alkotórészét tehát, mely szerint természeti törvények megsértéséröl van szó, meg kell öriznünk. Ehhez viszont a természeti törvény fogalmát kell megfelelö módon értelmeznünk. Természeti törvények azt a módot írják le, ahogy a világ dolgai viselkednek (ezekbe beleértve az embereket is), ha magukra vannak hagyva, azaz ha külsö behatás nem éri öket. Ezt "a világtörténés természetes rendjének leírása" névvel is illethetjük. Csodával van dolgunk, ha olyasvalami történik, ami e természetes rendtöl eltér.

            Mackie véleménye szerint a természetes történésbe való beavatkozás gondolata sem homályos: a természetes világon belül lehetségesek ún. zárt rendszerek, melyeken belül mindaz, ami bennük történik, egyedül olyan tényezökböl indul ki, amik e rendszereknek szerves részét képezik és hatásukat a bennük érvényes törvényeknek megfelelöen fejtik ki. Kívülröl származó behatások ez esetben létrehozhatnak olyan változásokat, amilyeneket a rendszer önmagától nem hozott volna létre. Tekintsük mármost az egész természetes világot egy ilyen idölegesen lezárt rendszernek. Ha most valami behatással van erre a természetes világra mint egészre, akkor természetfölötti beavatkozással van dolgunk.

            Mackie azonban utal egy további ismérvre, mely hozzátartozik a csoda teljes fogalmához és melyet különösen problematikusnak érezhetünk: a csodás esemény számára az is konstitutív, hogy tudatosan akarják; egy istenség vagy egy másfajta természetfölötti lény szándékainak megvalósulásáról kell, hogy szó legyen. A kauzalitásnak nincs olyan hagyományos elmélete, mely ilyesmit alá tudna támasztani; ez azt tételezi ui. fel, hogy valamilyen létezö képes a maga szándékait közvetlenül, fizikai segédeszközök nélkül megvalósítani.

Megjegyzés: Aki a csoda fogalmának ezen aspektusa vagy más aspektusai alapján egyáltalában nem hajlandó élni ezzel a fogalommal vagy az ún. csodákban nem lát egyebet, mint ismert törvények falszifikációját, az a jelen összefüggésben nagyon is képviselheti ezt az álláspontot. Hiszen ez az aspektus a teizmus felfogásán nem javít, hanem csak ront. Hume érvelése során legalábbis megengedi, hogy csodák lehetségesek, és csak a csodákról szóló beszámolók szavahihetöségével száll vitába. Ha valaki csodákban egyáltalában nem hisz - akár azért, mert ezt a fogalmat zavarosnak vagy mert a csodák megtörténtét eleve lehetetlennek tartja -, akkor egyáltalán nem kell foglalkoznia a teizmus mellett szóló ama érvekkel, melyek csodákról szóló beszámolókra támaszkodnak.

            Mackie szerint Hume megfontolásaihoz hozzáfüzendö még néhány azokat kiegészítö és megszorító megállapítás. Elvben kiindulhatunk abból, hogy Hume általános elve egy tanúságtétel értékelését illetöen lényegét tekintve helyes: két valószínütlenséget kell egymással szembeállítanunk, jelesen a tanúsitott esemény valószínütlenségét és annak a valószínütlenségét, hogy a tanú téved vagy hogy hazudik. Itt alkalmazásra kerül egy általánosabb elvböl levont következtetés: több kínálkozó hipotézis közül azt kell választanunk, amelyik a legjobb és legátfogóbb magyarázattal szolgál valamennyi empirikus bizonyítási alap(adat) számára.

            És most halljuk a beígért kiegészítö megjegyzéseket:

            (1) Itt az ismeretelméleti valószínüség, ill. valószínütlenség fogalmával operálunk. Ezt mindig viszonyítanunk kell az információk adott szintjéhez. Hume érvelése ennek ellenére hibátlan marad. Azt mondja ki ugyanis, hogy még ha a tanúk szavahihetösége természeti törvény lenne is, akkor sem lenne ésszerü dolog csodákban hinni.

            (2) Mackie rámutat arra, hogy különbséget kell tennünk két dolog között.  Az egyik annak a megítélése, hogy a mindenkor kínálkozó hipotétikus törvények közül melyeket kell a rendelkezésünkre álló "bizonyítékanyag" alapján elfogadnunk; a másik e bizonyítékanyag súlyának méltatása. De itt, mondhatnók, csak egy tisztán ismeretelméleti problémával van dolgunk, és egy elemzésnek, mely a csodákról szóló beszámolók relevanciájával foglalkozik a teizmus igazolására nézve, nem feladata az, hogy ilyen részletkérdéseket pontról pontra megtárgyaljon.

            (3) Elsö pillantásra analóg megjegyzés tünik helyénvalónak Mackie egy további, Hume-on gyakorolt kritikájával kapcsolatban, közelebbröl a kritikájával annak, ahogy Hume leírja egy prognózis vagy egy prognosztikus céllal felhasznált természeti törvény bizonyítására szolgáló okokat. Itt is javára lehetne írni Hume-nak, hogy e kérdés pontos megtárgyalása az ismeretelmélet területéhez tartozik s ezért a jelen összefüggésben mindenképpen tárgyalható lerövidített és nem egészen pontos formában. A dolog azonban nem ilyen egyszerü, mivel annak is, aki kiáll egy csoda mellett, szüksége van a jól megalapozott természeti törvény fogalmára azon állításához, hogy egy állítólagos esemény csoda volt, azaz egy természetfölötti beavatkozás megszegett bizonyos természeti törvényeket. (Mackie ezt így fogalmazza meg: Aki meg akar védeni egy csodát, az nem szorítkozhat arra, hogy kételkedjék ama természeti törvényre vonatkozó tudásunk megalapozottságában, melyet az állítólagos csoda megszegni látszik, hanem neki magának ki kell mutatnia, hogy egyáltalában természeti törvényröl van szó, különben a közölt esemény nem lenne csoda.)

            (4) Fontos empirikus bizonyító ok két (vagy több) egymástól független tanú beszámolója. Ezt az aspektust Hume nem tárgyalja, elméletét ezért ennek megfelelöen ki kell egészíteni. Két független tanú természetesen lényegesen több, mint két egyformán jó tanú. Hiszen azok a lehetséges magyarázatok, melyekkel élhetne az ember csak egy tanú esetében - tévedett, rosszul emlékszik vagy hazudik - most már oly könnyen nem lehetségesek, mivel az embernek meg kell birkóznia azzal a járulékos feladattal, hogy megmagyarázza, hogyan jöhetett létre megegyezés a két tanú beszámolója között, ha a közölt esemény egyáltalában nem történt meg. Itt arra az elvre hivatkozik az ember, hogy több téves beszámoló megegyezése valószínütlen. A csoda problémájára nézve ennek kettös jelentösége van: elöször is azt mutatja, hogy van a tanúságtételnek egy bizonyos faja, melynek a súlya nagyobb, mint azt Hume megfontolásai alapján hinnök; másodjára azt, hogy több beszámoló esetén igen alaposan megvizsgálandó, vajon ténylegesen függetlenek-e azok egymástól, hogy tehát nem került-e sor valamiféle nmegállapodásra köztük, hogy nem befolyásolták-e kölcsönösen egymást, stb. Vélhetöleg az utóbbi képezheti minden állítólag egymástól függetlenül létrejött csodahír igazából gyenge pontját.

            Összefoglalva: Annak, aki egy eseményröl azt állitja, hogy csoda, kettös bizonyítási terhet kell viselnie. Elöször is ki kell mutatnia, hogy az esemény megtörtént, s aztán azt, hogy ez az esemény ellentmond a természeti törvényeknek. A különleges nehézsége annak, hogy valaki e kettös bizonyítási teher követelményének meg tudjon felelni, abban áll, hogy mindaz, ami arra utal, hogy egy természeti törvény megsértésére került sor, ugyanezen oknál fogva rendkívül valószínütlenné teszi azt, hogy az esemény ténylegesen megtörtént. Ellenlábasa, aki kétségbe vonja, hogy csodával van dolgunk, ezért elvileg  két stratégiát alkalmazhat:

            (a) Megengedi ugyan, hogy az esemény ténylegesen megtörtént, de azt állítja, hogy az a természet törvényeivel összhangban van (mint pl. abban az esetben, ha valakit halottnak hittek, de csak tetszhalott volt).

            (b) Megengedi ugyan, hogy a közölt esemény a természeti törvények megsértését implikálta volna, de azt állítja, hogy épp ezen oknál fogva gyanítható, hogy egyáltalában nem történt meg.

            Valamit Hume alkalmasint nem vett figyelembe, mégpedig azt az esetet, ha az embernek egyáltalában nem kell más tanúságára hagyatkoznia, hanem maga volt tanúja egy csodának. Mackie szerint azonban ez nem jelent nagy különbséget. Legegyszerübben ez annak az alapján látható be, hogy az embernek ez esetben is elvileg az elsö imént említett stratégiát vagy tetszése szerint a második stratégia egy részét lehet alkalmaznia. Elsö esetben az esemény talán ténylegesen megtörtént, de összhangban van a természeti törvényekkel, mindössze arról van szó, hogy az illetö nem ismerte a pontos körülményeket vagy más törvényeket tételezett fel, mint amik hatékonyak voltak. A második esetben nem kell ugyan mások tanúságára hagyatkozni, de mégiscsak saját érzékeire, és azok csalókák lehetnek. Hogy személyes jelenlét esetén is meg lehet téveszteni az embert , azt mindenki tudja, akit már egyszer egy büvész félrevezetett.