3. Ontológiai bizonyítékok

(I) Anzelm bizonyítéka és Gaunilo kritikája

            Anzelm érvelése tisztán logikai jellegü. Ki akarja vele mutatni, hogy a hitetlenség a teisztikus Istent illetöen nem tartható fenn ellentmondás nélkül. Az érv a reductio ad absurdum logikai formájával rendelkezik. Fiktív ateista ellenfélként a 14. zsoltár balgatagja lép fel, aki "azt mondja az ö szívében: Nincs Isten." Anzelm egy Istent oly lényként definiál, akinél nagyobbra nem vagyunk képesek gondolni. (Hogy mellékes dolgok elleni kifogásoknak eleve elejét vegyük, Anzelm átváltását a határozatlan megjelölésröl a határozottra [egy Isten vs az Isten] itt nem követjük.) Indirekt bizonyításának az a célja, hogy kimutassa: van ilyen lény. Azok a további kérdések, hogy csak egyetlen ilyen lény létezik-e és hogy e lény azokkal az attribútumokkal is rendelkezik-e, melyeket hagyományosan Istennek tulajdonítanak, Anzelm számára alárendelt jelentöségüek. Nyilvánvalóan az a felfogása, hogy mihelyt az ö bizonyítása sikerrel járt, mindezeket a kérdéseket megokoltan igen-nel lehet megválaszolni.

            Anzelm eleve feltételezi, hogy a balgatag érti ezt a kifejezést: "egy lény, akinél nagyobbra nem vagyunk képesek gondolni". Ha ez így van, akkor ez a lény létezik legalábbis a  balgatag tudatában vagy gondolkodásában, mégpedig mint tudatának tárgya. A balgatag, így Anzelm, ezt meg fogja engedni, de azt fogja állítani, hogy egy ilyen lény csak a tudatában létezik (ill. az ö tudatában és talán  még más emberek tudatában is), mint ahogy egy kép, melyet egy festö kigondolt magának, de még meg nem festett, csak a festö tudatában létezik. Ez esetben azonban, így folytatja Anzelm a maga érvelését, egy ilyen lényröl lehet azt gondolni, hogy nem csak a tudatban, hanem a valóságban is létezik. De egy ilyen a valóságban is létezö lény nagyobb lenne, mint egy pusztán a tudatban létezö. A balgatag ellentmondásba keveredik, mihelyt feltételezzük róla, hogy a kiindulópontul szolgáló kifejezést megértette. Egyfelöl ugyanis azt állítja, hogy egy oly lényre gondol, akinél nagyobbra gondolni nem lehet; másfelöl ha azt mondja, hogy e lény csak a tudatban létezik, akkor el kell ismernie, hogy lehet e lénynél nagyobbra is gondolni, ti. egy ennek megfelelö lényre, aki a valóságban is létezik.

            Vegyünk elöre három problematikus pontot:

            (i) Anzelm a legnagyobbb természetességgel átcsúszik egy kifejezésröl egy másikra, ami állítólag azzal egyértelmü, ti. arról, hogy "a balgatag megérti ezt a kifejezést: ‚egy lény, akinél nagyobbra gondolni nem lehet‘", arra, hogy "létezik a balgatag tudatában tudata tárgyaként egy lény, akinél nagyobbra gondolni nem lehet". Ezzel azonban elkötelezi magát az "egy nyelvi kifejezést megérteni" vagy az "arra gondolni, amit ez a kifejezés jelent" fordulatok egy meghatározott értelmezése mellett. De hogy ne tereljük el a figyelmet a lényegröl, engedjük meg vagy azt, hogy ez az átcsúszás legitim, vagy azt, hogy megkerülhetö anélkül, hogy ezzel az anzelmi érvelés magván csorba esnék.

            (ii) Anzelm eleve feltételezi, hogy egy dolog léte hozzájárul a nagyságához. Engedjük ezt is meg.

            (iii) Nagyobb súlya van annak az ellenvetésnek, hogy Anzelm saját csapdájába esik, amennyiben ellentmondásba kerül önmagával: ö is azt mondja utóvégre, hogy a balgatag tudatában létezik egy lény, akinél nagyobbra gondolni nem lehet; egyúttal azonban azt állítja, hogy gondolhatunk valamire, ami ennél nagyobb.

            Anzelmnek ezt el kellene fogadnia és ezzel egyúttal szembeszállna az elsö ellenvetéssel, amennyiben azt, hogy a balgatag tudatában egy lény létezéséröl beszélünk, ö pusztán a következö mondat nyelvi variánsaként fogja fel: "A balgatag elképzel egy lényt (vagy: gondol egy lényre), akinél nagyobbra nem lehet gondolni". Ha elfogadja ezt a javaslatot, akkor érvét úgy fogalmazhatná át, hogy az ellentmondás teljesen a balgatag gondolkodásába (tudatába) helyezödjék át, mégpedig a következöképpen: "A balgatag elképzel egy oly lényt, akinél nagyobbra nem lehet gondolni, viszont pusztán tudati tárgyként képzeli el öt, csak tudata tartalmaként. Rá ugyanis mint pusztán tudati tárgyra gondolni annyit tesz, mint oly lényre gondolni, akinél nagyobbra igenis gondolhatunk, ti. egy oly lényre, aki reálisan is létezik."

            Ennek az átfogalmazásnak és az említett engedményeknek ellenére sem állja meg Anzelm érve a helyét. A (ii) alatti feltételezés értelmében, melyet érvényesként tüntettünk fel, a balgatag csak akkor alkotna ellentmondásos gondolatot, ha egy a valóságban nem létezö lényre gondolna, akinél nagyobbra gondolni nem lehet. De ebbe a csapdába a balgatagnak nem kell beleesnie. Nem kell egyébre gondolnia azon kívül, ami az Anzelmtöl használt kifejezés értelmében amúgyis bennfoglaltatik, más szóval nem kell e lény nemlétét belevennie annak fogalmába. Valójában függetlenül e fogalom tartalmától azt gondolja és azt mondja, hogy egy effajta fogalomnak nincs realizációja (nincsen rá példa). Ez a megelözöleg alkotott fogalomtól független ítélet semmiképp sem kötelezi öt arra, hogy a nemlétet belevegye a maga fogalmának tartalmi jegyei közé. Ez már nem más, mint az egész probléma megoldása a balgatag javára.

            Anzelm érvelésével szemben egy Gaunilo nevü szerzetes kísérletet tett arra, hogy megvédje a balgatag álláspontját. Ebben a kritikában sok a homályosság. De egy példa, melyet Gaunilo felhoz, nagyon is világos: ha Anzelm érvelése megállná a helyét, akkor Gaunilo szerint azt is bebizonyíthatnánk, hogy "létezik valahol a világtengerben egy pusztán elképzelt ‚lakatlan sziget‘, mely felmérheteten nagyszerüségével felülmúl minden más lakott országot" -  a tényleges létezés ui. az effajta mindent túlszárnyaló nagyszerüségnek lényegi eleme. Mackie szerint ez valóban megsemmisítö ellenvetés. Anzelm természetesen nem ismerhette el, hogy a lakatlan sziget létezése ílymódon bebizonyítható lenne. Gaunilo ellenvetésének mindazonáltal van egy gyenge pontja: csak arra mutat rá, hogy valami Anzelm érvelésében nem lehet helyes, viszont nem mutatja ki, miben rejlik ez a hiba.

            Anzelmnek volt egy ellenvetése ezzel az ellenvetéssel szemben. Azt mondotta: Elvégre lehetséges egy oly lényre gondolnunk, akiröl nem gondolható, hogy nem létezik. Ma ezt így fejeznénk ki: egy lényre, akinek a léte fogalmilag szükségszerü. És egy ilyen lény nagyobb, mint egy olyan másik, akiröl gondolható, hogy nem létezik. Következésképpen: egy lényre, melynél nagyobbra nem gondolhatunk, nem tudunk mint nemlétezöre gondolni, ellentétben a lakatlan szigettel, amire mint nemlétezöre nagyon is tudunk.

            Mackie szerint a korábbi kritika itt magasabb szinten megismételhetö. Kezdjük annak az elismerésével, hogy létezik a következö fogalom: "egy lény, akinél nagyobbra nem lehet gondolni és akire mint nemlétezöre nem lehet gondolni". Ismét feltehetö a kérdés, hogy ez a fogalom   megvalósult fogalom-e vagy van-e rá példa. Ha azt mondom, hogy nem megvalósult fogalom, nem mondok ellent önmagamnak. Másként fogalmazva: Ha azt mondom, hogy egy lény, aki ez alá a fogalom alá esik, nem létezik, akkor ez nem ugyanaz, mint ha azt a gondolatot, hogy "rá nem lehet mint nemlétezöre gondolni", belevonnám egyebek mellett e lény fogalmába. (Ha az utóbbit megtenném, akkor tényleg ellentmondás keletkeznék, ti. akkor azt állítanám, hogy egy lényre, akire mint nemlétezöre nem gondolhatunk, gondolhatunk mint nemlétezöre - és ez ellentmondás.) Anzelmmel szemben azonban csak ezt állítjuk: Nincs olyan lény akire (vagy amire) ne lehetne mint nemlétezöre gondolni.

(II) Descartes bizonyítéka és Kant ellenvetései

            Descartes gondolatmenete a következö lépésekböl áll. Szellememben egy mindennél tökéletesebb létezö képzetére bukkanok. Ezen keresztül legalább ugyanolyan világossággal és egyértelmüséggel, mint ahogy minden matematikai tételt megértek, megtudom, hogy egy ilyen lény ténylegesen és örökkévalóan létezik. A létezés ugyanis a tökéletesség egy formája s ezért egy olyan lény, amely (vagy aki) nem léteznék, kevésbé lenne tökéletes. Igaz ugyan, hogy minden más dolognál lét és lényeg (egzisztencia és esszencia) között különbséget tudunk tenni, más szóval azon kérdés, hogy egy lehetséges dolog milyen természettel rendelkezik, és azon kérdés között, vajon az ténylegesen létezik-e. De bebizonyosodik, "hogy Isten léte éppoly kevéssé elválasztható lényegétöl, mint a völgy képzete a hegyétöl".

            Mackie erröl lakonikusan a következöt mondja: Még az is, aki szeretne teista lenni, érezni fogja, hogy ez túl szép, semhogy igaz lehetne. Egyébként Descartes illusztrációja sem helytálló,  mivel egy hegy síkságból vagy a tengerböl is kiemelkedhet.

            Descartes érvelése a következö struktúrán látszik alapulni. Az "Isten"-fogalom per definitionem magában foglalja jelentése részeként azt, hogy ‚létezö‘. "Isten  nem  létezik" tehát ezt jelentené: "a létezö x  nem létezik". Mivel ez a mondat ellentmondásos, ezért az elsö mondat is az. Ennélfogva mindkettöt el kell vetnünk és azt a mondatot, hogy "Isten létezik", helyben kell hagynunk.

            Ha ez lenne minden, ami erröl az érvelésröl mondható, akkor itt téves következtetésröl lenne szó, ti. ílymódon könnyüszerrel bebizonyítható lenne bárminek a létezése, ami az embernek éppen eszébe jut. Például: egy Vénuszlakó olyan intelligens lény, mely a Vénusz bolygón lakik. Oka van az embernek arra, hogy ilyen lények létezésében kételkedjék. Ezért most bevezetjük a ‚re-Vénuszlakó‘ új fogalmát (a "reális Vénuszlakó" értelmében). Tegyük fel ennek megfelelöen, hogy ez az új fogalom magában foglalja a létezést, mint jelentése egy részét, míg a fennmaradó rész ugyanazt jelenti, mint az, amit "Vénuszlakón" értettünk. Az a mondat, hogy a "re-Vénuszlakó nem létezik", ellentmondásos lenne, úgyhogy arra kellene következtetnünk, hogy létezik legalább egy intelligens lény a Vénuszon.

            Descartes megkísérelhetné elhatárolni a maga érvelését ettöl a téves következtetéstöl, mégpedig alkalmasint a következö módon: "re-Vénuszlakó" mesterséges fogalom abban az értelemben, hogy tartalmi elemeit önkényesen állítottuk össze. Nem úgy az "Isten"-fogalom esetében: a végtelen tökéletesség minden formája egységet alkot, közülük egy sem érthetö a többi nélkül s lényegüket a többitöl függetlenül adekvátul megragadni nem lehet. Descartesnak tehát egy fontos feltételezést kell érveléséhez hozzáfüznie, jelesen azt kell állítania, hogy az, aki Isten e fogalmával rendelkezik, tudatában van egy objektív szükségszerüségnek, mely a tökéletesség minden lehetséges fajtáját, beleértve a létezést is, felbonthatatlan egységbe foglalja. De persze megkérdezhetnénk, honnan ez a bizonyosság, hiszen a tökéletesség e fajairól elismerten csak homályos képzeteink vannak.

            Kant e bizonyítás ellen ellenérveket hozott fel. Egészében véve, úgy tünik, négy ellenvetés járt a fejében:

            Az elsö ellenvetést a Tiszta ész kritikájának következö szövege (A 594f) tartalmazza: "Ha egy [alany és állítmány közti] azonosságot tételezö ítélet állítmányát érvényen kívül helyezem és alanyát érvényben tartom, akkor ellentmondás jön létre. … Ha azonban az alanyt az állítmánnyal együtt helyezem érvényen kívül, akkor nem jön létre ellentmondás; nincs ugyanis immár semmi, aminek ellent lehetne mondani. … Isten mindenható; ez szükségszerü ítélet. A mindenhatóságot nem lehet érvényen kívül helyezni, ha ti. egy istenséget, azaz egy végtelen lényt tételeztek, melynek a fogalmával azonos amannak [ti. a mindenhatóságnak, H. A.] a fogalma. Ha azonban azt mondjátok: Nincs Isten, akkor sem a mindenhatóság, sem bármely más praedicatum nincs adva, hiszen valamennyit az alannyal egyetemben érvényen kívül helyeztétek, és ebben a gondolatban nem található a legcsekélyebb ellentmondás sem".

            Persze feltehetö a kérdés, hogyan lehet Kant oly biztos abban, hogy egy negatív létezésre vonatkozó, egzisztenciális állítás, tehát egy "nem létezik egy x" alakkal rendelkezö ítélet nem lehet önmagának ellentmondó - és ezáltal egy "létezik egy x" alakú pozitív egzisztenciális állítás nem lehet analitikus. Ha Kant csak azt akarta mondani, hogy ellenfele be szeretné bizonyítani azt a tételt, miszerint "létezik egy abszolúte szükségszerü lény" és hogy ennek során nem feltételezhetö a Kanttól imént elvetett tétel [ti. az, hogy "Nincs Isten" ellentmondást tartalmaz, H. A.] körben forgó bizonyítás nélkül, akkor csak még egy bizonyítási terhet rakott volna ellenfele vállára, de nem mutatta volna ki, a szóban forgó szakasz címében foglalt bejelentésnek megfelelöen, egy ontológiai bizonyíték lehetetlenségét.

            A második ellenvetést az A 597-ben találjuk: "Már azzal az ellentmondás hibájába estetek, hogy egy dolog fogalmába, melyre csupán mint lehetségesre gondoltatok, már eleve belevittétek - bármily fedönév alatt is - létezésének a fogalmát". Az állítólagos ellentmondás itt abban állna, hogy Descartes ugyan azt állítja, ö szellemileg nyitott a "van Isten vagy nincsen?" kérdésre adandó választ illetöen, valójában azonban a "végtelenül tökéletes" kifejezés álarcában mégiscsak belopja a létezés fogalmát annak a leírásába, hogy "Isten" mit jelent. Mackie szerint ez a kritika nem fair. Descartes nem tesz úgy, mintha szellemileg nyitott lenne a választ illetöen, hanem teljes bizonyossággal azt állítja, hogy Isten fogalma önmagában garantálja létezését. Azzal azonban - így folytathatná Descartes a kritikára adott válaszát -, hogy ilymódon nem lehet nyitott, még korántsem tételezi fel már eleve azt, amit be akar bizonyítani. Descartes egyenesen azt állíthatná, hogy ellenlábasával szemben épp azt az érvet nevezi meg, amely kimutatja, hogy e kérdésben miért nem lehet nyitott.

            A harmadik ellenvetés, melyet az A 598-ban találunk és mely az analitikus és szintétikus ítéletek közti különbségre épül, radikális. Kant itt azt állítja, hogy minden értelmes embernek el kell ismernie, hogy nincsenek analitikus és igaz egzisztenciális kijelentések. Mivel ezt semmi módon nem okolja meg, így egyszerüen csak tagadja azt, amit ellenlábasa állít. Annak ugyanis ténylegesen az a felfogása, hogy igenis létezik legalább egy analitikus és igaz egzisztenciális kijelentés, mégpedig az, hogy létezik egy Isten.

            Manapság az ellenfél e kanti kritika elvetését úgy okolhatná meg, hogy az aritmetikára és az aritmetika frege-i értelmezésére hivatkoznék. Tehetné ezt két lépésben: 1. Léteznek analitikus és igaz egzisztenciális kijelentések az aritmetikában. Például a következö: van egy prímszám 10 és 20 között. 2. Frege azon a nézeten volt, hogy az aritmetikai igazságok valamennyien analitikusak. És Frege-t mégiscsak azokhoz kellene számítanunk, akikröl legalábbis úgy tünik, hogy az értelmes emberekhez tartoznak.

            Kant negyedik ellenvetése vélhetöleg a legbefolyásosabb volt és az is maradt. Az ontológiai bizonyíték bonyolult problematikája láttán Kant kénytelen volt az egzisztenciális kijelentések logikáját behatóbban megvizsgálni. Úgy tünik, Kant itt egy fontos felfedezést tett, nevezetesen azt, hogy a nyelvtan logikai azonosság látszatat kelti, ahol pedig semminö azonosság nincsen adva. Ezt a látszatot elösegíti, hogy a "lenni" segédigét kétféle módon használjuk, mégpedig mint a praedicatio eszközét [avagy kopulát, pl. "Apám orvos volt"] és mint a létezés kifejezésének eszközét. E látszatnak még az is kedvez, hogy a "létezik" ige nyelvtani szempontból állítmány, pl. olyan mondatokban, mint "ez a ház létezik a valóságban", "Isten létezik", "léteznek test nélküli szellemek" (teljesen analóg módon mint a "mindenható" vagy "sárga" szavak az "Isten mindenható", "Ez a ház sárga" mondatokban).

            De Kant félúton megállt. Hangsúlyozza, hogy a "létezik" nem praedicatum. Akkor viszont micsoda? Csak Frege óta ismerjük az erre adandó pontos választ: a "létezik" szóval a köznyelvben az egzisztenciális kvantort fejezzük ki s a "létezik" igét arra használjuk, hogy egy változót meghatározott módon megkössünk. "Test nélküli szellemek léteznek" eszerint ugyanazt fejezi ki, mint Vx (Tx ∨SZx), és ezért a köznyelvben helyesebben fogalmazunk, ha azt mondjuk: "vannak test nélküli szellemek". Helyes mondat csak akkor jön létre, ha egy praedicatum elé az egzisztenciális kvantort állítjuk.

            Ha az egzisztenciális kvantor elemzését vesszük alapul, akkor az Descartes ontológiai bizonyítékának megadja a kegyelemdöfést. Ha a létezés az, amit az egzisztenciális kvantor kifejezésre juttat, akkor a létezés nem lehet sem tulajdonság, sem attribútum és a tökéletesség egy faja sem, mellyel egy dolog rendelkezhet vagy nem. Descartes-nak ennek a fényében már nem lett volna lehetösége arra, hogy megtámadja a re-Vénuszlakó ellenpéldáját. Támadási kísérlete utóvégre így hangzott: a gondolkodás öt arra tanítja, hogy létezik egy objektív szükségszerüség, mely a tökéletesség minden faját, beleértve a létezést is, Isten lényegében egymással összeköti (ellentétben a re-Vénuszlakó fogalmával, mely csak tulajdonságok mestersérges összekapcsolását jelenti). Ha az egzisztenciális kvantor elemzését vesszük alapul, akkor ebböl az következik, hogy a létezés egészen más kategóriához tartozik, mint a tulajdonságok és attribútumok, s hogy ezért a kérdés, vajon a létezés meghatározott tulajdonságokkal és a tökéletesség fajtáival szükségszerüen vagy csak mesterségesen kapcsolódik-e össze, értelmetlen. Ismént másként fogalmazva: Descartes elismeri, hogy minden dolognál Istent kivéve lényeg és létezés megkülönböztetendö, azt állítja azonban, hogy Isten az egyetlen kivételt képezi e szabály alól. A létezés kvantoriális elemzése azt mutatja, hogy e szabály alól kivétel nem lehetséges.

            Descartes-nak ezután már csak egy kiútja lehetne, mégpedig az arra való hivatkozás, hogy a kvantumelemzés maga vitatott valami. Ennek az elemzésnek az ellenfelei azt állítják, hogy "ez a fa létezik", "én létezem", "Isten létezik" mégiscsak jól megformált és így megengedhetö kijelentéseket képviselnek, melyek kifejeznek valamit. [Itt tehát ellentétben a feljebb elhangzott helyességi követelménnyel, a "létezik"-en kívül nincs még egy praedicatum, mint pl. az "ez a ház sárga" esetében, ami újraírható mint "létezik itt egy ház, ami sárga", H. A.] Ehhez kapcsolódva lehetne azt állítani - és Descartes valószínüleg ezt tenné -, hogy mégiscsak elgondolható egy bizonyos fajta dolognak a léte, melynek a számára a létezés követelmény. Itt nem hagyható figyelmen kivül, hogy ezzel a feltételezéssel annak, aki ontológiai bizonyítékot akarna felhozni, nehéz bizonyítási terhet raknánk a vállára: ki kell ui. mutatnia, hogy ez miért van így. Mindenesetre tény, hogy Descartes ezt nem tette meg. De egy dolog csak azt mondani, hogy Descartes a megfelelö bizonyítékot nem szolgáltatta, és más dolog Kant módjára azt állítani, hogy az ontológiai bizonyítás lehetetlen. Az utóbbi számára nem elegendö a Descartes-on gyakorolt ad-hominem kritika.

            Kezdjük tehát a lehetö legnagyobb engedménnyel, ami Descartes-tal szemben tehetö. Ez két részböl áll. Elöször is tegyük fel, hogy van egy olyasfajta általános fogalom X, melyre nézve áll az, hogy az Xség (kifejezetten vagy hallgatólagosan) létezést követel meg. Másodjára tegyük fel - hogy már eleve megakadályozzunk egy "re-Vénuszlakó" típusú reductio ad absurdumot -, hogy van egyfajta objektíve szükségszerü egység, ahogy azt Descartes állítja, mely a létezést összekapcsolja az Xség többi tartalmi jegyével. Ez esetben ugyan nem állítható, hogy "az X nem létezik" mondat igaz, mert hiszen egyenesen kettös ellentmondást tartalmaz: egyfelöl ui. "az X" feltételezi, hogy pontosan egy X  létezik, másfelöl eleve feltételeztük, hogy mindaz, amit X-nek nevezünk, létezik. De ez nem zárja ki a következö kijelentés elfogadását: "Nem áll az, hogy létezik egy X" avagy rövidebben: "X nincsen".

            Itt kétségtelenül arra támaszkodunk, hogy rendelkezünk az egzisztenciális kvantorral, ill. köznyelvi megfelelöivel, a "van", "létezik", "nincsen" szavakkal. Továbbá még azt is megengedhetjük, hogy a "létezik" egyes dolgok igazi praedicatumaként is felfogható. Még akkor is, ha az Xség a létezést pontosan abban az értelemben implikálná, melyben azt Descartes eleve feltételezi, a kérdés még mindig nyitva maradna, hogy egyáltalában van-e egy X vagy sem; az az ítélet ui., hogy "X nincsen", még e mellett a feltevés mellett sem tartalmaz ellentmondást. Ezen alapszik tehát az ontológikus istenbizonyíték lehetetlensége.

            Lehetséges lenne ezt az iménti gondolatmenetet úgy felfogni, mint Kant elsö, prima facie homályos ellenvetésének tisztázását, melyet ö egyébként az A 601-ben még egyszer összefoglal, és e gondolatmenetet a következöképpen fogalmazni meg: Még akkor is, ha egy tárgyról alkotott fogalmunk a létezést magában foglalná (amit Kant elvileg nem enged meg), mi több, azt szükségszerüen foglalná magában (amit Descartes kíván), Kant kifejezésével élve "változatlanul ki kellene lépnünk e fogalomból ahhoz, hogy az adott tárgynak létezést tulajdonítsunk".

(III) Plantinga bizonyítéka

            Plantinga érvelése elsö pillantásra meglehetösen komplikált, mivel a modális logika fogalmaival, kiváltképpen a lehetséges világ fogalmával él. Ezért arra kell szorítkoznunk, hogy röviden vázoljuk gondolatmenetét s annak kritikus megtárgyalását Mackie-nél.

            Plantinga fogalma, a "maximális kiválóság" magában foglalja a mindentudást, a mindenhatóságot és az erkölcsi tökéletességet, tehát a tökéletesség valamennyi faját, melyet Descartes döntö jegynek tartott Isten lényegében. A "felülmúlhatatlan nagyság" kifejezés ezzel szemben szinonímája "a maximális kiválóságnak minden lehetséges világban". Az érvelés mármost így hangzik: Létezik egy lehetséges világ, melyben a felülmúlhatatlan nagyságra példa található. Feltételezés szerint ezért legalábbis egyben megvalósulásra talál. Következésképp megvalósult minden lehetséges világban, beleértve a ténylegesen létezöt is.

            A döntö lépés azon az elven nyugszik, mely szerint az, ami szükségszerü vagy lehetetlen, nem variálódik egyik világtól a másikig. Plantinga a maga megfontolásai számára itt azt a rendszert veszi alapul, amit a szakirodalomban S₅-nek neveznek. Engedjük meg már eleve, hogy ennél a rendszernél a logikai lehetöség és szükségszerüség megértésére leginkább alkalmas rendszerröl van szó. Más rendszerekkel szemben ezt az tünteti ki, hogy kijelentésekben egymás után következö modalitásokat enged meg, melyek azonban mindig egybeesnek egyetlen modalitással, mégpedig az adott sor utolsó tagjával. Ha L "lehetségest" jelent és SZ "szükségszerüt", akkor egy p mondatot illetöen az a komplex kijelentés, hogy "LSzSzLp" ("lehetséges, hogy szükségszerü az, hogy szükségszerü legyen az, hogy p lehetséges") azonos értelmü azzal, hogy "Mp" (hogy "p lehetséges").

            Plantinga érvelésével Mackie a következö meggondolásokat állítja szembe:

            (i) Plantinga világ-indexszel rendelkezö (world-indexed) tulajdonságokkal dolgozik. Ezáltal egy lehetséges világ függöségbe kerül más lehetséges világoktól, más szóval a lehetséges világok immár nem teljesen függetlenek egymástól. Ennek következtében a lehetséges világok töle képviselt rendszere nem fedi a logikai lehetöségek teljes területét. Ezért nem mondható a következö: mivel az S₅ rendszer a logikai lehetöségek és a logikai szükségszerüségek adekvát logikája, ezért megfelel olyan világoknak is, melyek világ-indexszel rendelkezö tulajdonságokkal bírnak. Érvelésének egyik lépése során azonban Plantingának fel kell használnia a fent említett tényt, mely csak az S₅-ben érvényes, hogy ti. a modális operátorok sorában a legutolsó kivételével valamennyit törölni lehet.

            (ii) Ahogy Plantinga maga is megjegyzi, a "nulla-maximalitás" fogalmának segítségével meg lehet fogalmazni egy ellenérvet. E fogalom azt a tulajdonságot jelöli, hogy maximálisan nagy lény nem létezik.

            Az érvelés így hangzik: létezik egy olyan lehetséges világ, melyben a nulla-maximalitás exemplifikálva van (és ezzel a maximális nagyság nincs exemplifikálva). Ha azonban a maximális nagyság nincs minden lehetseges világban exemplifikálva, akkor egyáltalában nincs exemplifikálva, azaz a maximális nagyság lehetetlen.

            Ebböl következik: a két premissza, mármint "Lehetséges, hogy a nulla-maximalitás exemplifikálva van" (abban az értelemben, hogy létezik egy lehetséges világ, melyben exemplifikálva van) és "Lehetséges, hogy a maximalitás exemplifikálva van" (a fentinek megfelelö értelemben), nem lehet egyként igaz. A következtetés mindkét esetben önellentmondáshoz vezet, tehát racionalitást feltételezve sem az egyik, sem a másik esetben nem következtethetünk így.

            (iii) Nincs okunk arra, hogy Plantinga érvelésének döntö premisszáját fogadjuk el a nulla-maximalitást feltételezö ellenérv helyett.

            (iv) Az, hogy Plantinga egyáltalában a kettö közül az egyik premisszát választja, még egy érem feldobásához sem hasonlít. Harmadik lehetöségként ui. nyitva áll elöttünk, hogy teljesen tartózkodjunk az erre vonatkozó ítélettöl. Azt mondhatnók, hogy oly szituáció elött állunk, mely egy logikai antinómiáéhoz hasonlatos.

            (v) Ennek ellenére - Ockham elvét követve - felvethetnénk a kérdést, vajon melyik premissza az egyszerübb és melyik az eröltetettebb. Utóbbi az lenne, amelyik a szükségesen túlmenöen sokszorozza meg a lényegiségeket. És az kétségkívül az a premissza, amelyik a maximális nagyság egy lehetséges világban való megvalósultát állítja.

            Félreértések elkerülése végett íme még néhány magyarázó megjegyzés. Mackie döntö érve Plantingával szemben az ismertetett ellentmondáson alapszik, azon a tényen tehát, hogy a maximalitás és a nulla-maximalitás fogalmai együttvéve antinómiát képeznek. Az a megállapítás viszont, hogy Plantinga a lehetséges világok különbözö fogalmaival dolgozik, már utalást jelent ez ellentmondás gyökerére. Ha azt vesszük alapul - ahogy rendszerint történik -, amit (i)-ben a logikai lehetöségek teljes területének neveztünk, akkor abból indulunk  ki, hogy lehetséges az ellentmondás-nélküliségböl lehetöségre és abból egy lehetséges világra következtetni. Itt az S₅ a megfelelö modális logika. Ha azonban világ-indexszel rendelkezö tulajdonságokkal dolgozunk, akkor ez az épp most említett átmenet már nem lehetséges és az S₅ nem adekvát modális logika. Itt ui. egy lehetséges világ ismérvei függöségbe kerülnek a többi lehetséges világ ismérveitöl, úgyhogy a lehetséges világok egymásba épülö ‚fészkeivel‘ lesz dolgunk.

            Ezzel szemben a modális logika adekvát rendszerének Mackie szerint vagy le kell mondania arról, hogy világ-indexszel rendelkezö tulajdonságokkal dolgozzék, vagy pedig meg kell engednie a lehetséges világok egymásba épült fészkeit, e világok egymástól való függésével egyetemben, ezáltal viszont megakadályozva azt, hogy az egymást követö modalitások egybeessenek a legutolsó modalitással. A modális fogalmak ama két fajtája, mellyel Plantinga dolgozik, nem hozható közös nevezöre.